Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-06 / 1-2. szám

A fehér pergamenen piros pecsét és szépen rajzolt betűkkel latin nyelvű írás: doktori diploma. Orvos lett.

Amíg Vilma Zürichben tanult, férje otthon tönkrement. Az öreg Szillasy szülők meghaltak, nem volt ki törődjön a földdel. A fényűző élet felemésztette a vagyont. A férj eladta a birtokot és felköltözött Pestre egy háromszobás bérlakásba.

Hazaérkezése után Vilma jókedvvel fogott hozzá kis háztartása vezetéséhez. Irányította fia tanulását és élvezte az anyas'ag minden apró örömét. Ügy érezte, most lett igazán övé a gyerek. A tizenhárom éves kedves kamasz pedig büszkén és boldogan csüngött az anyján. Jó barátok voltak, mindent megbeszéltek, együtt terveztek. De az örömbe üröm is vegyült. Férje megalázónak tartotta, hogy szillasy és pilisi Szillasy György fizetésért dolgozzon

joga nincsen és példája más nőket is hasonló rendellenes eljárásra biztatna.“

Elutasították. Rengeteg kérvényezés, kilincselés után sikerült annyit elérnie, hogy megkapja a szülésznői oklevelet és prakszist kezdhetett. Dr. Hugonnai Vilma Zürichben szerzett orvosi diplomájával hazájában az Osztrák—Magyar Monarchia törvényei értelmében csak bábáskodhatott. Mégsem adta fel a harcot. Délelőtt otthon rendelt, délután betegeit látogatta, este a szaklapokat tanulmányozta, figyelemmel kísérte az orvostudomány fejlődését.

Mindenhová elment, ahova hívták. Tömeglakásokban, nyomortanyákon segítette világra szegény emberek gyermekeit. Ilyen helyen nem fogadott el pénzt, inkább adott, ha éppen volt miből. Lassan megismerték, bíztak benne és más betegségekkel, panaszokkal is felkeresték. Nem küldött el senkit;

Az első magyar orvosnő

(befejező rész)

valami kis hivatalban, mint beosztott. Az eladott birtok maradványa hamar elfogyott és a háztartás mindén gondja a feleségére szakadt.

Hiába volt kezében orvosi diplomája, nem honosították. Legyőzhetetlennek tűnő akadályok, növekvő irigység, rosszindulat sem riasztotta vissza. írta rendületlenül a kérvényeket. „Mindenütt vannak Európában orvosnők, miért ne lehetnének nálunk is“ — mondogatta. Sok futkosás után 1881. március 13-án a sikeresen letett érettségi lett az első eredmény. Ezután engedélyt kapott, hogy az egyetemi előadásokra járjon.

A budapesti egyetem a zürichi diplomát nem fogadta el, Hugonnai Vilmát szigorlatra bocsátandónak vélte. A kultuszminiszterhez folyamodott engedélyért oklevelének honosítására és orvosi gyakorlat folytatására. Diplomája nosztrifikálását a minisztérium elutasította. Felségfolyamodvánnyal élt, amelyre megkapta Ferenc József császár uralkodói kézjegyét. Azonban Trefort kultuszminiszter terjedelmes fejtegetéssel meggyőzte az uralkodót, hogy az engedélyt nem szabad kiadni, mert az ilyen újítás „illedelembe és közerkölcsiségbe ütközik“. „A felirat szerint a folyamodó tudta“ — szólt a terjedelmes fejtegetés — „hogy oly térbe lép, melyre

gyógyított. Szülésznői oklevéllel orvosi munkát végzett. Az úri társaság nőtagjai mind többen keresték fel, kezdetben csupán kíváncsiságból, később már bizalommal. Anyagi helyzete javulni kezdett, ahogy betegei száma gyarapodott. Az ősz utcai lakás már kicsinek bizonyult, nagyobbá költöztek a Stáció utcába.

A munkából, melyet örömmel végzett, férje nem értett semmit, s nem is érdekelte. Közös beleegyezés alapján 1884. nyarán Vilma ügyvédje megindította a válópert. A férj elköltözött a közös lakásból. Mikor a válás híre elterjedt, újra fellángolt a rosszindulat. Orvosi körökben gúnyosan emlegették, ha szóba került a neve. Két év után a Kúria meghozta á határozatot a válásról.

