Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
DIÁNA - HAGYOTT... Pedig azon a fagyos téli vadásznapon azt írtam akkor, hogy Diána, mármint a vadászat istenasszonya — nem hagyott cserben! Vadászatra hívtak bennünket egy Zobor-alatti kis faluba. Sötét felhők kergetőztek felettünk, ám utolsó pillanatban a vadászok védelmezője mégiscsak meghallgatta fohászkodásunkat, és más határba űzte a bosszús lellegeket. Megkezdődött a vadászat. A járási aktivista gondosan ellenőrizte a fegyvereket, a vadászjogosítványokat, és ki-ki elindult „hajtójával", meg a kutyájával. S amig a kör lassanként zárult — szaporán hangzottak a pulogtatások, rémült vadnyulak bukfenceztek a szántásban, és vadászkutyák futottak a zsákmánnyal gazdájuk lába elé... A puskaporos levegőben előkerültek a régi vadászélmények, mulatságos történetek, s a mesélő mindig előhúzta lélekmelegitöje alól a zöld kulacsot is . . . Már-már összeért a kör, látni lehetett a vadászokat, s könnyen meg tudtuk volna számolni, hány nyúl szalad még rémülten a végzete felé... Ekkor hirtelen arra gondoltam, egykor én is szívesen lövöldöztem, s az iskolában olykor-olykor jeleskedtem is céllövésből. . . Gondoltam, felcserélem a ceruzámat, jegyzetfüzetemet puskára, hátha „életszagúbb" lesz tőle a vadászriportom. A vadász, akinek „hajtója'' voltam, nem akart kötélnek állni. Ki tudja miért: nem bízott képességemben, sajnálta a töltényét, vagy egyszerűen csak azt gondolta: az újságíró írjon — a vadász lőjön! De az utolsó pillanatban mégis engedett: — Nem bánom, mondta, lőjön hát! Nyúl van elég, de óvatosan, mert már közel vannak egymáshoz a vadászok! — Már emeltem is a puskát, amikor rám sandított: — Gondolja, hogy sikerüli? — Válaszolni már nem volt időm, mert abban a pillanatban puffant is a fegyver, s én lestem az áldozatot. Láttam is, hogy a közelben cigánykereket vet egy szürke nyúl, s nyomban itt terem egy kutya, felkapja és lohol vele . . . Diadalmasan néztem a mellettem álló vadászra, aki — ennek ellenére — mintha kicsit részvéttel, kicsit ironikusan pillantana rám... S akkor látom, hogy a kutya a szomszédos vadász lába elé tette a nyulat, nem elém . . . Hát persze, tévedett, — mentettem magam gyorsan, mire a vadász önérzetesen válaszolta: — Egy vadászkutya nem tévedhet! így esett, hogy Diána (a riportcímemmel ellentétben) mégiscsak cserben hagyott, és én akkor — csak bakot lőttem! 14 E gy negyed évszázadon keresztül nemcsak olvasótáborunk nőtt meg, hanem azok száma is, akik véleményükkel, kérdésfelvetéseikkel — leveleikkel hozzájárultak lapunk tartalmának szerkesztéséhez. A legnagyobb fórum, ahol olvasóink levelei megjelentek: az ankétok. voltak. Ifjú Szemmel ankétunknak régi hagyományai vannak. Ezért az új, fiatal levelezők, mellett vannak olyanok is, akik időközben nagymamák lettek, a diáklányokból egyetemi hallgatók, dolgozó szakemberek, édesanyák. Vannak, akik rendszeresen kifejtik véleményüket a felvetett témával kapcsolatban, és nevük, arcuk mór az olvasók széles rétegei előtt is ismeretesek lapunkból, személyes találkozásokból. Ankétjeink különös népszerűségnek örvendenek, ha hiányzik a lapból, már kérik az olvasók. Hogyisne kérnék, hiszen amiről eddig beszéltünk, írtunk — az mindig mindannyiunk ügye volt. A hozzánk érkezett levelek, panaszok, alapján választottuk ki mindig azt, amiről a legtöbbet beszéltünk. Ilyenkor az emlékezés fényében, viszsza-visszapillantunk elmúlt éveinkre, munkánkra, és feltesszük a kérdést: érdemes volt-e, megérte-e? Volt-e eredménye annak, hogy évekkel ezelőtt Anna és Péter boldogságáért szurkoltunk, hogy a fiatal lányoknak elmondtuk: a más munkát vállalni városon? Irodában dolgozni, vagy a termelésben, irányításban? A diploma, a kötényzsebbe valóe, vagy arra, hogy hasznosítsuk? „Briliáns a kötényzsebben'’ ankétünk a mezőgazdasági pályák felé vonzódó fiatalokat, és