Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
ORDODY KATALIN Hertha arcát figyelte, kutatta, tudja-e követni gondolatmenetét. — Egy jellegtelen fiatal nő voltam. — Valószínűleg nem a legrosszabb anyag, de semmi sem érintette meg bennem azt a húrt, amely életre keltett, aktivizált volna. Bálint viszont minden húron játszott. Bálintra rezonáltam, és Bálint táplálta a belém ültetett ambíciókat. Bálintnak, a férfinak, ugyan megfeleltem volna olyannak is, amilyennek megismert és megszeretett. De Bálint, a művész, engem is kézbe vett, mint egy halom megmunkálatlan agyagot, s az alkotó nyugtalanságtól ösztökélve engem is újjá akart teremteni. A felesége erre nem volt alkalmas. Ezen bukott meg tulajdonképpen a házasságuk. Ezt akkor tudtam meg, mikor a feleségével később összeismerkedtem. Leültek a körbe futó kilátó egyik padjára, s míg körülöttük néhányan a napsütésben aranyló, néhol már a közeledő--ősz köszöntésére rőt lángocskákat gyújtó erdős hegyoldalban, kanyargós utakban és a zöld réteken legelő állatok alkotta panorámában gyönyörködtek, ők ügyet sem vetettek egyelőre a tájra. — Lefestettem, milyen állapotban voltam, mikor Bálint elment. De akkor már százfelé volt kötelezettségem, akkor már nemcsak a saját munkámért voltam felelős, de másokért és mások munkájáért is. Anyám küszködött a halállal.. . nekem állnom kellett a lábamon. Azoknak a kritikus éveknek a kavargásából makulátlanul kerültem ki, őszintén szólva nem egészen a saját érdememből. Aztán nekirugaszkodtam újból a munkának. Szép sikerekkel dicsekedhettem, senki sem tudta nálunk, hogy két évig a Török Bálint kedvese voltam. Mikor anyám halála után mehettem volna Bálint után, még viszszatartott a friss sír és egy sereg párhuzamosan elkezdett kísérlet, aminek feltétlenül a végére kellett járnom. Ez mind hosszú hónapokba, de inkább egy-két évbe telt. Hírt Bálinttól csak ritkán kaptam, de tudtam, ez nála nem kell, hogy az elszakadást jelentse. Egyszer aztán megírta, hogy beszünteti a levelezést, mert azok után, amiket hallott, fél, hogy kellemetlenségem lehetne. Ne írjak egyelőre én se, amúgy is címet változtat. Bosszantott, és nem értettem, hogy valaki, aki harminckét évig itt élt, két év alatt úgy megváltozhat, hogy ott kószáló Hiób-híreknek felül. Közben persze hiányzott, néha még a legkoncentráltabb munkásságom idején is váratlanul letaglózott a vágy, s védtelen voltam. De bevallom, Hertha, nemcsak Bálint hiányzott, hanem a szerelem is, hiszen két évig éltem a kielégített fiatalasszonyok életét. Féltettem a nyugalmamat, a munkakedvemet az érzelmi és érzéki kiegyensúlyozatlanságtól. Pótlást kerestem, rokonszenves kollégákkal kerültem kapcsolatba, de egyszeri-kétszeri találkozás után csalódottan és megszégyenülve ismertem be magamnak: nincs pótlás. Képtelen vagyok a feloldódásra, és véget kell vetnem a megalázó kísérleteknek. Bele kellett törődnöm a vereségbe: Bálint nélkül nem vagyok nő. Ügy sejtem, már kialakult rólam egy vélemény: lassan, de biztosan a vénlányság felé haladó, a természettől elég jó szellemi képességekkel, de kevés nőiességgel megajándékozott teremtés vagyok. — Hűvös kezd itt lenni — rázkódott össze Hertha. Szétnéztek az alkonyi színeket magára öltő szépséges táj felett, s megindultak az úton visszafelé. — Mint említettem — folytatta Judit — egy hónapja sincs, hogy kaptam egy levelet. A borítékon Bálint írása volt, de a mi bélyegünk és bélyegzőnk. Csak néhány sort küldött, de