Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-02-24 / 7-8. szám
— Valamikor a falu túlsó végéről hoztuk a vizet, — emlékezik vissza a közelmúltra. — Ha meg mosni akartunk, meg kellett várni az esőt. Most már, hogy vizünk van — mondja az egyéb eddig háttérbe szorult tennivalónk megoldása kerül előtérbe. — Ilyen elégedett és ilyen boldog a lakosság ebben a faluban még nem volt, mint amióta a „gágokat" félrehajíthatta — mondja Samalik Margit. — de azt az aktivitást, amelylyel az emberek a vízvezeték bekötését segítették és amely egy nagy közösséggé kovácsolta az egész falut, a továbbiakban is ki kellene használnunk. Samalikék negyedik szomszédja pár száz méterrel a falu belseje felé szintén a felső soron lakó Mészáros Lajosné. Egyike volt a legaktívabb lakosoknak, akinek szervezőkészségére és rendíthetetlen kitartására joggal büszke a lakosság és a falu vezetősége egyaránt. Valamennyi levél megfogalmazója Mészáros Lajosné volt, ma már ó is elégedett, hiszen az 1971 októberére elkészült fürdőszobájában (akkorra ígérték u. i. a vízvezeték teljes átadását) 1975 októbere óta mór csurog a víz. Ezt akartuk! — jegyzi meg szimbólumává vált, de talán olcsóbban is megoldhatták volna, sokkal olcsóbban és sokkal rövidebb idő alatt. Mert hát a KráTovsky Chlmec-i (királyhelmeci) vállalat munkásai bebizonyították, hogy akarat és fegyelem kérdése volt pusztán a nehéz talajviszonyok leküzdése és a többi probléma megoldása is. A falu vegyeskereskedésében mérhetem le először a vízvezeték hozta változást a faluban. Az üzlet dolgozóitól, Gazdag Arankától és Vágsó Iréntől megtudom, hogy a vízvezeték átadása óta kétszer annyi szappant és mosószert adnak el, mint azelőtt. Nem csodálkozik ezen a tényen Kovács Klára a nőszervezet elnöke sem, aki a Bodrogszerdahelyi ÁG zempléni részlegén bérelszámoló. Bús András a hnb elnöke mosolyog, hogy ő már alig tud valamit hozzáfűzni a vízvezeték krónikájához, mert a nők már mindent elmondtak. De méltányolja azt a segítséget, amit ebben az ügyben Jozef Lenért a SzIKP KB első titkára, Mendel Jozef mérnök a jnb elnöke és Gazdik Jozef a járási pártbizottság vezető titkára nyújtott. A továbbiakban a falu további fejlesztéséről beszélgettünk, arról, hogy A VÍZRŐL, csendesen, miközben megengedi a kád felett a vízcsapot. Hadd tegyem hozzá, hogy éppen itt a felső soron volt a legnehezebb a helyzet. Nem messze lakik Tóth Miklósné, aki virágcsokorral várta a vízvezetékszerelőket s nem válogatta, kinek adja, a legelsőnek nyújtotta át .Mindenkinek!” felkiáltással, s itt, ezekben a házakban megkönnyezték a vizet, az ünnepélyes pillanatra virággal fonták be az egyszerű vízcsapokat, mint valami faragott ősi istenszobrokat. Most csak csobog a falból a tiszta, jó ízű .újhelyi" víz, mindenkinek ... Mészároséknál szinte minden dokumentum megvan a vízvezeték történetéről: levelek, vázlatok, újságkivágások és — nehezen emészthető emlékek .. . ök mondják ki józanul a vízvezeték történetének tanulságát is. A falu történetének legnagyobb eseménye a vízvezeték, amely szocializmusunk a nem szokványos arculatú falu nagyon széppé varázsolható. Az elnök szavai nyomán megelevenednek a jövő parkjai, korszerű sport- és kulturális berendezések. Tulajdonképpen szép falu lehet Ladmóc rendszertelenül épült utcáival, parkjaival, Bodrog partjával, a Bába hegy oldalának festői panorámájával és esetleges munkalehetőségeivé', melyekből egy már lassan realizálódik (kőmalom mintegy 70 embernek nyújt alkalmazást 1980-tól). Ladmóc krónikájában új fejezet kezdődik a vízvezetékkel. Remélhetőleg olyan lapok íródnak bele a továbbiakban, mint a kulturáltabb életkörülmények, a vonzó munkalehetőségek, jobb közellátás és mindennek következményeképpen az, hogy a fiatalok nem menekülnek otthonról, ha elmennek, csak azért, hogy szépíteni, gyarapítani szellemi és anyagi értékeit — hazatérjenek. GAGYOR PÉTER HEGYNEK FÖLFELÉ FOLYNI És felsírt egy gyermek Cudar idő volt. A falusi ember ilyenkor azt szokta mondani, hogy