Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-06 / 1-2. szám

ne szunnyadó adottságot, energiát vessen be, hogy elérje önmaga „felső fokát“, önző volt? Ezt nehéz eldönteni. S ezért az önzésért ma is hálával tartozik neki. Ha mérlegre teszi a dolgokat, most már látja ő is, hogy Bálint csakugyan nem elsősorban az ő javáért, vagy főként a társadalom javáért késztette őt a minden rendelkezésre álló lehetőség megragadására, hanem saját öröme, pygmalioni kedvtelése miatt. Gyakorlati szempontból azonban ez mindegy. Egyéni és társadalmi szempontból egyaránt pozitív eredményt hozott.

Ha Bálintban nincs olyan mérhetetlen erős szakmai becsvágy, nem gennyesedett volna el benne minden valódi vagy vélt sérelem. Ha nem lett volna olyan erőszakos, akkor kevesebb az ellensége, akik közül ketten nagyon keserves időket éltek át Bálint jóvoltából, mikor az újságokban megengedett dolog lett a szabadfogású birkózás. Derekért nem kár, irigy volt és rosszindulatú. Nem meggyőződésből gáncsolta Bálintot. S vele szemben Bálint csodálatra méltóan tárgyilagos tudott maradni. Éppen azért, mert elég támadási felületet nyújtott. De Bolteková, akit nemcsak művészi hiúságában, de becsületében is megtámadott, és nem is titkolt személyes elfogultsággal különféle manipulációkkal, hatalommal való visszaéléssel és bizonyos fiatal művész preferálásával vádolt, hát az bizony ... De még így is maradnia kellett volna és férfiasán állni a sarat, felelni a túlkapásaiért.

Ó, akkor nem tudta ezeket olyan kritikus szemmel nézni, mint most. Csak Bálintért remegett, aki már októberben veszélyben érezte magát.

— Judit édes, mindent elrendeztem. Nem megyünk a bizonytalanságba. Ilona barátnődnek, ugyan áron alul, de eladtam ezt az egész tündéri viskót.

Bálint jól tudta, mennyire a szívéhez nőtt neki is a kis lakás. Vigasztalni próbálta.

Ne félj, ilyet összehozunk Svájcban is.

De ő vigasztalhatatlan volt. Siratta a műterempajtát, a kertet, a szobát, ahol álltak, összefonódva, nehéz szívvel az indulás előtt, nem mint a fecskék, akik tudják, hogy tavasszal ismét visszatérnek. Egy pillanatra sem merült fel benne annak a lehetősége, hogy nem követi Bálintot, akárhová is megy és bármely órában. Most sajdult bele a szíve, hogy anyja milyen kevés szerepet játszott akkor elhatározásaiban. Beszélni fog vele, és döntenie kell, vagy velük megy — Bálinttal két év alatt sem ismerkedtek össze — ebben már megegyeztek, ha pedig nem hajlandó menni, nem marad egyedül, Juliska vele van, ellátja őt.

— Nekem még a szanatóriumba is el kell mennem, ennyivel tartozom Hellinek — mondta Bálint idegesen. — Csütörtökön jön a teherautó, a legjobb dolgaimat még ma becsomagoljuk, ebben segítened kell, hiába, aztán Sanyival mindent felrakunk a kocsira, te legkésőbb délután négyre légy készen. Mindent hozhatsz, amit hozni akarsz. A teherkocsiban mindennek lesz helye. Csomagolj be, amit csak jónak látsz. Én a kocsival érted jövök, készítsd elő anyádat. Ha velünk jön, tudod, hogy nincs kifogásom ellene, ha pedig nem, értesd meg vele, hogy nem akartam elé állni mint a lányának a szeretője. Vártam, hogy mint kérő állíthassak be hozzátok. Az események másképp hozták. De ha most elviszem a lányát, szeretnék vele szembenézni, megmondani neki, hogy miattad nyugodt legyen, mert az életemmel felelek érted. És a kezét is meg akarom csókolni, hogy ilyen lányt szült nekem.