ez megerősítette bennem, hogy hozzá tartozom. A lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy el kell mennem utána, hogy találkoznunk kell, és ha találkozunk, többé nem létezhetik számunkra semmi, ami ismét elszakadásra kényszeríthetne. Fájdalmas boldogsággal jártamkeltem, dolgoztam, a levélke állandóan velem volt, olykor megtapogattam, érzelgősségbe estem. Akkor jött a kiküldetés. A sors. kezét láttam benne. Most már képes lettem volna mindenen átgázolni, hogy egyesülhessek Bálinttal. És most jön az, Hertha, amit szeretném, ha megértene. Jól mondta: Bálint kreatúrája voltam. De csak voltam. Erre magam is ez alatt a két hét alatt döbbentem rá. A Bálint nélküli évek alatt formált a munka, a munkatársaim, az új barátaim, a megváltozott körülmények, a társadalom, amely maga is erősen formálódott. Most kerültem be igazából a sodrásba, s elsodródtam Bálint mellől, anélkül, hogy sejtettem volna. Most, hogy ismét találkoztunk, már túl távol voltunk egymástól ahhoz, hogy egymás felé kinyújtott kezünk összekapaszkodhatott volna. Ö, a szerelemben megtaláltuk egymást, a testünk még mindenre emlékezett. S ez elegendő is lett volna nekem a szerelmünk kezdetén, de most már nem bizonyult elégnek. Levontam hát a konzekvenciát. — Juditkám, Juditkám, de hiszen maga odahaza is boldogtalan lesz — sopánkodott Hertha, s ezen mosolyogni kellett. — Hát, ha így lesz, inkább otthon leszek boldogtalan. Látta, hogy Hertha nincs megelégedve a történetével. De annyi baj legyen. Jólesett kibeszélnie magát, az egész próbálkozást önmaga előtt is tisztázni, részleteiben és egészében. Boldogság! Most, hogy meggyőződött róla: nem tartozik Bálinthoz, már nem is tűnt olyan hihetetlennek, hogy talál valakit, vagy valaki rátalál, aki mellett kellemes lesz az élet. Megoldódott egy kötés, amely eddig gátolta párja megtalálásában. Harminckét éves. Az élet még előtte van. Az előző napi rosszulléte jutott eszébe. Az a fizikai rosszullét ugyanabból az okból következett be, mint mostanáig tartó szorongásai. Ma a lelki hányás hozott megkönnyebbülést. És jó volt ez az út, kellett egy krízisnek jönnie, és most túl van rajta. Űj ember született — humorizált magában. De senki sem fogja észrevenni. Ilona. Egyedül 6, de ő biztosan. Mit is mondott? Mikor csomagolt, vagy mikor bejelentette neki, hogy nem szándékszik visszatérni. „Hat éve, hogy már nincs. Azóta sok minden megváltozott. Benned. És mit gondolsz, ő kint ugyanaz maradt?“ Így mondta valahogy Ilona. Hertha hallgatott, ő meg Ilonára gondolt, s hálás volt Herthának, amiért nem beszél, s amiért neki sem kell beszélnie. Hogy Bálint ugyanaz maradt-e? Érdekes kérdés. Igen, Bálint inkább a régi maradt, csak ő látja újnak. Mert más szemmel nézte. Ilona azt tartotta felőle, hogy önző. önzésből hajtotta ki őt a kényelmes kis patikából és ösztökélte, hogy minden ben-Másrészt: a vándorlás ösztöne egyidős az emberiséggel. A kőkorszakban száz négyzetkilométernyi terület még csak három embert tudott eltartani. A hordákban állandóan vándorolniuk kellett, ha nem akartak éhen halni. Az emberiség ez ideig aránytalanul hosszabb időt töltött el vándorlással, mint letelepedve. Az apám meséi atavisrtikus rétegeket mozgathattak meg a gyerekben. Később ugyanezt az érzést keltette bennem, amikor azt tanultam az iskolában, hogy a három királyok elindultak napkeletről megkeresni a kisdedet, de akkor is, amikor a csodaszarvas mondáját olvastam Fiatal korában ez a vándorlás