Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-03 / 17-18. szám
A MEGMENTŐ LEVÉL Modern gondolkodású fiatalok voltunk, huszonkét évesek mindketten, amikor összeházasodtunk. A férjem a világon a legtermészetesebb dolognak tartotta az egyenjogúságot, és tőlem is távol állt a szándék, hogy amolyan papucsférjet csináljak belőle. Készültünk is a házaséletre, a családalapításra, azaz még az esküvő előtt minden „szervezési“ kérdést alaposan megbeszéltünk. Még azt is, hogy hogyan osztjuk be a házi munkát, hogyan fogjuk a szabadidőnket tölteni, hogyan képzeljük el a gyermeknevelést és így tovább. Nem is volt semmi baj addig, amíg házasságunk harmadik évében meg nem született a kisfiúnk Családi /л VIA Ш г т^^яяттштш ff AfJÍÁ boldogság Akkor, mint derült égből a villámcsapás, úgy csapott le rám a féltékenység. Addig ugyanis sokat jártunk társaságba, természetesen mindig együtt, most meg jóformán egyik napról a másikra megváltozott megszokott életrendünk. Férjem őszinte lelkesedéssel vetette bele magát az apai kötelességek és teendők sodrába. Aztán néhány hét múlva háromnapos szolgálati útra kellett mennie... mikor visszajött, alig telt el megint vagy három hét, és akkor ugyan nem kellett elutaznia, de egy hétre külföldi vendégek érkeztek a gyárba, kísérgetnie kellett őket, még esténként is. Aztán a barátai hívták el születésnapot ünnepelni ... Mindez persze azelőtt is megtörtént, sőt az lett volna furcsa, ha nem kellett volna időnként szolgálati útra mennie, az is megesett, hogy idegenekkel kelleti foglalkoznia, igaz, hogy ilyenkor, ha tehette este magával vitt, és barátaival is hébe-hóba elment egymaga. De most valahogy más volt minden. Azt hiszem a lekötöttség, a tehetetlenség érzése („ha akarnék vele menni, akkor sem mehetnék“), a felfokozott aggodalom, hogy elveszíthetem és most már nem is tudom, miféle érzelmek, érzések játszottak közre — én egyre féltékenyebb leltem. Rémeket láttam, ha este nem volt otthon. Ha otthon volt, akkor küldtem hazulról, azzal, „hogy egy kicsit egyedül szeretnék maradni“ — és habár megőriztem külső nyugalmamat, lélekben feldúlva lestem, vajon tényleg elmegy-e. Ha elment, úgy éreztem bizonyos, hogy azért lesz elegei kívánságomnak, mert már van kivel találkoznia. Ha noszogatásom ellenére otthon maradt, akkor sem volt jó, mert keserűen azt mondogattam magamban „Biztosan csak kötelességből — de gondolatban vajon hol lehelr?" ... Egy ideig győzte a szeszélyeimet, észrevette megváltozott magatartásomat, mind gyakoribb rosszkedvemet, elhúzódásomat, igyekezett mentséget találni számomra, de végül is elvesztette a türelmét, mind gyakrabban maradozotl ki, egyre kevesebbel beszélt a munkájáról. És elkezdődött az ádáz veszekedések korszaka. Kisfiúnk egyéves születésnapja mintha ismét közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, de mégis maradt minden a régiben, sőt most már rohamosan egészen elfajult. Én a világért sem mondtam meg, hogy mi gyötör, csak egyre tűrhetetlenebb lett a viselkedésem, nem létező rúzsfoltokra vadásztam az ingén, a zakóján, ha nem volt otthon, a függöny mögül leselkedtem és állandóan provokáltam, provokáltam, hogy végre elszólja magát, s akkor én végre lecsaphatok rá ... Közben ugyan éreztem, hogy ki kellene beszélnem magamat vele, mindent megmondanom. Gondolatban százszor is megtettem. A valóságban meg sem kíséreltem, mert ugyanakkor azt is éreztem, már anynyira elmérgesedett a viszonyunk, hogy bármit mondanék, hiába lenne. Akkor, végső kétségbeesésemben, levelet írtam neki, hosszú-hosszú levelet a majd kétéves magányos gyötrődéseimről. A munkahelyére címeztem. Megértett; Ez a levél