Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-30 / 5. szám
házi királynék szőlejét érlelje. Anna tűnődye baktatott felfelé a Vereckei úton, a kioszk s az Árpád-kilátó felé. Megpihent a Verecke-lépcsőnél. Tekintete nyugtalanul repdesett az őszi fényben viliódzó körkép két sarka, Újpest és Csepel között, A Duna partján a Gellérthegy fakó kőkoszorúja, a Citadella, ködlő-kék fátyolba burkolódzott, mintha új színű görögtűzzel kápráztatná a zaklatott várost. Az öreg Ferenc József-híd kormos bronzcsatként kapcsolta Pesthez Budát. Az újsütetű Horthy-híd pántja mögött Csepel kéményei rajzoltak fenyegető fekete felhőket az ég bágyadt kékjére. Az átellenes budai vár úgy festett, mintha Péter mesebeli óriásai rakták volna színes építőkockából, s piros meg füstszínű cserépből. Jó lenne játszani, Péterrel várat építeni — ábrándozott Anna. — Bár a gyerekről legalább tud valamit, ha nem is láthatta. Alighogy hazajött — milyen időszerűtlen fogalom! — épp hogy visszatért Pécsről, s meghúzódott Kocsiséknál, a védelmező Angyalföldön, sietve felhívta telefonon az Aradi utcai lakást. Elváltoztatott hangon jelentkezett, sejtve, hogy figyelik a vonalat. Hevessi Zsuzsannát kérte, aki varrónőként dolgozott András bátyjával az egyik műhellyé alakított szobában. Anyja vette fel a kagylót. — Sajnos, már elment. Mit mondjak, ki kereste? Miért tetszik olyan furcsán beszélni? — akadozott a mama. — Aurél! Aurél! — kiáltotta. — Gyere qyorsan! — s mintha Annust mondott Ina utána, de már csak apu fegyelmezett hangját hallotta. — A feleségem nem értette jól az üzenetet. Hevessi kisasszony nagyon fog örülni, ha holnap felkeresi. Igen, majd megmondom, hogy Győrfyné nagyságos asszony hívta, akinek a szürke felöltőt csinálta. Atküldeném érte a kis unokámat, de Péter kirándul a nagynénjével. Igazán sajnálom — fátyolosodott' el Sudár tanár úr hangja —, s kattant a készülék. Anna sietve letette a hallgatót. Milyen izgalmat okozhatott! Anyja majdnem elárulta magát, ám apu annál ügyesebben viselkedett. Tudtára adta, hogy Péter jól van. Kirándul. Lehet, hogy Zsófi néniékhez? S most itt fogócskázik, szemközt a Rózsadombon? Ügy nézett át Gülbaba hajdani dombjára, mint az ígéret hegyére. Még a kezét is kinyújtotta, mintha el is érhetné. Péter megvan, jól van — nyugtatta szívét. — De vajon Mihály? Eljön a randevúra, amit még júniusban beszéltek meg? Két és fél hónapja. Mennyi minden történt azóta. A nagyvilágban , az ő életükben. Szevasztopolért még „folynak a heves harcok", óm egyre ritkábban szólnak a jelentések a fekete-tengeri kikötő hős védelméről. „Súlyos harcok Sztálingrád erődrendszerében" — írják mind sűrűbben a lapok. „A város körüli szakadékos terep a bolsevikieknek már önmagában is kedvező védelmet nyújt." Úgy látszik, Sztálingrád kemény dió, szovjel szikla, legalább olyan erős ott az ellenállás, mint Szevasztopolnól. Vagy még elszántabb? De még mindig a hitleristák támadnak, és a szovjet csak védekezik. Mikor fordul a kocka? „Egyiptomban is fellángoltak a harcok" — olvasta a reggeli újságokban. Tegnapelőtt bombatámadás érte Budapestet: „Harminc-negyven szovjet gép három hullámban éjszakai támadást intézeti a főváros és Közép- meg Észak-Magyarország ellen." Vajon valóban szovjel gépek bombáztak? Vagy angol-amerikai repülők? Akár így, akár úgy: mindenképpen harcolni kell a különbékéért. Ez most a fő feladat. Magyarország lépjen ki a háborúból. „Tizenhét bomba hullt Pestre. Nyolc halott, huszonegy sebesült." S telve a börtönök. Kommunistákkal, a legjobb hazafiakkal. A magyar függetlenségi mozgalom az Andrássy-laktanya kínzókamráiban vonaglik. Látomás gyötörte a Látóhegyen. A pártot szétverték, Mihály is lebukott. Lehet, hogy már csupán ő maradt szabadon? „Egyedül, egyedül — A bujdosók közül?" (folytatjuk) KULTURÁLIS ВШИИВЕЗВШ ÉVFORDULÓ 1775. január 22-én, kerek 200 évvel ezelőtt született Lyonban André-Marie Ampére, a hires francia fizikus, akinek neve az elektromosságtanban az áramerősség egységének tudományos megjelölésére világszerte használatos. Ampére már mint kisgyermek matematikai lángész volt. Egyetemi tanulmányai befejezése után, mintegy 27 éves korától kezdve komoly elméleti munkáival tűnt fel. Többek között a valószínűség-számítás, a