szüleiket késztette vitára. S az eredmény? — Az eredmény — az a csodálatra méltó siker, amelyet szocialista mezőgazdaságunk fejlődésének e viszonylag rövid szakaszában elért — mondja Paksi elvtárs. Számos szövetkezetünk olyan gazdasági mérleggel zárja az évet, amelyre az országhatárokon túl is felfigyelnek. Pedig egykor — még jól emlékszünk — lebecsülték a mezőgazdasági munkát, alantasnak tartották, a szülők féltették gyermekeiket, s a fiatalokat nem vonzották ezek a pályák. Mondanunk sem kell, hogy ma a tudományos-műszaki forradalom vívmányai a mezőgazdaságot sem kerülték el. A nagyfokú gépesítés, ésszerűsítés eredményeképpen a helyzet lényegesen megváltozott. Egy gyakorlati példával élve: valamikor az aratás az egész falu szívügye, munkája volt, egyik legnagyobb esemény az évben . . . Ma pár nap alatt elvégzi néhány ember, sokan észre sem veszik, mikor kerül a gabona a magtárba . . . Nem csoda hát, ha mezőgazdasági-műszaki középiskoláink és a főiskola iránt minden évben nagy az érdeklődés . . . Ebben bíztunk, s ez — úgy érzem — sikerült. Nehezebb kérdést feszegetett egy nemrégiben lezajlott ankét: „Megmondom őszintén" címmel arról a társadalmilag káros jelenségéről szóltunk, amelyet a kispolgári életfelfogás fogalmával jelölünk. Célunk az volt, hogy megvilágítsuk e fogalom lényegét, jellemző vonásait, s rámutassunk környezetünkben ezekre a fonákságokra, amelyek oly mélyen gyökereznek még egyes emberek tudatában, hogy lassítják a szocialista embertípus kialakítását. Még messzebbmenően az is volt a célunk, hogy ne csak írjunk és beszéljünk arról, ki a kispolgár, hanem időben mutassunk rá, hogyan válik kispolgár abból az emberből, aki helytelenül értelmezi az- anyagi javak elosztását, akinek életcélja a pénzszerzés, vagyongyarapítás, az anyagi érdekek . . . Mert a szocialista társadalmat már megteremtettük, de még nem tanultunk meg szocialista módon élni. Meggyőződésem, hogy e téren sokat kell még tennünk ... A sajtónak is, az újságírónak, akinek mindig a társadalom vérkeringésének ütőerén kell tartania a kezét, de nekünk is — egyénenként! Egy szintén régi ankétünkben a főbűnöst akartuk perbe fogni. A főbűnöst, CS. MEGYERI ANDREA 1 tudás, a diploma ékszere a fiatalnak, de nem a kötényzsebbe való . . . Volt-e értelme annak, hogy szembe nézzünk önmagunkkal, és megpróbáljuk megfogalmazni, milyenek vagyunk, s milyenek szeretnénk lenni, hogy erősödő szocialista társadalmunknak hasznos tagjai legyünk? Segítettünk-e valakinek azzal, hogy az elöregedett, magára maradt szülők védelmére keltünk, s hogy a szerelemről, vagy az anyaság felemelő érzéséről vallottunk — nyíltan? Visszapergetni azokat az eseményeket, amelyek olvasóink fórumán — az Ifjú Szemmel ankétokon leperegtek, nehéz volna. S részleteiben fölösleges is. hiszen a társadalom fejlődésével, anyagi bázisunk gyarapodásával tudatunk is alakult, változott, minőségileg fejlődött. Nem kis mértékben a sajtó, s ezen belül lapunk vitafórumának közvéleményformáló hatására is. Hiszen az Ifjú Szemmel elnevezés nem a vitatkozók életkorára vonatkozik, hanem nézeteik korszerűségét, látásmódját jelöli. Ezért lehet érdekes egyaránt a serdülőkorú diáklánynak épp úgy, mint a nyugdíjas nagyapáknak, nagyanyáknak. Emlékezésképpen villantsunk fel mégis néhány témát — amiről beszéltünk, párhuzamban azzal, ahogy ma látjuk: Paksi László, a Dun. Streda-i (dunaszerdahelyi) járási pártbizottság titkára két ankétünkre emlékezik legszívesebben: Az egyik az elsők közül való volt, a szövetkezetesítés nehéz éveiből, a szocialista mezőgazdaság alapjainak lerakásakor, amikor a fiatalok előtt megnyíltak a mezőgazdasági iskolák kapui, hogy szakképesítést nyerve falujukba visszatérve kamatoztassák tudásukat. Amiről akkor beszéftünk, elsősorban a lányokat érintette: Visszamenni a faluba, vagy szakképesítéssel a kezünkben Amiről beszéltünk.