Észre sem vette, hogy az esztendők elszálltak felette, munkája kitöltötte életét. Nem beszélt róla, de bízott abban, hogy még diplomás orvos lehet hazájában is. Lelke mélyén érezte, hogy az idő neki dolgozik, és igaza lett. Negyven év körüli, szép fiatalasszony volt.

A véletlen hozta az életébe Vartha Vincét, a világhírű vegyészt, a Műszaki Egyetem tanárát. A kölcsönös tiszteletből kölcsönös rokonszenv lett. amely később szerelemmé alakult. Egy szeptemberi

napon megtartották csendes esküvőjüket. Szeptember volt születési hónapja, szeptemberben kötötte első házasságát és szeptemberben indult Zürichbe is.

Csak az tudja igazán értékelni a boldogságot, aki ismeri a boldogtalanságot. Mit jelent megértésre, támaszra lelni egy házastársban — csak az tudja, aki évekig egyedül élt és küzdött mindenért, minden kudarcot magába zárva.

Vilma második házasságában kezdődött el igazi asszonyélete. Két érett, értékes ember meggondolt, de őszinte vonzalomra épült kapcsolata volt ez a házasság.

Évek múlva, mint mindenütt a világon, Magyarországon is meg kellett nyitni az egyetem kapuit a nők előtt. Egy alkalommal a Mária Dorothea tanítónőegyesület gyűlésén Vilma előadásának hatása alatt kérvényt intéztek a kultuszminisztériumba a női orvosképzés érdekében. Ez indította el a sikeres akciósorozatot. Ennek végső eredménye az 1895- ben kiadott királyi rendelet lett, amely a nőket Magyarországon a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti pályákra bocsátotta.

Az összes szigorlatok követelményeinek eleget téve, nosztrifikálták diplomáját és 1897. május 20- án doktorrá avatták hazájában is. Egyetlen nő volt a végzettek között. Díszes atlaszruhájában olyan ünnepélyes volt, mint életében soha, még Zürichben sem. Hangja tisztán csengett, amikor a többi fiatal orvos nevében is elmondta az orvosi fogadalmat. 0 lett az első magyar orvosnő.

Hugonnai Vilma kitartott és küzdelmével segített abban, hogy Magyarországon is kitáruljanak az egyetem kapui a tanulni akaró lányok-asszonyok előtt. Megválasztották a nőszövetség közegészségügyi szakosztályának elnökévé.

Amikor kitört az első világháború, élete hetedik évtizede felé közeledett. Ügy járkált a frontról szállított sebesültek között, mint aki soha nem érez fáradságot.

0, aki maga is rászorult a vigasztalásra, mindig megtalálta a szavakat mások fájdalmának enyhítésére. Megérdemelten kapta meg a Vöröskereszt hadiékítményes másodosztályú érdemrendjét.

Halála előtt néhány nappal interjút kértek tőle a „Nép“ című lap számára. Úgy beszélt a szeretetről, jóságról és a munkáról, mint azokról a követelményekről, amelyek nélkül nem lehet boldog az ember és a társadalom. A cikk néhány nap múlva meg is jelent ezzel a címmel. „Interjú egy halottal, 1922. március 22.“

Ahogy beszélt, úgy élt: „Amit az ember elhatároz, amellett tartson ki, s ha valamit akar, akarja végig"-BP —

A szüleim aranylakodalmára mi heten, gyerekeik, vettünk egy nagy képernyős televíziót. Elküldtük őket két napra Sárvárra, s ez alatt beszereltettük a tv-t a szobájukba. Egy kicsit át is kellett rendezni, hogy jó látási viszonyokat teremtsünk.

Az aranylakodalomra harmincán jöttünk össze: gyerekek, vejek, menyek, unokák, dédunokák. A legfiatalabb résztvevő héthónapos, a legidősebb hetvenhat éves. Mindegyiket úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csupán ennek a harminc embernek a sorsából meg lehetne írni a magyar Emberi Színjáték-ot.

Most csak kettőről akarok írni.

ötven év együtt! Kicsit elszédülök, ha belegondolok.

Életüket ilyen mérföldkövek jelzik: jobbágyság — termelőszövetkezet, Blériot — Gagarin.

