Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-30 / 5. szám
00 О v: < Z О о ас 0 1 KÖSZÖNTJÜK а 65 éves Lőrincz Gyulát Lőrincz Gyula elvtárs, a CSKP KB tagja, az Új Szó főszerkesztője, a CSEMADOK országos elnöke alkotómunkában gazdag életútjának jelentős állomásához érkezett. Élete a csehszlovákiai magyarság több mint fél évszázados történelmének, tenni akarásának és szocialista hazáját építő munkájának méltó tükörképe. A neves politikusnak jut ideje, energiája művészi alkotómunkára is. Ma is fiatalos lendülettel, kommunista meggyőződéssel dolgozik politikusként, művészként egyaránt. Születésnapján azt kívánjuk Lőrincz Gyula elvtársnak, hogy a jövőben is lankadatlan erővel munkálkodjék nemzeteink és nemzetiségeink internacionalista együttműködésén. (TORDON ÁKOS szlovákiai születésű. 1948 óta él Budapesten. A magyar írók középnemzedékéhez tartozik, verseket, elbeszéléseket, meséket ír. Jelenleg műfordítói ösztöndíjjal Bratislavában tartózkodik.) KORSÓVAL Korsó már nem jár a kútra. Lányok sem járnak a kútra. Eltűntek, eltűnnek a kutak, s a hozzájuk vezető út is. A szalagház előtt már zöldell a pázsit, de a facsemeték vékonyak még, akár a vesszők. Nem szembeötlők, csak halványan meghúzott ceruzavonalak. Az átlósirányú, betonkockás gyalogutak metszőpontjából kissé balra díszkőt áll a korsós lány szobrával. Díszkőt? Inkább díszkutacska. Szinte játékszer a kis csobogókút a hosszú és magas, tizenkétszintes szalagház előtt. Néhány madár már felfedezte és issza vizét, sőt időnként meg-megroártózik benne, s aztán száradni a szoborra száll. A madárvilág proletárjai, a verebek megülnek az amfórákra emlékeztető korsó szájári, a kőleány vállán, olykor a fején, s felborzolt tollúkat szárítják a napon. A tájra nyíló kilátást elfalazó hoszszú ház nyitott és csukott ablakokkal hallgat. És hallgatnak az üres erkélyek is. Szemben, a parkoló betonján csak néhány kocsi színfoltja virít, a többi messzi utakon gurulva örül a vasárnapnak. Távolabb egy épülő irodaház torony váza mered az égnek. A lány 'nem szép, de nem is csúnya, fiatal és vidám. A korsós lány szobránál várja a fiút. Tegnap költözött a házba, albérletbe. A fiú segített neki, cipekedett. De azt már nem engedte, hogy kicsomagoljon. Erőszakos volt és mohó. Mint mindig. Nem tudott betelni vele. Aztán, amikor később egymást átölelve az ablaknál álltak, s ő lenézett a hetedik emelet magasából, megpillantotta a szobrot. Olyan kicsinek látta, hogy szinte a tenyerébe vehette volna. Akkor határozta el, hogy ott találkoznak majd a kútnál, a korsós lánynál. — Oké. Féltizenkettőkor a csobogónál — mondta a fiú este. A háziak kibámultak a nyitott konyhaajtón át az előszobába. A lány elhúzódott. A fiú magához rántotta, megcsókolta, a sziát belesúgta a fülébe, majd hangosan beköszönt a háziaknak és megszokott széles vigyorral elviharzott. Messze a hegyekben még szikrázik a hó, de itt szinte tavasz van. A csenevész águjjakon dudorodnak, dudorodni kezdenek a rügyek, A lány ránevet a korsós lányra. Közeledtére és kacagására felrebbennek, elrebbenek a madarak. Ketten maradnak: 6 és a