Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-17 / 19-20. szám
öiyCAOÍfc MEGÁLLÁS nélkül Ma szótlanul elmegy az emaer egy mr mellett, amely arról szól, hogy itt, vagy ott mesedélutánt tartottak a gyerekeknek. De ha néhány évtizeddel, — mondjuk a húszas évekre visszaforgatjuk a történelem kerekét, akaratlanul is megállunk egy pillanatra: Mesedélután munkásgyerekeknek abban az időben, amikor sztrájkokat, tüntetéseket szervezett, vagy később, amikor illegalitásba vonult a párt? Svarala Mária, levicei (lévai) lakos a proletárgyerek mesedélutánjáról ma is úgy beszél, mintha tegnap lett volna: — Ezeken az úgynevezett „mesedélutánokon" nagyonis céltudatosan foglalkoztunk a gyerekekkel. Hogy milyen volt abban az időben egy gyermekünnepség? Azoknak a szegény, jobbmódúaktól megolózottaknak gyönyörű és emlékezetes. Ezek a gyerekek a rongybabán, focin, meg az otthon készített falovon kívül más játékot csak a kirakatban láthattak. Legalább a mesedélutánokon vidítottuk fel őket. Színes krepp-papírból ruhát készítettünk, csak szalagokkal, gyöngyökkel díszítettük, mégis csodaszépnek tűntek. Mi irtuk a jeleneteket is, és mi adtuk elő őket. Az előadás után teával, egy kis kaláccsal vendégeltük meg a gyerekeket. Azóta is sokszor találkozom olyanokkal, akik gyerekkorukban rendszeresen eljártak hozzánk. Ha megállítanak az utcán, elmondják, hogyan alakult az életük, meg azt, hogy ők is tagjai a kommunista pártnak, okkor azt mondom: Lám, mégiscsak megérte. Jó érezni, látni a munkánk eredményét. Tizenegy éves volt, amikor a temetés után a rokonok azt mondták neki: — Most már teljesen árva vagy, senkid sincs, mi majd gondoskodunk rólad. Azt mondja, sohasem felejti el azt a napot, amikor a négy testvérnek ef kellett válnia egymástól. A családfő jó ember volt, fiatal munkás, alapító tagja a pártnak. Neki köszönheti, hogy megtanult gondolkozni, merni kimondani a gondolatát, s hogy egész életére megszerette a könyvet. Az iskola padjainak tizenegy éves korában végleg búcsút kellett mondania. Később a könyveket gondosan elrejtette, hogy elkerülje a gúnyos megjegyzéseket. Ugyan mit is mondott volna az asszonya a kis cselédlánynak, ha könyvet lát a kezében? ... Pedig a könyvek művelt emberré formálták. Bevallom, amikor néhány percig beszélgettem vele, nyugalmazott tanítónőnek képzeltem. Pedig egész életén át munkásnő volt. A párthoz való hűsége mellett ez volt, ami miatt oly fiatalon — tizenhat évesen — felvették a pártba, és népnevelői megbízatást kopott. Agitátorként járta a falvakat, és sztrájkra, elégedetlenségre mozgósította az embereket. — Akkor már tagja voltam a Lenin-körnek. Rendszeres politikai iskolázásra jártam. Tudtam, hogy mit vállalok, mindenáron teljesíteni kell és, ha elkapnak börtön vár rám. Az élet kíméletlenül kemény volt hozzánk, s mi hamar kinőttünk a gyermekcipőből. A férjem is kommunista. Már akkor az volt, amikor összeházasodtunk. Minden reggel az az első, hogy meghallgatjuk a rádióban a híreket. A Pravdára meg az Új Szára is előfizetünk. Közösen vitatunk meg mindent. Mindig tudjuk, mi történik itthon és a nagyvilágban. Tekintetem a szoba falára esik, ahol több más kitüntetés, diploma, díszoklevél között ott van a „Kiváló munkáért" állami kitüntetés is, valamint a népi milíciában végzett tevékenységéért kapott elismerés. — Tudja, én nagyon boldog ember vagyok. Nekem sok minden sikerült, pedig a mi életünk igen változó volt. örömök, kudarcok, aztán megint sikerek, nehézségek, megpróbáltatások váltották egymást. Például, amikor börtönre ítéltek. Nem is egyszer, többször is. Amikor harmadszor elítéltek, egy fél évet kaptam, de soha nem csüggedtem el. Engem semmi és senki nem tudott megtörni. Mint politikai foglyot, a mosodában dolgoztattak. Az emberek szinte elképedve néztek