Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-17 / 19-20. szám
Családi BOLDOGSÁG Ne, haragudjanak, hogy mosolyogtam, amikor ankétindító témájuk címét elolvastam. Családi boldogság? Ez vajon mi lehet? Mutatom a feleségemnek is, ő provokatívan megjegyzi, lám csak, talán nekünk is írni kellene! De hogy ne kerteljek tovább, elárulom, hogy összevesztünk — azon vitatkozva — vajon boldog család-e a miénk? Fiatalok vagyunk, mindketten főiskolát végzett emberek. Azok között nőttünk fel, akik már kisiskolás korukban tudták, hogy nem a gólya hozza a kisbabát. Nem bekötött szemmel keltünk egybe, mindketten szétnéztünk a világban, magunk körül és úgy gondoltuk, a lehető legjobb választás — az adott lehetőségek, körülmények között — ha egymást választjuk. Művelt emberek módjára megbeszéltük előre, milyen jogok és kötelességek várnak ránk a házasságban, tisztáztuk azt is, hány gyermeket akarunk és mikor? Az sem volt a „mézeshetek“ után vita tárgya, ki kezeli majd a családi pénztárt, mert a mézeshetek mézét is megkóstolgattuk már jóelőre — és a gazdálkodást illetően is megbeszéltünk mindent. Sőt — már takarékoskodtunk is egy évig közös betétkönyvre, mielőtt kimondtuk hivatalosan a „boldogító igen“-t. Most mégis röpködtek az ironikus megjegyzések, a félig tréfás, félig keserű jelzők, hogy „boldog“, „normális“, vagy egyszerűen „modern" házasságnak tartsuk-e a miénket? Komoly, felelősségteljes munkakörünk van. Ha igyekszem, néhány éven belül szép sikereket érhetek el, szaktekintélyt vívhatok ki magamnak. Feleségem is bedolgozta már magát a hivatásként szeretett munkájába. Csakhogy hiába jött terv szerint az első gyerek is — most mégis napirenden van a vita, a nyugtalanság, a nézeteltérés lassan már minden semmiség miatt. Szerintem az az oka, hogy bármennyire gondos és szerető anyja is a kicsinek a feleségem, mégis nyomasztja, hogy már több hónapja a négy fal között kell lennie egyedül a kicsivel. Engem nagyon leköt a munkám, természetes, hogy fiatal szakemberként nagyon kell igyekeznem. Még plusz munkát is vállalok, mert kell a pénz, a fizetésem nem nagyon magas. Beosztással kell élnünk, mert fölvettük a fiatal házasok kölcsönét is, és nem nagyon könnyelműsködhetünk. Talán a túlságosan szigorúan betartott napirend, költségvetés is idegesítő? . .. Elég annyi, hogy az utóbbi időben a feleségem ingerült, ideges. Türelmetlen, ha öt percet kések, már vallat: hol voltál? A különmunkám — külön idő. Hiába hozom az érte járó pénzt, féltékenykedik, gyanúsít, hogy bizonyára valaki mással voltam. Józan perceiben megérti, hogy nem így van. De pillanatnyilag nem látok kiutat ebből a helyzetből. A kicsinek szüksége van a gondoskodásra, egészségi állapota nem engedi meg, hogy bölcsődébe adjuk. Feleségem most, a vita során kifakadt, hogy én haladok a munkámban, de nem értem meg őt, akinek ugyanolyan diplomája van, hogy telik az idő, neki meg állnia kell, lemaradnia, nem vagyok belátással, nem segítek neki, hogy ő se kallódjon el, ne legyen kevesebb szakembernek, mint én ... Közben olyan szavak esnek, olyan csend és hidegség feszül közöttünk, hogy napok telnek el, amíg kibékülünk, egyre kevesebbszer beszélünk meg valamit. Szinte csak átlépünk hántásokon, vélt sérelmeken, anélkül, hogy tisztáznánk, mi volt az oka. Nem hiszem — sem én, sem a fe-RET, EGYSZÍNŰ VIRÁGOKKAL A minap az utcán bandukolva két kirakat hívta fel magára a figyelmemet. Nem sorolom magamat a kirakatnézők közé, vagy legalábbis nem azok közé, akik egyegy utcát, vagy akár várost csak a kirakatai szerint ismernek, s néha tájékozódásuknak is ez az egyetlen formája. „Vagy öt házzal a vaskereskedés után“ halljuk gyakran az emberek szájából, vagy „Fordulj jobbra a sarki vegyesbolt után, onnan menj fölfelé a drogériáig ...