Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-09 / 9-10. szám
irányította, amely az autós turistákat igazítja el minden városban: centrum. Volt némi osztrák pénze, és elég szép summa svájci frankja. Jó érzés, hogy nem kényszerül garasoskodni. Itt vásárol be majd néhány apróságot az otthoniak számára. A város képének változásából arra következtetett, hogy a belvárosban jár. Egyszer aztán ott állt a Stephansdom előtt, ami Bécsnek azt jelenti, amit ■ Bratislavának a vár, Budapestnek az Országháza, Párizsnak az Eiffel-torony, Londonnak a Tower. Most döbbent rá, hogy az a majdnem fél nap tulajdonképpen szinte semmi. Nem baj, majd visszajövök, ezentúl utazni fogok minden évben, s a Wawel, a Vörös tér, az Aranyhomok és a Forum Romanum mellé megszerzem magamnak a Grabent is, vagy akár a hírhedt Mexico Platzot, a fjordokat és a Piccadillyt. Az egyik utcasarkon vett egy várostérképet, betért egy mellékutcai kis kávézóba, és csaknem boldognak érezte magát a for-, ró, tejszínhabos kakaó és kalács mellett. Mintha a fényesnek egyáltalán nem nevezhető kis kávézó az elszórtan ülő, lapokba temetkező három-négy nyugdíjas kinézésű emberrel védettséget nyújtana neki az élet minden pofonja ellen, de még önmaga ellen is. Bázel a messzimesszi távolban, már az Óperencián is túl — ó, hányszor fogom még a bőrömhöz közel érezni —, az otthona, az intézet, Ilona pedig már karnyújtásnyira. De itt, ezen a kis ponton nem éri őt el egyik sem. Mintha egy negyedik dimenzióban lebegne, közbeeső állomásként az elképzelés színes és lenge fátylait a valóságról letépő Bázel és az ismert, drága és biztos talajt nyújtó otthon között. Szürcsölgette a kakaót, majszolta a kalácsot, ráérősen, kiélvezve az ízeket, a testében szétáradó meleget, és közben a térképet böngészte. Aztán ácsorgott a Graben kirakatai előtt, elindult a Ringre, bevásárolt. Ilonának méregdrága, gyönyörű, rengeteg színes képmellékletet tartalmazó könyvet vett, amely felölelte az anyagégetés, fazekasság, kerámia egész történetét, a legősibb időktől kezdve. Hallatlan szeréncse, hogy rátalált ilyesmire, mert ezzel biztosan örömet szerez neki. Különben mire lett volna utalva? Egy pulóvert, ruhaanyagot, valamilyen flancos dolgot venni, aminek Ilona természetesen udvariasan örült volna, de egyikük száját sem édesítette volna meg az ajándékozás és a megajándékozottság hamisítatlan jó íze. Ilonának nehéz is venni valamit. Kozmetikai szereket nem használ. Igaz, nincs is szüksége rá. Kreol bőre olyan, mint a bársony, fényes, sötét datolyamag szemei a szépen ívelt, dús szemöldök, a jól metszett telt száj, igazán nem kívánt különösebb makeupot. Megakadt rajta a tekintet anélkül is. Mégis egyedül van. Barátkozásuk elején, egy bizalmasabb beszélgetés alkalmával úgy érezte, megengedheti magának, hogy szóba hozza ezt a magányosságot, amit nem értett. — Hát te nem tudod? Igazán nem hallottál róla? — nézett rá csodálkozva. — Pedig a fél város ismeri a dolgot. Még be sem fejeztem az iskoláimat, valami rendellenesség mutatkozott a szokott női jelenségek körül, aztán egy vizsgálat után azt mondták a kórházban, hogy nagyon sürgősen feküdjék a kés alá. Semmi különös, de a dolgoknak elejét kell venni, a szokott orvosi megnyugtató blabla. Volt akkor egy szerelmem, Bálint jól ismerte, az volt a szándékunk, hogy amint végzek, összeházasodunk. Aztán mikor összeszedtem magam, hogy amint mondják, „gyógyultan távozzak", a professzor, aki operált, behívott egy kis beszélgetésre. Röviden és sajnálkozva köz'Tte, hogy műtét közben kiderült, komolya beavatkozásra van szükség. Gyér tkóldásra nem számíthatok. Ilona szokott modorában 'kissé nyeglén beszélt, de ez nem tévesztette őt meg. Szeme, arca árulkodott, hogy cinizmusa alatt még mindig fájó seb rejtőzik. — Gondolhatod, belesápadtam egy kicsit. Ez biztos, professzor úr? És én hülye úgy lestem a száját, mintha bizony olyasmit vártam volna, hogy á, dehogy, csak egy kicsit bolondoztam, kedvesem. Aztán még valamit megkérdeztem. És .. . egyáltalán, professzor úr. .. nő vagyok még? Kezeit összekulcsolta, a szemüvege fölött rám nézett, mintha most is látnám. „Nő ... Kicsit meg lehet játszani a dolgokat. Ért, ugye? Sokan csinálják