szobor. Ketten a vasárnap csendjében. — Kicsit korán jöttem, nem szeretek késni — mosolyog a lány tekintete a szoborlányra. A kőarcon is mosoly bujkál, szomorkás mosoly. — Te vagy az első, igen, az első, aki itt adott találkát- — csobogja a kút. A lány lehajol, belemártja ujja hegyét a vízbe, hidegnek találja, mégis pancsolni kezd benne. Finoman fröcsköli a vizet, aztán felsóhajt: jöhetne már! A nedves kőgömbből, a csobogóból, halkan és lassan, cseppenként hull a víz. Pad még nincs, a lány az alacsony medence peremére ül. A követ langyosra melegítette a szokatlanul erősen tűző nap. A lány behunyja a szemét, s arcát a nap felé fordítja: várja az ismerős léptek kopogását. Magában számol. Háromszázig. Aztán még háromszor százig. És újra kezdi, újra és megint újra. Amikor kinyitja a szemét, már bosszús. Homlokán a naptól s a nyugtalanságtól icipici verejtékgyöngyök csillognak. Miért késik? Miért nem jön? Bőrét hamar megfogja a nap, félórával később már piros az arca. Otthon, a falujában már elszállt a déli harangszó. Az asztal közepén, a tálban ott gőzölög a tyúkleves, anya a nagy merőkanállal sorra telemeri a tányérokat . . . Végre lépteket hall a Háta mögött. Nem fordul meg. *Nem moccan. — Feri sajnálja, nem tud jönni. Idegen hang. A lány megfordul. Feláll. Idegen srácot lát, nyurgát, műbőrkabátost. — A haverja vagyok, Feri haverja, megkért, mondjam meg: többet nem jön. No1 A lány bólint és hosszan nézi cipője tömpe orrát. Űj cipő, most van először a lábán. És csak most érzi: nyomja a bal sarkát. Elviselhetetlenül nyomja, annyira, hogy meg is tántorodik. A műbőrkabátos részvéttel belekarol. Hagyja. Sőt, fél testsúllyal rá is nehezedik. Érdekes, még csak a válláig sem ér fel. — Hová? — kérdi a srác. Szorít a cipőm. Űj. Másikat veszek fel. ■ — Remek csaj vagy! — szorítja meg a karját a fiú a liftben. Hangja csupa csodálat, elismerés. A lány ránéz, most néz először az arcába. Kedves, csikófejű és rágógumit rág. A lakás üres, a háziak elmentek. A fiú ledobja a cipőjét, hosszú, vékony lábfején piros zokni. Kabátja ott hever a fekhelyen. A pulóvere is piros. Virít. A lány papucsba bújik.- Van egy kis hazaim és egy üveg borom . . . Feriről nem esik szó. Amikor délután, úgy öt felé felkeltek, azt mondta a fiú: — Már a liftben is mondtam: remek csaj vagy. Tudod, féltem, hogy hisztizni fogsz. No, értesz... De az esti mozijegyeket ideadta. — Nem megyek moziba, fáj a lábam, a cipő feltörte a sarkam, és leveleket is kell írnom. — Jó. — A fiú összetépte a két jegyet. A foszlányokat a szőnyegre szórta. — Mikor érsz rá? — Holnap. — A lány a szőnyegre hullott papírfoszlányokat nézte. — Holnap este hatkor. Hatkor itthon leszek. A csikófejű elment. A lány rendet csinált, aztán leült és bekapcsolta a rádiót. De nem talált kedvére való zenét. Magára kapta a kabátját és leszaladt a korsós lányhoz. A víz halkan és gúnyosan csobogott. A lány a medencébe dobta a csak egyszer viselt új cipőt. Előbb a jobbat, aztán a balt. A szobor betakarózott a lámpafénnyel átszőtt sötétségbe. A gyepen két kutya nyargalászott, gazdáik a járdán beszélgettek. Amikor