a kutyát is kár kikergetni. A {főmön hegyekben már két nap óta szünet nélkül tombolt a szél. Nemcsak az utakat fújta be, hanem a tornácokat, az ablakmélyedéseket is vastagon televágta hóval. De kit érdekelt az akkor? Az emberek bizakodva hallgatták az egyre közeledő ágyúszót. Sokan otthagyták otthonukat, dunyhával a hátukon egy kis batyuba kötött élelemmel vágtak neki a falun túli szőlős útnak. A borospincéket biztonságosabbnak vélték, mint a falusi házakat. Keveset beszéltek, csak hébe-korba hangzott egy-egy .szó. A félelem, a háborútól való rettegés volt akkor az „úr“ Az egyik pincében már egy hete több család szorongott. Már az ivóvizük is elfogyott, de senki sem merészkedett kimenni. Odabenn egy összetákolt fapriccs volt a legtekintélyesebb bútordarab. Gyakran cserélt gazdát. Betegek, öregek, meg gyerekek felváltva pihentették rajta elzsibbadt, fáradt testüket. Hajnal felé mintha szünetelt volna a harc. Csak еду-két puska ropogása hallatszott a távolból. Az emberek lassan megnyugodtak. Egyszerre eszükbe jutott, jó lenne bemenni a faluba, megnézni áll-e a házuk, élnek-e a jószágok. Mi történt azokkal, akik otthon maradtak. A bátrabbak elindultak. Amikor azonban a falu közelébe értek, hirtelen visszatorpantak. A szovjetek helyett német katonákat láttak. Megrökönyödve nézték, hogy körülzárták a falut. Az állatokat összeterelték, rabolnak, fosztogatnak, autókra, szekerekre raknak mindent amit lehet. Számolták a teheneket, juhokat. — Nem juttok ti messzire! Majd adnak nektek a partizánok! — sziszegte dühösen egy ember. A föld újra megremegett. Az óvóhely lakói megriadva igyekeztek vissza a sötét odúkba. A gyerekek sírtak, a férfiak torkát is félelem szorongatta. A falu felöl keserves kutyaugatás hallatszott. Ki tudja, mennyi idő telt el így. — Mintha járna valaki odakint ■ szólalt meg egy hang. A pinceajtó nyikorogva kitárult. Rémült arcú, fiatal fiú rontott be rajta. — A... a gólya nénit keresem ... A Böske néni miatt, mert nagyon jajveszékel... Hát azt mondták, jöjjek ide, mert... nagyon rosszul van A pincelakók egy perc alatt talpon voltak. Az emberség, a segíteniakarás legyőzte a félelmet. — Mit tehetnénk? — szóltak többen is egyszerre. — Lövöldöznek. A város messze van. Orvos pedig csak ott van. Hogyan segíthetnénk? — várakozóan néztek egy öregasszonyra. Az ősz hajú asszony, aki az imént még fogvacogva ült a sarokban, most szinte megfiatalodva talprdfigrott. ö a község bábaasszonya. A faluban vajúdik egy asszony. Egyszeriben elfelejtette, hogy háború van, hogy halálos veszélybe kerül, ha kimegy a pincéből. Az asszonyok felrázták a párnákat, vizet melegítettek. Az ágyon fájdalomtól eltorzult arcú fiatalasszony feküdt. A szája kicserepesedett a láztól, csapzott fekete haja szorosan tapadt a homlokára. Már nem jajgatott, nem volt hozzá ereje. A szülésznő nem mozdult az ágy mellől. Egyre az aszszonyt nézte. Közben tehetetlenség kínjai gyötörték, hogy nem segíthet rajta. Hogy ölbe tett kézzel kell néznie szenvedését. Mert akkor már biztosan tudta, hogy orvos nélkül a vajúdó asszony nem szüli meg gyermekét. Hosszú órák múltak el. Egyszer csak kivágódott az ajtó. Géppisztolyos, fiatal idegen katona toppant a szobába. Az asszonyok megrémültek. Senki sem tudott mozdulni, csak a bábaasszony nem vesztette el a nyugalmát. A szőke fiú elé állt, és egyre csak húzta-húzta az ágy felé. — Gyere, fiam ... Ide nézz Doktor kell, gyorsan! Érted? Amikor a katona megpillantotta az asszonyt, bólintott, aztán sarkon fordult, és elment A kis szobát remény töltötte be. Nemsokára ismét kinyílt az ajtó. Középkorú, magas férfi lépett be rajta. Két ápolónőt is hozott magával. — No, emberek, kifelé! Menjetek át a konyhába — intézkedett a szülésznő. Odakint, alig pár kilométerre dörögtek az ágyúk, katonák haltak meg... Itt pedig, a kis szobában, egy szovjet katonaorvos két élet megmentéséért küzdött egyszerre. Ágyúgolyók robbanása között sírt fel és követelt helyet magának a béke első embere. GÁL ETA 11