Az volt a csodálatos Bálintban, hogy akkor, a lázas kapkodás, idegesség, ezerfelé gondolás óráiban is így tudott beszélni.

Csütörtökön délután háromkor ért haza a kórházból. Bálintot nem tudta elérni, fogalma sem

volt, merre van, állt hát az ablaknál és nézte az utat, amely felvezet a lakásukig, s amelyen majd meg kell jelennie Bálintnak, örült, hogy Juliska kiment a főrévi pékhez a „házi kenyérért“, és egyedül van. Szeles október vége volt, zizegve söpörték a járdát a falevelek és öklét rágva, pattanásig feszült idegekkel állt az ablakban, úgy tűnt, már egy hét óta. Mire a kanyarban feltűnt a piros kocsi, azt hitte, két lépésnyi ereje sem maradt. Merev lábakkal ment ajtót nyitni. Bálint arca is feldúltnak látszott, de képes volt még egy gyengéd mozdulatra, amellyel bátorítóan megsimogatta a vállát. Nem olvasta le az ő arcáról a kétségbeesést. Bement a szobába, körülnézett és — ó, hogy szerette ezért! — kedvesen azt kérdezte:

És hol van nyuszika?

Először nevezte anyját nyuszikának, ahogy tőle hallotta. Akkor kitört belőle a sírás:

— A kórházban. Tegnap este kórházba kellett szállítanunk, Bálint. Reggel óta ott voltam. Az orvosok nem sok jóval biztatnak.

— Judit! Te nem akarsz jönni? — Vad szorítással ragadta meg a karját.

— Nem mehetek, Bálint, nem mehetek, Bálint, nem mehetek — ezt ismételgette sírva, sikoltozva, mit tudja már hányadszor.

Rettenetesen belesápadt.

— Ez nem lehet, kizárt dolog, ez nem lehet — ő meg ezt ismételgette mechanikusan, remegő hangon. — összecsomagoltál?

— Hát hogyan tehettem volna?

Ott toporogtak tehetetlenül, az idő múlt, és ez észre térítette Bálintot.

Judit, mennünk kell.

Erre figyelmeztette még, de már tudta, hogy nélküle kell elindulnia.

Elkísérlek.

Magára kapta a bőrkabátját, beültek az autóba, és kihajtottak a Csalogányvölgybe. Sanyi, akit különben sosem látott még sem azelőtt, sem azután, benn állt teherautójával a kertben, a kerekekkel földbe taposva a büdöskék édes, mézszínű bársonyos szirmait.

Itt már csak rá vártak, nem volt semmi tennivaló.

— A kulcsokat útközben akartam feladni Ilonának. Most rád bízom — a pajta meg a ház kulcsait a kezébe nyomták. — Ami itt maradt, természetesen minden a tiéd. Sanyi, indulhatunk — szólt oda Bálint a fiatalembernek.

(folytatjuk)

benne! Ezért nem mertem elmozdulni az ágya széléről, mert édesanyám vagy nagyapa nem bírt volna vele . . . A másik három beteggel sem bírtak a hozzátartozóik, nemegyszer alsóruhában futkostak a kertekben, mire néhány férfi le tudta őket fogni. Meg is halt mind a három... Igaz, az orvosok utasításait sem tartották be. Adtak azok a betegeknek mindent, amit csak megkívántak: bort, pálinkát — még vizet is.

Vizet sem volt szabad innia?

— Egy csöppet se! Tizennégy napig egy korty vizet nem ivott. Pedig lázálmában mindig a vízről beszélt. Gondolhatod, mit éreztem.

S mit csinált vele?