ezt! Nézze, nagyon jó feleség lehet magából. Kitűnő, értékes ember... És meg vagyok róla győződve, hogy az egészségét visszaadtuk." Én meg úgy éreztem, mintha az életemet vették volna el. Béla, újy hívták a férjjelöltet, virágokkal várt é& odavolt, hogy milyen sápadt vagyok, hogy megviselt az a tíz nap, mert nem tudta, hogy az utolsó óra viselt meg. „Két hétig még úgyis abszolút pihenésre van szükséged, gondolkoztam a kettőnk dolgán; hazakísérlek Helmecre a szüléidhez, ahol majd rendbejössz, legalább összeismerkedem velük, és bejelentjük, hogy készülhetnek a lakodalomra." Nagyokat nyeltem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Az úton mégsem akartam előhozakodni azzal, amit úgyis meg kellett vele beszélnem. Nem tagadom, az is megfordult a fejemben, hogy elhallgatom, vagy legalább részben elhallgatom az igazságot. Persze, nem tudtam megtenni. A szüléimhez egyedül utaztam, mert Bélának közbejött valami, de jó előérzettel nem beszéltem nekik férjhez menési szándékomról. Béla el tudta intézni, hogy két hét alatt Prágába helyezzék. Megvárt engem az állomáson, mikor visszaérkeztem. „Milyen ragyogóan nézel ki", bókolt. Kocsin hazaszállított a csomagommal az internátusba, aztán moziba vitt, emlékszem, egy Michele Morgan-filmet adtak, sok orrfúvás volt a nézőtéren, de én nem fújtam az orromat, tíem is nagyon figyeltem, mert állandóan az járt az eszemben, hogy amint vége lesz a darabnak, sor kerül egy beszélgetésre közöttünk. Variáltam a lehetőségeket, mit fog mondani Béla, s mit fogok mondani én. Az Olympiába vitt, ott kevés volt az ember, találtunk a beszélgetésre egy nyugodt sarkot. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy én nem is mondtam szinte semmit, ő is csak keveset. Gondolkodott a dolgon, mondta, meg hogy az én érdekemet nézi. Meg hogy, ugye, belátom, ilyen tehertétellel nekimenni egy házasságnak . . . Beláttam. Egyszer még véletlenül összefutottunk az utcán, aztán később a fülembe jutott, hogy már elköltözött. Mit magyarázzam neked, hogy hogyan éreztem magam akkoriban. Úgysem tudnád megérteni. De kemény fából faragtak, s ha már nem tudok százszázalékos nő lenni, megpróbálom, hogy embernek az legyek. S szakmámban sem az utolsó. Azért egy traumám maradt. Ha a fiúk udvarolni próbáltak, azonnal kipakoltam nekik, hogy eltévesztették a házszámot, mert én nem vagyok teljes értékű nő, kár a benzinért. Sokkoltam őket ezzel a nyers vallomással, ami persze fölösleges volt és módfelett ostoba, de nem tehettem róla. Persze a dolognak híre ment, csaknem a fél város ismeri a storyt. De az udvarlók lassan elmaradoztak. Pedig olyan is akadt, aki . .. ne hidd, hogy nem fájt, hiszen a szerelem, az érzelmek azért nem kíméltek meg engem De most már nyugtom van. így ismernek és kész. — Loncikám, ez nem lehet végleges, hiszen olyan csinos vagy és még fiatal. Annyiféle ember nyüzsög ezen a világon, hátha rátalálsz valakire, akinél semmit, semmit sem fog jelenteni az, amiről úgy érzed, hogy elriasztja a társat keresőket. — Lehet... — vont vállat Ilona. — De az a fontos, hogy közben én magam is megnyugodtam, felépítettem a lelki egyensúlyomat, s ezt az egész kérdést félretoltam magamtól. Hát Ilonának is megvolt a maga Waterlooja, vagy a maga Bálintja. Harmincnyolc éves, Bálinttal egykorú ... És én, én hol fogok tartani harmincnyolc éves koromban? Az Ilonának szánt, szépen becsomagolt könyvet ' megsétóltatta a Ringen, s még mindig ez volt egyedüli ajándéka. Tulajdonképpen nem sokan vannak, akiknek vehetnék valami megörvendeztető apróságot. Anyának, Juliskának ugyan mit lehetne? (folytatjuk) CZIRFUSZ JANOS Johanidesová Ol'ga: Véd' 'm (tempera) Kosár és méz I. Mézet hozott az én kedvesem, vesszőfonatú üvegben arany mézet óh, emberek, barátaim, örvendezzetek — mézet hozott az én kedvesem illatosat, vesszőkosárban. III. II. Nem hozott ő száraz kalácsot, nem hozott üres kenyeret sem. Nem hozott mérget, júdás-csókot sem a nyelvén ölő fullánkot, felszakadt ínnyel hamis esküt senki felé ő nem kiáltott, gyilkos galóca, tövis, csalán kezét, szívét nem érintette. Fehéren jött és makulátlan, csak a homloka, térde vérzett. Botlott az úton? — vesszőfonatú üvegb mézet hozott csak, Mézet mézet. 23
