Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-09 / 9-10. szám
ORDÓDY KATALIN Fejében zsibongtak a gondolatok, és a szíve is hevesebben vert, mikor kiszállt a buszból és Bálint régi tanyája felé indult, ami már három éve Ilona birodalma volt. Belépett a kertbe és megállt. Az öreg cseresznyefa megbolondult, telis-tele volt virággal, melyeket a lenyugvó nap rózsaszínbe mártott. A pici teakonyhából Ilona éneke hallatszott. Valami népdalt dudorászott. A villany égett már, de fényét még élfakította a nyugat felől áradó rózsás világosság. Tavaszi alkonyat volt a javából, édes, könnyű és részegítő, akár a pezsgő. Alit a fa alatt, és megbolydultak benne az emlékek. Lehunyta a szemét, Ilona helyett Bálintot képzelte a házba. Megmarkolta megint a múlt, de nem hagyta magát leteperni. Felülkerekedett benne a dac és a düh, s köpve az alattomosan erőszakos, érzékein át támadó emlékekre, elszántan rányitotta Ilonára az ajtót. — Vacsorát főzök a tiszteletedre — fogadta nevetve. — Nagy nap ez a mai, s nem is hiszed, mennyire örülök, hogy végre rászántad magad, és nem tabu többé számodra ez a küszöb. Akkor tapasztalta, hogy a négy fal mennyire képes a gazdájához idomulni. Mintha idegen helyen járt volna. Más volt a levegő, a fény, a lakás illata. Ilonával volt tele minden, és semmi sem emlékeztetett Bálintra. Egyedül a zöldfehér kandalló állt a helyén változatlanul, de az is úgy nézett rá, mintha nem ismerné. Mintha ugyanolyan kandalló lenne csak, s nem ugyanaz. Körülnézett, tetszett neki ott, Ilonára aztán nem lehetett ráfogni, hogy konvencionális ízlése van. Csaknem szótlanul kanalazták a sűrű, finom kolbászos bablevest, de a csokoládéval leöntött banánnál Ilona már felszólította: — No, ki vele, mi nyomja a lelkedet! Végezni akarok Bálinttal. — Hát ez ellen aztán semmi kifogásom sincs. Gyakorlatilag meg már úgyis vége van. A ködös illúziók pókhálószálait csak lesz erőd széttépni. Ez minden, ami még összeköt vele. — Nem, Ilona, ennyire ezért nem egyszerű. Asszony voltam két évig. És nagyon boldog asszony. Minden szempontból. Bálint minden dolgommal törődött. Ö ösztönzött, hogy megszerezzem a doktorátust, hogy ... — Igen, igen, ezt már kívülről tudom: hogy megvalósítsd adottságaid és a lehetőségek maximumát. — Nem volt közöttünk semmi, amiben ne értettünk volna egyet. Legalábbis semmi lényeges. Eszünk ágában sem volt megválni egymástól, de akkor olyan szörnyen kereszteződött minden! Anya kórházba került. Ö már teljesen felkészült 22 velem az útra, azon nem lehetett változtatni, mennie kellett, nekem meg itt kellett maradnom. Lonci, nem tudok róla, hogy te lettél volna már hasonló helyzetben. De mindegy, túl vagyok rajta, és nincs kilátásom, hogy összekerüljek vele. És még kívánnom is kell, hogy ne legyen módomban utánamenni, mert ez azt jelenti, hogy van, megvan nekem továbbra is. A hozzá, a Bálinthoz való tartozásom és ragaszkodásom, lassan már magam is belátom, ködös illúzió, ahogy mondtad. — Hát eddig eljutottunk. Egy véleményen vagyunk. Várj hozom a feketét! Mi a titka Ilonának, tűnődött, míg az kiszaladt a konyhába. Mitől olyan otthonos körülötte a levegő? Ilonát Bálint is szerette, és még a gorombaságait is eltűrte. Együtt végezték a iparművészetit, és Ilonában Bálint nemcsak a tehetséges kollégát szerette, de kénytelen volt meghódolni emberi erényei előtt is. Ilona nem