Tizennyolc éves koromban azt mondta valaki, aki nagyon szeretett:

— Szép öregasszony leszel. Szenvedéseid és örömeid kimunkálják az arcodat, mint egy szigorú szobrász a márványt...»Nem is márványt. Ha faragni tudnék, a te arcodat — amilyen majd öregnek leszel — gyökérből faragnám ki. Fagyökérből.

Más tizennyolc éves lány megsértődik, ha így udvarolnak neki. Én örültem.

Mauriac írja, hogy bizonyos életkor után mindenki felelős az arcvo*násaiért. Sokat néztem a szüleim fényképét, és titokban őket magukat is, mert szeretném a „kívülálló“ szemével látni, bármennyire is lehetetlen ez. De évről évre szép, „kimunkált“ arcokat látnak gyanakvó szemeim. Egy szép öregember és egy szép öregasszony arcát.

Szép életük volt — mert komolyan, mélyen átérezve tettek mindent, amit tettek. Nemcsak a műalkotás — az élet is csak úgy szép, ha szükségszerű.

Meséken nőttem fel, mint minden kisgyerek a világ minden táján. De ezek a mesék nem nagyanyó ódon meséi voltak, amiket még ő is a nagyanyjától hallott, nem is a gyerekkönyvek Jancsi és Juliskája, Piroska és farkasa — ezek a mesék valóságos történetekről szóltak valóságos emberekkel, s izgalmasabbak voltak minden égig érő fánál.

Sokan voltunk, és apuka mesélt — gyerekkoromat ez a két élmény határozta meg.

Jöttek, jöttek napkeletről — ez volt a mese.

Miután különböző frontokon végigharcolta a világháborút — az Isonzónál is járt — az apám orosz fogságba esett. 1918-ban harmadmagával megszökött a fogolytáborból, s gyalog elindult hazafelé. Nappal aludtak, éjjel gyalogoltak. Mindig egyenesen az esthajnalcsillag iránt. Kilenc hónapig tartott az út — de egy-egy tél nem volt elegendő arra, hogy „hazaérjenek“. Teleültük a tágas. meleg konyhát, a nagyok kukoricát morzsoltak, vagy tollat fosztottak, mi kuksoltunk a padsorokban, s kikerekedett szemmel ittuk szavait. Órák teltek el anélkül, hogy valaki is elmozdult volna a helyéről, mire eljött a lefekvés ideje, nemegyszer ránk fagyott az ajtó.

Miről szólt ez a „mese“ ?

Arról, hogy három ember, három szökött katona szakadt katonaruhában egy irdatlan síkságon keresztül vándorol.

A vándorláson kívül nem történt velük semmi. A városokat elkerülték, a falvakba is ritkán mentek, csak amikor már végképp kifogytak a sóból. Azt a vidéket, ahonnan harcok híre szivárgott, nagy ívben elkerülték. Nappal megháltak egy szalmakazalban, este takaros tábortüzet raktak, megfőzték a lopott krumplit, s jöttek tovább nyugat felé. Egyenesen az esthajnal-csillag iránt. Folyóhoz

értek, nem volt rajta híd, elindultak mellette folyás iránt vagy folyással szemben, míg nem találtak egy tahidat vagy csónakot, átkeltek rajta, s jöttek tovább egyenesen nyugat felé. Amikor megvirradt, megették a maradék krumplit, kerestek egy szénakazlat, megháltak benne... és így tovább a végtelenségig.

Olyan volt ez mint maga az élet: végtelen és parttalan.

Nem untuk el hallgatni, nem tudtunk betelni vele.

Ezeken a téli estéken mesélt apuka mást is, a Sztrogoff Mihály-t, a Koldus titká-t, Jókai Aranyember-ét meg más Jókait, amiket fiatal korában olvasott, de mi ezt szerettük a legjobban: jöttek, jöttek napkeletről.

Mi lehetett a varázsa?

Ügy gondolom, egyrészt az, hogy a feszültséget olyan egyszerű, gyerek számára is felfogható elemek alkották, mint az, hogy lesz-e nappal hol aludniuk? Mit fognak enni? Találnak-e egy patakot vagy mezei kutat, ahol szórajukat csillapíthatják?

Emlékszem, ezek után az esték után mindig úgy fúrtam magam a dunyhába, mintha nyakig a szénakazalba bújnék valahol az irdatlan orosz síkságon.

21