Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-02-24 / 7-8. szám
Fél narancs Fótavacogtatő a hideg. Az elárusító □ kezetAdörzsölgeti. Tessék, ki következik? Most jönnek ennyien vásárolni, amikor az ember ki se látszik a munkából. De ugye, mindenkinek sürgős — tipródik. — Hát ha két napig nem volt narancs az egész fővárosban — mondja egy érdes hangú férfi. A sor nem rövidül, a vásárlók egymást követik a kioszk előtt. Mit adhatok? Fél kiló citromot, fél narancsot. . . és máris a mérleg tányérjába kerülnek a citromok. Fél narancsot? — Igen — szól a vevő, közben elmélyedve válogat a banánok között. Három sárgábbat a mérleg mellé tesz. Az elárusító — fiatal, de meglehetősen fanyar férfi kettévág egy narancsot és a felét ráteszi a mérlegre. Ó, fél kilóra gondoltam mondja enyhe derűvel a fiatalasszony. Nem is gondoltam, hogy . . . — Na ide figyeljen, hát mit is kért maga? Ha szórakozni akar, menjen máshova. Világos? — Ne csináljon ebből tragédiát, és különben is, adott már el fél narancsot? szól közbe a soron következő. — Azt még nem. De a vevő kívánsága mindenekfölött. Különben pedig, mit gondolnak, pojáca vagyok én itt? — Idegesen hadonászik Igaza van. Egészítse ki azt a fél darabot fél kilóra és minden rendben, —• mondja a vásárló. — Nahát, ez mégiscsak képtelenség. Fél narancs. Meggondolta mit tesz, ember? — hallatszik a sor közepéről egy férfihang. — Maga meg mit szól közbe? Akkor járjon a szája, ha mago kerül sorra — dugja ki fejét a keskeny üvegablakon az elárusító. — Tizenhárom korona. ne Még talán ezt a banánt is, ha lehet-Az elárusító, a huszonéves nyúlánk férfi mérlegre teszi a gyümölcsöt. Közben nem marad adós véleményével a csodálkozva zsörtölődő férfi sem, aki sehogysem tudja megérteni, hogy lehet ma, a vitaminok értékét, szükségességét mindenki által ismert világban csak fél narancsot adni. — Na jó, most már hagyja abba, ne pofázzon annyit, mert mindjárt a szájába lépek. Ügy ráfizet, hogy nem kell többet sorba állnia ... — és mondta volna tovább, ha a címzett félhangosan meg nem jegyzi: — Ahhoz ki kéne jönnie és mosolyog — az inkább csak magának szánt reagálásán. — Micsoda? Na jöjjön hát! A kivörösödött elárusító ceruzáját a földhöz csapva megperdült a tengelye körül, és már csapódott is az ajtó a háta mögött. Az első pillanatban megbénultak a tekintetek, a másodikban rossz ízű tréfára gondoltak a jelenlevők és már kezdték azt remélni, hogy a virtuskodás nem nyer támogatást, amikor a harmadik pillanatban kilépett a sorból a kihívott fél. Aránylag jó megjelenésű fiatal férfi. A kioszk sarkánál eltűnt. Senki sem szólt vagy ment utána. Mindenki megdöbbenve várta a következményeket. A negyedik pillanatban kicsapódott az ajtó, behátrált az elárusító. — Ide ne merjen jönni! — Becsapta az ajtót, a pulthoz lépett. — Na látja, ez maga miatt van, maga ... — indulatában nem tudta mivel illesse a kétségbeesett, sápadt fiatalasszonyt. Mit fizetek? Huszonkét koronát. Tudja hogy rendőrt érdemelne? Fogja be a pofáját! A vásárló fizetett, visszakapott, kikérte magának ezt a hangot, és a soron következő lépett a kisablak elé. Ő óvatosan távozott, enyhén remegő térdekkel. A véleményét a szemléltető oktatás után mindenki megtartotta magának . . . S. MAROSY ÉVA И a Й 3 b о MMS Hópehely ... Hagyományos szimbóluma az igazi télnek. Hulló miriádjuk egyetlen éjszaka alatt képes megváltoztatni az egész természetet. A késő ősz ködszitálta, borongó és csupasár képét mintegy varázsütésre elbűvölő csillogó-fehér szőnyeggel fedi be, és a fehér pompába öltözött lankák, fennsíkok, hófátyolos erdők ismét ellenállhatatlanul csábítják az embert ki a hegyekbe. Az egyik napról a másikra egyszerre megtelnek a hegyi üdülők türelmetlen sízőkkel. Míg a kevésbé gyakorlottak és a gyerekek a csak enyhén lejtő tisztásokon ismerkednek a síművészettel, a gyakorlottabbak és a merészebbek minden percet a gyors lesiklások, az elegáns lendületek örömének szentelnek. S köztük itt-ott elsuhan egy-egy piros szvetteres, piros szélkabátos fiatalember vagy meglett férfi, különös jelvénnyel a karján, övére erősített rádióadóval. A hegyek rendszeres látogatói tudják, hogy a Tátrai Mentőszolgálat tagjai. S mivel a több tucatnyi hivatásos mentőszolgálatos aligha tudná ellátni egész Szlovákiát, több száz tagot számláló önkéntes kollektíva van segítségükre. A hegyi üdülőkben, menedékházakban és mindenütt ahol si-étményekről esik szó sokszor a legérdekesebb té ma éppen a hegyi mentőszol gálát. A fiatalok kalandos regényes foglalkozásnak tart jók, mások irigylik, hogy e gész télen síelhetnek egyfoly tóban, hogy előnyük van a vaskötélpályán és a felvonókon hogy nagyszerű sífelszerelésük van, hogy tökéletesen urai a sítalpaknak. De vannak olyanok is, akik őket bíráljak, ha rossz a lesikló pálya, ha meghibásodik a felvonó és egyáltalán mindenért, amivel nincsenek megelégedve. Az ilyen beszélgetéseknél rendszerint eszembe jut egy jasnái téli este emléke. Az SZNF-üdülőben ünnepélyesen lezárták a nemzetközi síversenyt, s ezt a jelenlevők kitűnő, vidám hangulatban ünnepelték. Kinn szél, fagy — benn kellemes melegben, kellemes szórakozás. Az est kellős közepén érkezett a jelentés, hogy a Magurkán lavina sodort el néhány hegymászót. Jankó Kresák, a körzetparancsnok, aki egyébkén! a kis ünnepség fő szervezője is volt, a hegyi mentőszolgálat többi togjával együtt nem egészen fél óra múlva már a mentéshez felszerelt fiúkkal, szondákkal, csákányokkal, fényszórókkal megrakott terepjárókkal rohant a Magurka felé. Addig, amíg a többieken már áthullámzott az izgalom és tovább szórakoztak gondtalanul a kellemes melegben, a mentőszolgálatosok szó nélkül nekivágtak az éjszakának, noha tudták, hogy az egész éjszakát kinn fogják tölteni a fagyban, széfben, s tudták azt is. hogy a szerencsétlenség óta eltelt idő már túlhosszú ahhoz, hogy az embereket életben találják. Nos, akkor bizonyára senki sem irigyelte őket, s akik addig szerettek volna hozzájuk tartozni, most örültek, hogy nem tagjai a mentőszolgálatnak.