volt kapható például képmutatásra, s ez a ritkaságszámba menő tulajdonsága volt az, ami által elsősorban kivált a többiek közül. Bálint előtt nem volt titok, hogy Ilona kedveli őt, de túl sokra nem becsüli. Ezt Ilona viselkedéséből, elejtett szavaiból ő is kivette, anélkül, hogy egy lekicsinylő megjegyzést, egy fitymáló szót tett volna ró. Bálint tehetségét szó nélkül elismerte, és amikor nehézségei támadtak pályája kezdetén, Ilona mindig melléje állt. A fiatal keramikusnőt ugyanis, aki már tanulmányai alatt aktív társadalmi munkát fejtett ki az ifjúsági szövetségben, alighogy végzett, beválasztották a Képzőművészeti' Alap bizottságába. Bálint egy kissé irigyelte tőle ezt a funkciót, mert tagadhatatlanul hatalmat, befolyást jelentett a szakmában, de elismerte, hogy a fiatalok közül senkit sem látna azon a poszton szívesebben Ilonánál. Még szerelmük elején találkoztak vele véletlenül az Alap reprezentatív boltjában, aztán beültek egy presszóba, s az alatt az óra alatt, amit ott töltöttek, úgy összemelegedett vele, hogy itt-ott felhívták egymást, és Bálint nélkül is találkozgattak. Bálint kissé féltékeny is volt erre a barátságra, amit csupán azzal árult el, hogy azontúl csak úgy emlegette, ha száki ba került köztük Ilona, hogy „Ilona barátnőd". — Merénylet az alakom ellen — kiabált, mikor megpillantotta a feketekávé mellett egy jókora findzsában púposodó tejszínhabot. — Nem erőszak — vont vállat Ilona, és letette a tálcát, majd maga is leült. — És most fejtsd ki bálinttalanílási tér— Nem tudok elszakadni tőle, sajnos, nem addig, míg valaki el nem feledteti velem őt. Nyugtalan vagyok, Lonci, nehezebben tudok összpontosítani a munkámra, türelmetlen vagyok ... már nyuszi is észrevette. — Értem. Tavasz van, és érdekel vala- és mi a probléma? — Nemcsak Bálint hiányzik — a szerelem is. Ez az igazság, előtted nem titkolom. Az egyik kollégám Lizon professzor laborjából... rokonszenves fiú, és mór olyan régen kerülget. — A nevét már említetted a múltkor. Ilona a csészéjébe nézve elgondolkodott, a cigarettáról leverte a hamut, és már készen is volt a döntéssel. — Megkönnyítem a dolgodat, Judit. Biztosan nem tud meghívni sehová, ahol intim kettesben lehettek, és ... mondd csak, nem nős? — kérdezte hirtelen feltámadt gyanúval, s csak mikor látta, hogy legyint, hogy á, dehogy, folytatta megnyugodva: — Ha akarod, hozd el hozzám. Köszönöm — s érezte, hogy elpirul. — Talán bizarr dolognak tűnik a szemedben, hogy idejövünk, Bálint volt lakásába, ahol csak rá szabadna emlékeznem, de radikálisan akarok mindent a múltba utalni, s ha úgy találod, hogy ez ízléstelenség, inkább vállalom ezt, mint a szentimentalizmus vádját., — Ugyan — hurrogta le Ilona megértőn —, juss ki a kátyúból, ahogy tudsz. Férfiak közt az ilyen kis szívesség természetes. Miért ne tehetnénk meg mi ugyanazt? Nincsenek erkölcsi gátlásaim a te esetedben. Azért nem érezte magát valami fényesen és felszabadultan, mikor Paloval megérkezett az előzetes megbeszélés szerint. Ilona a műhelyből futott kaput nyitni, leültette őket, megivott velük egy pohár vodkát, és sűrű mentegetődzésbe kezdett. Valami baj volt az égető ajtajával, nem zár pontosan, az agyag állaga változik száradás közben, s legnagyobb sajnálatára nem késhet tovább, a műhelybe kell mennie, de egy óránál, egy és egynegyed óránál aligha fog tovább tartani az