volt az apám legnagyobb élménye. Az anyámé pedig ez: (hányszor, de hányszor elmesélte!) „ — Egy évvel később, hogy hazajött hadifogságból, apád megbetegedett. Hányban volt ez? Húszban. És maga hány éves volt akkor? — Huszonöt... Hatéves asszony voltam, de ebből apád öt évet a háborúban töltött... Szóval, egy nyári n délután disznót vágott a Paár nagymamának, s estefelé fel is vitte nekik kocsival. Májat sütöttem vacsorára, s vártuk a nagypapával. — ö magukkal élt? — Igen. A másik szobában... de apátok csak nem jött. Felküldöm a nagyapát, nem történt-e valami baj, visszajön: iszogatnak a pincében. Jól van, hadd iszogassanak. Nagyapa lefeküdt, aztán apád is megjött. Feltálaltam neki a vacsorát, az első falatot megrágja, aztán kiköpi. — Te anyjuk, mitől ilyen rossz ez a máj? — Rossz? Dehogy rossz ez a máj. Nekünk ízlett. A második falatot sem tudja lenyelni s eltolja a tányért. — Te még ilyen rossz májat életedben nem sütöttél. Nem szóltam semmit, azt gondoltam, boros. Talán a borra nem ízlik neki. Lefeküdtünk az ágyba, s éjjel egyszer arra ébredek, hogy apátok sóhajtozik mellettem. Miért nem alszol? — kérdeztem. — Minden gerendát ide raktatok a mellemre — felelte. Tényleg berúgott az este, gondoltam, ha nem látszott is rajta, mert akármennyit ivott — apátok olyan volt — nem tántorgott soha. Valamivel később megint felébredek, mert azt hajtogatja: Rám dől a szemközti fal. Nem kapok levegőt! — Ekkor már megijedtem, megérintem a testét: mint a tűz. Még alig világosodott, de felkeltem, lámpát gyújtottam: ő is ült már az ágy szélén, de alig ismertem rá. Soha nem felejtem el azt az arcát: egyetlen éjszaka teljesen lefogyott. Bőre megfeketedve, rá van tapadva a csontokra — mint egy halálfej. Lerohantam az édesanyámért; feljött velem: azonnal menj be Győrbe orvosért. Nagyon nehéz volt akkor még orvost keríteni. Hárman feküdtek már ilyen betegséggel a faluban, ők sem tudták még. Én szereztem orvost nekik is. Bementem kocsival Győrbe, sorra jártam az orvosokat, s az egyik — egy Pollák nevezetű — elvállalta, kijött velem, aztán elment a másik három beteghez is. S mi megbeszéltük, hogy akármelyikünk kerít orvost, elküldi az összes többi beteghe; is. Hamarosan három orvos járt £ faluba: a téti, a szentmártoni, meg ez a győri. Egyszer véletlenül összetalálkoztak apád betegágyánál, sórák hosszat tanácskoztak. Mi volt a baja apukának? — Tífusza meg tüdőgyulladása volt egyszerre. Tizennégy napig nem volt eszméleten — 41,5 fokos lázzal — s én tizennégy napig nem mozdultam el az ágya széléről. Tizennégy napig nem aludtam egy szemhunyást sem. Alhattam volna, mert édesanyám, az ángyom meg Liszka nénéd, varamelyik minden éjjel eljött, fel akartak váltani az ápolásban, de hiába küldtek be a másik szobába, nem hagyott aludni az aggodalom. — Mi lesz, ha a Jóska meghal? — csak ez járt a fejemben. Kétóránként, egy perccel se korábban s egy perccel se később, kicseréltem a felsőtestén a vizes ruhát. Az egyik lepedő mindig ázott a vályúban, a másik rajla volt, a harmadikkal meg szárazon csavartam át. Volt egy háromméteres pertlikötőm, azzal még rá is kötöztem, úgy, hogy a csomót a hátán kötöttem meg. Ha a mellén kötöttem meg, elbontotta. Félórával előbb, mint ahogy kicserélhettem rajta a vizesruhát, már mind a két kezével tépdeste le magáról. S hörgött hozzá. Ugye, 41,5 fokos láza volt. És ki is kelt volna az ágyból, ki is rohant volna a szobából, ha le nem fogom. És micsoda erő volt