rám, hogy énekelgettem. Mindig azt mondtam: ha egyszer kiszabadulok, aztán újra kezdem a munkát. Most meg kétszeresen van minek örülni. Lányunk, a férjével együtt kommunista. A két nagyobb unokám is párttag már. Van egy aranyos dédunokám, most várjuk a másodikat. Családi ünnepségeken nálunk jön össze a család. Hát lehet ennél nagyobb boldogság?..." Azt monaták, egy nagyon derék, ma is nagyon tevékeny kommunistával ismertetnek meg, akinek neve, munkássága és becsületessége közismert a járásban. Én még azt is hozzátenném, hogy egy olyan asszonnyal találkoztam, akinek a társaságában úgy érzi, megfiatalodik az ember, mert szinte árad belőle az optimizmus, a tettrekészség. 10 Ezerkilencítázhetvennégy augusztusában riportot közöltünk „Szilvia él“ címmel. Olvasóink még bizonyára jól emlékeznek a hétéves kislány esetére, aki szórakozásból kiült egy nyolcemeletes lakóház ablakpárkányára, és kiesett... s ha véletlenül esés közben nem kapja el az alattuk lakó szomszéd, ki tudja hogyan végződik a történet.- A riportban intettük a szülőket, hogy vigyázzanak a gyerekekre, mert néha az óvatosság sem elég ahhoz, hogy ne történjék baj. A százával épülő toronyházok ablakai, erkélyei halálos veszélyt jelentenek a gyermekeknek! Ezt bizonyítja a következő eset is, amely ugyan szerencsés kimenetelű volt, de talán tízezer hasonló eset között is szinte egyedülálló. Nővé Hony, Medzi Jarkami. Két összekapcsolt új negyed, amelynek neve. csak néhány éve él a köztudatban. Itt épül Bratislava egyik legnagyobb városnegyede, ahová ezrével költöznek be a lakók, s amely nemsokára negyvenötezer embernek nyújt szép, új otthont. A lakásokkal párhuzamosan épülnek az üzletek, bölcsődék, óvodák, iskolák, egészségügyi és szolgáltató intézmények. Impozáns, levegős toronyházak. Erkélyek, fényes ablakok, és mögöttük gyerekek ЖГ annak napok, pillanatok, a■ melyek kitörölhetetlen nyomot hagynak bennünk, és amelyekre hosszú évek után is összeszorult szívvel emlékezünk. A Novotny házaspár életébe is így íródott be 1976. április elseje. A huszonhárom éves, megviselt idegrendszerű fiatal asszony céltalanul jár-kel a lakásban, sehol sem találja a helyét. Nem tudja elrendezni magában a történteket. Magához szólítja tizennyolc hónapos Kisfiát, és szinte görcsösen szorítja magához a kedvesen törleszkedő gyermeket, aki szerencsére még semmit sem ért az egészből. Csak ösztönösen emeli két karját az anyja felé. A beszélgetés nehezen indul. Csak ülünk a szobában, nézzük a két hancúrozó gyermeket, akik közül a kisebbiknek nemrégen csak hajszálon múlt az élete. Danko korához képest értelmes kisfiú. Már minden szót tisztán kiejt és hároméves nővérkéjétől egy-egy dalocskát is megtanult. "]M| agda Novotná március vé-“-’■gén megbetegedett. Harminckilenc fokos lázzal feküdt. A fiatal házaspár ezért úgy határozott, hogy amíg az asszony felépül, a két kicsit a vidéki nagyszülőkhöz adják. Egy hét után az orvosi kezelés és a gyógyszerek némileg rendbehozták az édesanyát. Még gyönge volt, szédült is egy kicsit, de elutazott, hogy hazahozza a kicsiket. Viszszafelé már nagyon rosszul érezte. magát, s mire hazaértek, ismét felszökött a láza. A balkonajtót gondosan kulcsra zárta, a kulcsot pedig egy dobozba tette. Ezután bevette a gyógyszereket és a kis Dankót maga mellé fektette. A hároméves Tatjánka az új babakocsival játszadozott. Azt, hogy elaludt-e, vagy eszméletét vesztette, maga sem tudja. Csak arra emlékezik, hogy a kislány erősen rázta és egyre azt mondogatta: Anyuka, ébredj, anyuka kelj fel! Amikor felült a heverőn, körülnézett. Az erkélyajtó tárvanyitva volt, a kisfiú sehol. A rémülettől meg sem tudott mozdulni. te. Hol van Danko? — kérdez-Danko kiesett... — mutatott a kislány a korlát alatti hézagra. 4. 4) 55 > "2 ом О J N ce < 4 * О < z