egész. Szívesen hívná őket oda, de munka közben idegesíti, ha mások a közelben vannak. Judit vegye át a háziasszony szerepét, szolgálják ki magukat, beszélgessenek, zenéljenek, gyorsan elmegy az idő, s ő megint itt lesz. Aztán majd bevezeti őket a műhelybe, hadd lássa Palo is, milyen egy keramikus „labor"-ja. — Rendes nő a barátnőd — mondta Palo, akit persze nem lehetett félrevezetni, s azonnal átölelte, megcsókolta azzal az érezhető szomjúsággal, mint aki már régtől fogva vár erre a csókrq. Olyan szépen kezdődött az egész. Csöppet sem zavarta Bálint emléke, arra vágyott, hogy szeressék, becézzék, hogy nő legyen megint. Úgy vágyott rá, úgy igyekezett, míg rá nem jött, hogy meddő és eredménytelen az igyekezete, s akkor megalázó lett az egész, szánni való, nevetséges komédia, képmutató gyöngédség és hamis mosolyok. Ó, hol a fészkes fenébe van már ez a Lonci?! Ki kellene innét rohanni, gyorsan levegőt! Gyerünk a kertbe, még virágzik a cseresznyefa, olyan gyönyörű . .. Lehullottak mór a virágai? Az sem baj. Van itt látnivaló mindenféle. Na, Lonci — micsoda megkönnyebbülés — hót befejezted? Minden oké? Akkor erre iszunk egy pohárral. Még eggyel. Meg még kettővel. Tudod, most erről nem beszélhetek, de kell egy kis gurázsi, hogy elviselhető legyen visszafelé az út kettesben. Aztán ősszel még egy próbálkozás. Anya és Juliska a sírokhoz utaztak. Vlado egészen más volt. Vladót még most is szereti, a barátságuk megmaradt. Vlado nagyszerű munkatárs, annyi mindenről lehet vele beszélni. És nevetni is jóízűeket tudnak együtt. Ha szép idő van, munka után néha járnak egy nagyot, néha mennek moziba. Náluk is járt már néhányszor. Nyuszika mindig örül, ha jön, mert kitűnő társalgó, felvidítja az egész házat. Juliska azt sem tudja, hogy tegyen ki magáért a konyhán, anya is megfiatalodik, a szemei csillognak. És ő? Hát ő is jól érzi magát... Csak az éppen nem elég. Nem elég. Mégis jólesett, hogy nincs egészen egyedül. Az intézetben célozgattak rá: Kozák udvarol a Melekovának. Vajon lesz-e belőle házasság? A, mi csak barátok vagyunk, mondogatta ilyenkor. „Mi csak barátok vagyunk", állította Vlado is, de sejtette, hogy neki fáj, fáj az, hogy nem akar számára több lenni, mint barát. De nem erőltette a dolgot, tudta, az ilyesmi úgysem célravezető, de türelmes volt és kitartó. Egyszer aztán meg fogja unni ezt a szerepet. Valaki jön, aki elveszi tőle. És akkor mi lesz? A, ezen még ráér gondolkodni. Az órájára pillantott. Szent ég, egykettőre Bécsben leszünk, és még egy szemernyit sem aludtam. Erős elhatározással, hogy még szundít valamicskét, lehunyta a szemét. IV. Bécs. A szomszéd város, innét már csak egy ugrás haza. Az autóbusz indulásáig még csaknem egy fél napja van. örült, hogy körülnézhet kicsit, régen vonzotta ez a közeli metropolisz, amely történelmileg annyira összefonódott a saját népének történelmével s mindazzal, ami úgy élt tudatában: Közép-Európa. Ezért egy kicsit otthon is érezte magát itt. A város ébredezett, a meginduló munka üteme nyomta rá bélyegét a korai órákra. Nem érezte a nyugtalan éjszakát, a kevés alvást, felvillanyozta, hogy most szemügyre veheti kicsit azt a várost, amelyet könyvekből, képekből, hallomásból már jól ismert. Gyalog indult a Westbahnhofról, lábai könnyűek voltak, sok kilométernyi aszfalt végigjárására való erő raktározódott bennük. Csak egyetlen tábla
