Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-12-04 / 49-50. szám
< ► <► < ► < ► < ► < ► < > MÓRA FERENC A didergő király Nekeresdországbán Nevenincs királynak nagy volt a bánata, csupa siralom volt éjjele-nappala. Hideg lelte, rázta, iázott keze-lába. sűrű könnye görgőit fehér szakállába. Akármit csinálok, reszketek és fázom! A fele országom, aki segít rajtam, attól nem sajnálom! Száz kengyelfutó százegyfelé szaladt a hírrel Nekeresdországbán. Ki tud orvosságot a király bajáról, hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol? Ezer bölcs ezeregy tanáccsal szolgált, de bizony egytől se melegedett föl a didergő király. Majd megvette szegényt az isten hidege, összegémberedett keze-lába bele. — Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom; kérdezzétek meg az udvari bolondom! De hiszen bölcsebb is volt az udvari bolond száz bölcsnél, nemhiába végig ésszel volt tele a csörgő sapkája. — Hallod-e, te bolond — kérdezte tőle az udvari orvos —, mit csinálsz te, ha fázol? — Én bizony reszketek, komám vont vállat a bolond. — Bolondnak: reszketés — jegyezte be az udvari orvos a mindentudó könyvébe. — Hát akkor mit kell csinálni, mikor a király fázik? — Addig kell rá fűteni, míg melege nem lesz. — Királynak: fűtés — jegyezte tovább az udvari orvos, s rögtön kiadta a parancsot az udvari fűtőnek: — Cédrusfával hamar a kandallót tele, urunk-királyunknak attól lesz melege! Akkora volt a kandalló, hogy beillett volna kaszárnyának, olyan tűz lobogott benne, hogy meg lehetett volna nála sütni egy ökörcsordát: nem ért az semmit a didergő királynak. — Fütsetek, mert megvesz az isten hidege', 1hár a szakállam is csak úgy reszket bele! — Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom — jelentette az udvari fűtő —, elfogyott a cédrusfa tüzelőnk az utolsó forgácsig. — Vágjátok ki kertem minden ékességét, a szóló szőlőnek aranyvenyigéjét, a mosolygó almát, a csengő barackot, hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Kipp-kopp, csattogott a fejsze, ripp-ropp, recsegtek a tündérkert bokrai, fái, pitt-patt, pattogtak, durrogtak a gallyak a kandallóban, csitt-csatt: jajveszékelve csapkodta össze tenyerét a didergő király. —- Fütsetek, mert megvesz az isten hidege, jaj, már a fogam is esik úgy vacog bele! — Én szegény fejemnek irgalom, kegyelem: puszta lett a kirtünk, akár a tenyerem — törülgette verejtékes homlokát a fűtő. — Széles ez országban amírj erdőt láttok, kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok! — húzta összébb magán a hermelin bundát a király. Nosza, megindultak erre az erdők a didergő király palotája felé. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fákból egy szál se maradt ott, aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak de minden hiába, nyögve gubódzik be farkasbőr bundába: — Fütsetek, mert megvesz az isten hidege, jaj, már az ajkam is csak úgy kékül bele! Az udvari fűtő majdhogy lángot nem vet, de a király előtt ijedten köhentget: — Most állunk már ebül, nincs fűteni mibül. — Minden háznak vagy nád, vagy fa a teteje, akár nád, akár fa, azt mondom: le vele! Egy szempillantás múlva ezer kéz esett neki a király városában a háztetőknek. Tépte horoggal, vágta baltával, bontotta csákánnyal, nyiszálta fűrésszel. Akkora volt a por, hogy az ég is kormos lett tőle. Akkora a jajgatás, hogy a didergő király meg se hallotta, mikor kicsi lábak végigcsoszogtak palotája márványpadlóján. Csak arra ütötte föl a fejét, mikor a fülébe csilingelt valami muzsikáló hangocska: — Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi! Pöttömke kislány volt, lenvirágszemű, rizskása fogú. Szeme sírásra állt, nevetésre szája, kíváncsian fordult a király hozzája: — Ácsi, kislány, ácsi! Mért vagyok rossz bácsi! — Azért mert leszedetted a házunk tetejét — pityereden el a csöppség, de abban a nyomban el is mosolyodon —, ejnye, de jó meleg van nálatok! Hát uramfia, ahogy a kislány odakuporodik a kandalló mellé, lekívánkozik ám a királyról a farkasbunda. A kislány meg összeütötte a két kis tenyerét, ahogy a hermelin palástot meglátta a király vállán. — Ejnye, király bácsi, de szép kis subád van, ugyan melyik szűcstől vetted a vásárban? De már erre a hermelin palástot is letette a didergő király. De nem is volt már az a didergő király, hanem mosolygó király, mikor kinyitotta a palotája ablakát, s lekiáltott az emberekre: — Olyan meleg van itt, hogy sok egymagámnak, juttatok belőle, aki fázik, annak! Hát egy szempillantás alatt úgy tele lett a király palotája szegény emberrel, hogy a föld is hajlott alattuk. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: — Asztalt terítsetek, ökröt süssetek, hordót szaporán csapra üssetek! Ily kedves vendég még sohase járt nálam, mint amikor népem tölti meg a házam. 20 A gonosz fajú Fagyocska Leharapja fák levelit, Fűszálak feje tetejit. Már teljes hideget terjeszt, Csikorgó fagyával dermeszt, Könyöknyi jeget köveszt im, Hoz havat, páznanyél magasat. Télen tombol fenyvesekben. Jegenyék között csitteg-csattog, Égerfák közt csipked-csapkod, Fákat, füveket fagyasztja. Térségeket letarolja. Rajzolj téli erdőt vagy tájat, küldd be szerkesztőségünk címére! 1. Műanyag ecetesüvegbe szórjatok kavicsot nehezéknek. Dugaszoljátok be, húzzatok pamutgombolyagot egy kötőtűre, és szúrjátok át a dugón. PAMUTPIRI (A Kalevalából) tol (alul és fe4ül Technokollal ragasztva). 3. Kössetek fejére masnit, varrjatok rá gombszemet és két kötőtűvel átszúrva máris rá lehet húzni a maradék pamutokat. 2. Az egészet tekerjétek be vastag pamutot < 2 Ш fSl CQ О о u_