nemcsak a majdnem elveszett nyugodt boldogságunkat adta vissza, hanem a jövőre nézve is útmutatás volt mindkettőnk számára: konfliktusainkat azóta is írásban intézzük el. Nálunk kitűnő módszernek bizonyult, nert azóta ez a jellegű levelezésünk egyre kurtább és szellemesebb CS. GIZELLA ELÉG EGY TELEFONHÍVÁS Olvastam a lapban a felhívást, hogy írjuk meg, miként sikerült megoldani családi problémáinkat, hadd okuljon belőle más is. Hogy elkerülje azokat a hibákat, amelyekbe fiatal házas korunkban mi estünk. Először töpreng az. ember — megírjam ne írjam — de azután, hogy a két első hozzászólást elolvastam, tollal fogtam én is. Visszapergettem az idő kerekét, felidéztem bohó ifjúságomat, házas korom első éveit, amikor még nem volt olyan egyszerű egymás szokásaihoz igazodni, elfogadni azokat vagy megtalálni azt a közös nevezőt, amely harmonikussá teszi a családi életet. Nagyon szerettük egymást a feleségemmel, hiszen azért házasodtunk össze. Mi már a második világháború után, a béke első éveiben kötöttünk házasságot, amikor minden előítélet VONAL A LATI ARRÖL HOGY MI A FONTOS Egy egészen hétköznapi találkozás élménye kapcsán szeretnék itt most valamit elmondani. Szándékosan használtam a hétköznapi jelzőt, hiszen nincs abban semmi különös, ha az ember az utcán, üzletben vagy másutt összefut egy régi ismerősével, néhány szót vált vele. esetleg udvariasan érdeklődik a hogyléte felől, s aztán megy tovább, anélkül, hogy ez a találkozás bármilyen említésre méltó nyomot hagyott volna benne. De ez az én találkozásom valahogy más volt. Azóta sem tudok szabadulni az emlékétől, újra meg újra töprengésre késztet. Egy közeli kisvendéglőbe léptem be, hogy megvegyem vacsorámat. A söntés mögül ismerős arc mosolygott rám. Margitka az, az ügyes és szorgalmas kislány, akit gyerekkora óta ismerek és aki nemrég érettségizett dicséretes eredménnyel a közeli városka gimnáziumában. „Mit keresel itt?" kérdeztem, mert más nem ju18 tott eszembe a meglepetéstől. Pedig elég buta kérdés volt, hiszen fekete ruhájából, fehér köténykéjéböl, a hajába tűzött csipkedíszből ítélve nyilvánvaló volt a következtetés. „Itt kaptam munkát“ mondta Margitka még mindig mosolyogva, aztán mintha csak ki nem mondott kérdésemre válaszolt volna, hozzátette: „A felvételi nem sikerült. Íróasztal meg nem juthat minden érettségizettnek, nem igaz? Egyáltalán nem bántam meg, hogy idejöttem. A főnökkel ki lehet jönni, a munka meg... — itt megállt egy percre, körülnézett, mintha mentséget keresett volna — a munka az munka... Az a fontos, hogy jól végezze az ember.“ Még néhány szót váltottunk, aztán félreálltam, hogy ne zavarjam a kiszolgálást. Óvatosan körülnéztem. Borostás arcok, elhanyagolt külsők. A vendégek egy részének amolyan törzsvendég-formája van, mások meg munkaruhában, úgy látszik csak egy korsó sörre tértek be egy kis pihenőre. Egyikük-másikuk már türelmetlenül követelte a megszokott italát. Hogy lehet itt dolgozni, ebben a füstben, zajban. Durva élcelődések és hangos szóváltások között? Gondolatban beléptem Margitka otthonába: tisztaság, rend, virág, kézimunka és könyvek. Igen, könyvek, értékes olvasmányok, amelyek ennek a művelődni vágyó fiatal lánynak minden szabad percét kitöltik. Itt meg ez a környezet Elnézem, amint fürge kézzel csapolja a sört, önti poharakba a bort, amint a soron következő elé teszi a poharat. Nincs érte köszönet,- nincs hálás pillantás sem, csak evés, ivás, lárma és füst, hogy vágni lehet. Hűvös mosoly jut a tolakodónak, szigorú pillantás egy kétértelmű megjegyzésért, kedves szó a szerényen várakozóknak. S ahogy elnézem őt, s az udvarias, gyors kiszolgálást, be-