— Vizes zsebkendővel kitörültem a szája belsejét... Hogy harapdálta, marcangolta azt a zsebkendőt! Meg is ette volna, ha nem fogom teljes erőmből... A tizennegyedik éjjel ülök az ágy szélén, apád hörög, dobálja magát, azt hittem, nem éri meg a reggelt. Egyszer csak leugrik az ágyról. Jó erősen átöleltem, próbáltam visszanyomni az ágyra. De rettenetes indulat volt benne. Arra gondoltam, ha nem bírok vele, sípcsonton rúgom. Szerencsére cipőben voltam.

— Mennem kell! — birkózott velem. — Vár a vonat. Mennem kell!

— Nem kell menned! — csitítottám. Rám nézett.

Nem engedsz, Katica?

Nem engedlek!

— Megbánod még, hogy nem engedtél el — mondta ernyedten, s hagyta, hogy visszafektessem.

Másnap délelőtt eljött a téti orvos — igen öreg volt már — csak egy pillantást vetett apád arcára, s megveregette a hátamat.

— Derék asszony maga. A férje életét megmentette — de a kicsi bele fog halni.

— Nem is mondtam még, kilenc hónapos terhes voltam — fejezi be az anyám.

— És a gyerek tényleg meghalt — mondom ilyenkor, s vigyázok, hogy ne remegjen a hangom.

— Igen. Egy évig élt, de olyan kedvetlenül. Soha nem mosolygott. Nem tudott mosolyogni. Édesanyám csak úgy hívta: aranyos szomorú unokám. Hiába vittük orvostól orvoshoz, nem találták semmi baját... Nagyobb baja volt: nem volt életrevaló. Megsínylette azt a két hetet.“

ötven év egymás mellett!

Persze, sokat veszekedtek is. De erről meg az jut eszembe: két igaz ember szerelme olyan, mint a harang meg a nyelve: ütjük, ütjük egymást, de nem az ütés kedvéért, hanem hogy egyre tisztább hangokat adjunk.

Idősebbek, mint a század. Átéltek két világháborút, egy Horthy-korszakot, egy személyi kultuszt, megérték, hogy kis földbirtokukat, amelyért ötven éven keresztül dolgoztak, összeszántsák a többiekével, szőlőjüket, kedves diófáikat kivágják, mert útjában volt Bjelorussznak — és nem „koptak“ semmit.

Asztalukon, amelynek két oldalán, ki-ki a maga foteljában (sohasem fordítva) szokták estéiket eltölteni, a következő dolgok találhatók:

egy cserép ciklámen, amely Katalin nap óta nyílik,

egy öreg vekker

egy szög, amivel fel lehet húzni

egy kerámia hamutartó Szentendre házaival

a többi papír: újság meg könyv.

Január vége van, este. Ilyenkor korán végeznek a kinti munkákkal

(korán sötétedik), s már öt órakor beülnek a meleg szobába. A látogatók télen napközben jönnek, vagy szombat — vasárnap. Ketten vannak, s szeretik ezeket a hosszú, nyugalmas estéket. A fiuk vizsgázni van Csornán, én a konyhában gyötröm az agyamat, mert a regény cselekményén, amin dolgozom, még mindig van néhány „lyuk“. Olyan csönd van, kint a faluban és idebent is, hogy hallom az órám ketyegését... De nem. Zeneszó szűrődik a szobából.

Egy pillanatra bemegyek.

A szüleim ülnek a fotelban (ki-ki a magáéban), s nézik a televíziót. Az innsbrucki olimpiát közvetítik, egy vékony, csupaideg nő siklik a jégen, ötven év együtt! Ülnek egymás mellett, fáradtan, megbékélten — s még mindig szomjasan.

Azt hiszem boldogok.

S egy vers jut eszembe, amelyet 45 tavaszán olvastam, s amelytől egy életre megszerettem Veres Pétert:

Ide kell hoznunk a nagyvilágot, ide kell hoznunk mindent,- ami szép,

mindent, ami jó, ami nemes és - amit érdemes.

23