Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-09 / 9-10. szám
«1 Л <у л 4*0 ** \ А < T°2HaVEN 3 Talán nincs is emberi település, amelynek történetéből hiányoznának a csapások; háborúk, tűzvész, döghalál, vagy árvíz. Tön (Tany) azok közé a falvak közé tartozik, amelyek már többszörösen végigpróbálták mindezt, s a legsúlyosabb pusztításokat a megáradt Duna vitte véghez. Tany kb. ezer lelket számláló község a Komárno (Komárom) — Bratislava főút mentén, ősrégi település. Krónikájában azt olvastam, hogy környékének növényvilágát az erdős, bozótos sűrűségek, nádasok jellemezték, a mocsaras talaj nem kedvezett a kultúrnövénynek. Vizei halban, ná-V. dasai víziszárnyasokban voltak gazdagok, a lakosság tehát valószínűleg halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytatott még a múlt század végén is. Mindennek azonban már nyomát sem találtam azoknak visszaemlékezéseiben, akikkel beszéltem. Az 1200-as években egy Karasz nevű falu volt itt, amely tanyáival együtt («Than" is közöttük volt) a komáromi városkapitánysághoz tartozott. Ezt a falut természeti csapás pusztította el, s valószínű, hogy lakosainak egy része alapította Kistanyt. 13—14. századi okiratok bizonyítják a létezését. Ez a falu azonban nem azonos a maival, amely a török időkben elpusztult Kistany tőszomszédságában épült fel az 1550-es évek körül. A múlt század vége felé megindultak a lecsapolási munkálatok és a lakosság áttért a földművelésre, állattenyésztésre. Nádtetős, fazsindelyes házainak száma ekkor száz körül volt. Az 1965-ös nagy csallóközi árvíz átformálta a falu arculatát. Rombadöntötte a régi nádtetős kunyhókat, hogy erős betonalapokra épült házaknak adjanak helyet. Egyetlen, behorpadt hátú nádtetős kunyhó maradt épen a köréje épült új házak oltalmában. Jó volna tudni, mi lesz a sorsa, ha idős lakója elhagyja. Meg kéne őrizni emlékbe. Az árvíz idején leroskadt vályogfalak sok értékes szőttest és cserépedényt temettek maguk alá. Jellegzetes tájszólása sincs a falunak, babonái régen kivesztek. Ami mégis ide vonzott, az a kender volt, illetve a kendermag, ami két érdekes étellel gazdagította a tanyi háziaszonyok konyháját. A 76 éves Majer Etel néni így emlékszik vissza erre: „Itt már nagyon rég óta termeltük a lent és a kendert. A magjából olajat ütöttünk. Amikor még nem volt meg a gyár, csak úgy, házaknál. A böjtben sokan olajjal főztek." „Finom volt ám a kendermagos rétes I A fiatalabbak talán már nem is emlékeznek rá. összetörtük mozsárban a kendermagot, vagy volt aki megdarálta mint a mákot. Utána összekevertük cukorral, és behintettük a rétestésztába. Jó könnyűre, olajosra sült, igazán nagyon jó volt. Még pogácsát is gyúrtunk kendermaggal. A magot itt is össze kellett törni. Akkor volt finom, ha tejföllel gyúrhattuk meg, vagy tejjel, de volt aki csak vízzel gyúrta. Aztán valami kevés kis élesztőt is tettünk bele, és lassan sütöttük, hogy jól átsüljön. A mákos pogácsa is így készült, csak abba több zsír és jó sok cukor kellett." „Kukoricalisztből legtöbbször csak prószát, vagy máiét sütöttünk. A máiét ugye soká kellett keverni. Aztán volt olyan kis vers, amit közbe mondogattunk: Máié, máié, édes légy, mint a rózsám, olyan légy. Volt aki másképp mondta, de olyan huncutságokat már igazán nem lehet megírni." A jellegzetes lakodalmi köleskását Etel néni már csak hírből ismeri, „Az én születésemtől kezdve már rizsa volt, de korábban kölest hántoltak, abból főzték. A kása mindig az utolsó fogás volt az asztalon. De elmondom, hogyan volt nálunk a lakodalom. Olyan két óra körül megvolt az esküvő, ebédet adtak, tyúklevest, főtt húst paradicsommártással, aztán kirántott húst krumplival. Ahhoz szilvát főztek, vagy savanyúságot adtak. Káposztát is, meg ha valaki disznói vágott, akkor hurkát, kolbászt, pecsenyét. A vacsora végin mindig kása volt, tejbe főzve. Azt léhintették zsírral, meg kakaóval, vagy fahéjjal. Aztán voltak akkor olyan apró kis színes cukrok, azt szórták mindenfelé, úgy hogy a kására is jutott. Még szemközt is szórták egymást. A kására is mondtak egy verset: Tartsuk meg mi is / őseink szokását, a vacsora végén / együnk egy kis kását! Később, mikor már egy kicsit modernizálódott a nép, már nem kását adtak, hanem azt a kását megcsinálták „koknak". Italnak bor volt, a pálinkát azt nem nagyon itták. Sütemény akkor nem volt ugye, kalácsot adtok, meg kuglófot. Azt mindig éjjel hozták tejeskávéval. Valahogy vidámabbak voltak azok a lakodalmak. „Az asszonynak szülés után, hogy pihenjen egy kicsit, vittek a rokonok, vagy jó szomszédok, ebédet. Jó erős levest, meg töltött tyúkot, de nemcsak neki, hanem az egész családnak. Az én anyám az minden évben szült egy gyereket. Kilencet összesen. Aztán a gazda felesége, akinél az apám részes arató volt, az olyan jószívű asszony volt, hogy azt mondta: Ne haragudjon asszonyöcsém, hogy csak ilyen szerényen hozok. Hát hozott oíyan rántott levest, amiben nagy darab sonkák főttek, meg nagy tál túrós lepényt, hogy a gyerekek is ehessenek." „Bizony az aratóknak is jól kelleti főzni, mert másképp nem bírták az1 a nehéz munkát. Mindig úgy igyekeztünk, hogy aratásra legyen valam hús, meg tojás is elég. Voltak akkoi azok a jó tápláló tészták, sok tojással, azt ették reggelire, ebédre meg mindig valami húst. Legtöbbször füstöltet, ha maradt az ölésből. Vacsorára meg tojással pótoltuk a húst, Mert bizony két órakor már keltek, és este tíz is volt, mire lefeküdtek, Megtörtént az is, hogy későn ment haza az ember, aztán annyira fáradl volt, hogy elaludt az asztalnál vacsora közben. A kanalat meg tartotta így a kéziben. Két órakor keltik, hogy kelj föl komám! Azt mondja; hogyan ha még le se feküdtem? Ilyenek is megtörténtek." Szabó Juszti néni is olyan családban nőtt föl, ahol kilenc gyerek volt