a lány hazament, a hamutartóban megpillantotta a kiköpött rágógumit. Papírszalvétába fogta és kidobta a nyitott ablakon. A hűvös lég beáramlott a szobába. Megborzongott. A papírszalvéta fehéren szállt a szélben, akár a kútba ugrott lányok lelke. A lány még egy pillantást vetett arrafelé, ahol a szobrot sejtette, aztán gyorsan becsukta az ablakot. — Főfelügyelő úr... tanácsos úr, kérem — dadogott a detektív. — A nagy felgöngyölítés idején nem kaptunk parancsot Bencsáthné előállítására. Senki sem vallott rá. — Elrendeltük az összes főkolompos figyelését. A Görgey Artúr utcai házat szemmel kellett volna tartani, és akkor nem repül ki a vörösbegyl Vagy nem begyes? Csinos vörösbestia, kétségtelenül — vigyorgott Homonnay. — Sajnos, nincs róla fényképünk. Házkutatást kellene tartani a szülőknél, esetleg behozhatnánk Sudárékat. — Dobbal nemcsak verebet nem lehet fogni, vörösbegyet sem. Inkább lépre kell csalni. Régi, bevált módszer, kolléga úr! Az Aradi utcát mindenesetre figyeljük tovább. A házmesterrel tartsák az összeköttetést, de helyénvaló őt is ellenőrizni. Sudárék előállításának egyelőre nincs értelme. Öskeresztény család. Előkelő, befolyásos rokonsággal. Sógorságban állnak Pásztélyi báróval, az egyik Sudár-fiú pedig miniszteri osztálytanácsos. Futkosnának fűhözfához. Az öreg tanár ugyan ifjú korában megszédült az őszirózsás forradalomban, de azóta tudtunkkal, nem vett részt semmiben. — Csak a lányát nevelte forradalmárrá. — És'most az unokáját neveli — ferdült ismét gúnyra dr. Hain Péter szája. — Mennyi idős is az a nagyfiú? — Hatéves. — Kár... — játszadozott töltőtollával a főkopó. — Persze, hisz óvodista. Ilyenkor a leganyásabbak — villant c világi tűz a szemében. — Faggassam ki a gyereket? — ajánlkozott a nehéz testű, birkózó külsejű detektív. — ökörség! Hogy elárulja a nagyapjának: érdeklődtek a kedves mama után! Szemmel kell tartani. A vörösbegy aligha marad nyugton. Mindent elkövet, hogy láthassa fiókáját. — Értem, főfelügyelő uram. A gyerek a lépvessző. — Közben mindenesetre köröztetjük a mamát. És nézzünk körül Marosvásárhelyen. Ha ugyan még ott fészkel a kismadár, és nem repülget ágról ágra . . . Vörösfenyőről vörösfenyőre. — Személyesen utazom, tanácsos uram. — És a Szlávik-ügy hogy áll? Mi van Szlávik Mihállyal? Homonnay lehajtotta bikafejét: — Eltűnt. Köröztetjük . . . — Mi az? — csattant Hain Péter. Nemcsak a vörösbegy tud repülni? Hozzá is Sudár Annán át vezet az út. Ha megtaláljuk Bencsáthnét, tőle kell megtudj: hol bujkál a szeretője! Mi den eszközzel. Szlávik a legveszedelmt sebb a szabadom röpdöső kommunista vezérek között. Még jó, hogy a vezérkar többsége kalitkában álmodozhat a szabadságról. Már ameddig! — Értettem, főfelügyelő úr! — csapta össze bokáját a detektív, csakhogy mielőbb leléphessen. — Világos, tanácsos uram, hogy Bencsáthné Sudár Anna a kulcs! — Hát keressék meg! — adott kezet, azaz csak két ujját nyújtotta a finnyás főkopó. Alantasnak nem jár több. Szeptember úgy csurgatta aranyát a Látóhegyre, mintha még mindig az lenne a legfőbb dolga, hogy az Arpád-DÖME PIROSKA íbSZQl