mértan, a mechanika, majd a villamosságtan, az elektrodinamika, a magnetizmus területén végzett kísérleteiről számolt be. Az utóbbi tudományágakban tett felfedezéseinek igazsága máig is érvényes. THIRRING VIOLA SIKERE A karácsonyi ünnepekre férjével és kisfiával haza látogatott Nővé Zámkyba (Érsekújvárra) a Budapesten élő és tevékenykedő Thirring Viola, a komáromi MATESZ egykori népszerű művésznője. Régi barátai örömmel fogadták, elbeszélgettek vele az életéről, munkájáról. Viola, a budapesti Thália Színház tagja, de önálló előadóestet is tartott már a Fészek művészklub pódiumán. Asszonytitok címen. Műsorához Weörös Sándor mondott bevezetőt. Az estnek nagyszerű visszhangja volt. A Magyar Nemzet október 29-i számában ezt írják, hogy „ ... az örök asszonyiság mítoszát a színésznő . . . nőies lágy alt hangjával, kifejező mozgásával nem is annyira az előadóművészet hagyományaiból merítve formálta meg..." A produkciót egységesnek, szuggesztívnek, Thirring Violát bájos, megragadó jelenségnek találták. Hasonló hangnemben írt róla a Magyar Hírlap kritikusa is. A művésznő előadóestje műsorát közkívánatra, az újvári CSEMADOK szervezet kérésére otthon is bemutatta VOJATSEK ILONA A NÖ KÖNYVESPOLCÁRA A levegőből élünk a címe a budapesti Gondolat Kiadóvállalat gondozásában megjelent mintegy 180 oldalas kis könyvnek, amelynek szerzői: Tolnai Klári (nem a színésznő!) és Simon Eszter — két fiatal lány — foglalkozásukra nézve légikisasszonyok. Szellemesen, kitűnő humorérzékkel megírt rövid történeteikben kendőzetlenül bemutatják a sok legendával körülvett és meglehetősen hamis elképzelések alapján megítélt mesterség igazi arcát — néha kellemes, de gyakran bizony kimerítő kötelességeiket, élményeiket. A két kedves magyar légikisasszony tolla pontosan, és sokszor maró iróniával rajzolja meg a sokféle utas jellemportréit, az olvasót pedig röpülés nélkül is elröpítik messze tájakra. A kis karcolat-kötet tragikus érdekessége, hogy egyik írója, Tolnai Klári, már nem érte meg a közös munka megjelenését. Repülőgépe 1971. augusztus 28-án Koppenhága előtt hat kilométer rel a tengerbe zuhant-Л** Miért alszik A MEDVE télen ? Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén. Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel. A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet. Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az özek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien. Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke: — Azért gyűltünk itt össze — pislogott álmosan —, hogy kinevezzük a méhkaptárak önzőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feladatra közületek? A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás, barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben. — Nos, hát ha senki nem vállalja — dörmögte Miska medve —, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakói kedvéért! Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek önzőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát — legalábbis ezt híresztelte magáról —, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart. Mindez a nagy fáradság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon minden nap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet. Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előre röpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmáló ja! A veréb sietve repült vissza, és mindezt íziben közölte a rókával, meg a nyuszival. Üjra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát a mézőrzöi tisztségétől. Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át — ezt a bölcs ítéletet hozták —, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme. Azóta alszik — mert mi mást tehetne? — a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem. Es hacsak teheti: jól a mézesköcsög aljára néz manapság is őkelme. Krilov nyomán A lapunk 2. számúban közölt rejtvény megfejtése: Medve-mormota-pele, hörcsög. Nyertesek: Bartha Agika, Nitra, Danczi Judit, Strekov (Kürt), Németh László, Okoc (Ekecs). REJTVÉNYÜNK: Négy testvér egymást kergeti, de soha el nem érheti ... Mi az? A megfejtést küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Prazská 5. „Gyermekeknek"
