Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-03 / 17-18. szám
EMLÉKEZÉS АРАМ SZAVAIRA Kékek ezek az emlékek. Az évek növelte távolság kéklik vissza a lassan születő szavakkal megrajzolt tájakról és történetekből. Különös ez a kékség. Szelíd élete öt évre kegyetlenné vált s én szavai nyomán az idegen, hideg kékséget tudtam csak megőrizni. Nem az égbolt tiszta kékje ez. Halottak arcának hideg kékje, lőporfüst kékje, fegyverek gyilkos kékje ... ... majd felragyognak a kocsiút sarában a lábnyomok. Maroknyi gödreikben összegyűlt о tegnapi eső vize. Tiszta égre visszadobnak egy-egy napsugarat, ahonnan egy szőke szovjet katona szemébe hull vissza a vidám kékség. Apám a lovak és ökrök gőzeibe burkolózva ballag Prága felé ... a Tavasz felé ... a ma is fölöttünk kéklő Tavasz felé. NAPONTA ELKÍSÉR A BÉKE Ha reggel autóbuszon utazom, mellém telepszik a béke. Egy fiatalember csacsogó emberkét ültet le mellém, aki egy szerelem szelídségét örökíti át a világba. f — Apú-ú-ú! Ugye veszel nekem építőkockát? Ugye vesze-e-el? Veszek kisfiam. KÖLTÉSZETE EL — j De igen nagyot, hogy házat is építhessek. Olyat!"— s tömpe ujjaival a dombokon köröskörül heverő óriási játékkockákra mutat. Én is megcsodálom a panelházakat, miközben megállapítom: A gyermek a béke költészete