“ meg hasonlókat. Szóval nem sorolom magamat a „kirakatosok“ közé, ezt a kettőt azonban hosszan elnéztem. Az elsőt azért, mert szép volt, a másikat, mert negatív vetülete volt az előzőnek. Az elsőben gyermekrajz-kiállítás volt. Naiv, a felnőtt számára talán kezdetlegesnek ható rajzocskák, vízfestékkel pingált képek, tehát komoly alkotások. Gyerekszemmel látott, gyerekkéz alkotta világdarabkák, ott feszült bennük a nyolc-kilenc éves kislányok és kisfiúk világa, bonyolult világunkról alkotott látószöge. Nem a végletekig csiszolt, tökéletes formamüvészetre törekvő, hanem őszinte, s éppen naivságával elragadó. A másik kirakat éppen hazugságával tündökölt. Minden volt benne: éjjeli lámpa furnérlemezből, sablon mintára, hajszálpontosan megalkotva, lemezből lehajtott szalvétatartók, tölcsérek, meg a jó ég tudja még mi minden, ami nem illik a gyermeki világba. Akkor miért kerültek oda? Hiszen gyerekek csinálták, merül föl az emberben a kérdés szinte azonnal. Minek ez a sok ál-szép alkotás, ha nem a gyermeki lélek mélyén született, vagy (alapos a gyanúm), nem is gyerekek csinálták? Lehet, hogy a kérdés föl sem vetődik a látottakon, hisz ha jól megnézzük, itt csak felelet van. Éspedig: Sok felnőtt annyira nem ismeri gyerekét, gyerekének lelkivilágát, hogy könynyebbnek találja ráhúzni a sablont; Nesze fiacskám, csináld meg ezt meg ezt. Lehet, hogy meg sem kérdezi a gyerektől, mit szeretne csinálni, mi érdekli, sőt, ami rosszabb, nem feltételez gyermekéről semmi egyénit, eredetit (pedig ez teszi széppé a nevelés egyébként fáradságos munkáját — rejtett értékeket kihozni a gyerekből), inkább a szokott utat, a jártat választja: Csináld azt. amit a felnőttek. Vagy legleségem — hogy a korszerű házasság az, amelyikben semmi köze két embernek egymáshoz. Csak a gyerek a téma, a kapocs, a többi terület a házasfelek magánügye? Lehet, hogy egyszerűbb emberek több tapintattal, vagy megértéssel hárítják el ezeket a nehézségeket, lehet, hogy mi mindent agyonfilozofálunk. Nem tudom, más házaspárok között hogyan simulnak el ilyen viták, problémák? Mi azt hittük, mindent belekalkuláltunk a házasságunkba, mindent előre láttunk. Most mégis — mintha a legfontosabb kezdene eltűnni belőle. Lehet ebből olyan „életforma“, amit maguk „családi boldogság“-nak neveznek? H. PÉTER mérnök és felesége VONAL ALATT" alábbis próbálj meg olyasmit csinálni mint ők. Baj, ha a nevelők is rosszul értelmezik a korszerű szemléltető oktatást, s a lélektelen reprodukálást tanítják a gyereknek. Később már tanítás és nevelés nélkül is megy a dolog, s az ilyen szellemben nevelt gyerekek fogják felnőttkorukban elárasztani az „igényes" közönséget a „megszólalásig hű tájképekkel“, bőgő szarvasokkal, meg hasonló, a jó ízlés ellen elkövetett merényletekkel. Vagy még ilyenekkel sem, mert akkorra kihal belőlük minden szép iránti érzék, anyagiasak lesznek, s ők a gyerekeiket ugyanolyan szellemben fogják nevelni. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon. Talán jó lenne, ha azok a pedagógusok is elgondolkodnának kicsit, akik az utóbbi kirakatot rendezték. S megértenék, hogy a gyermek világa sokszínű, akár a tavaszi rét, de ha formába merevítik és sablont húznak rá. minden virág egyszínű lesz. <k.
