Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-02 / 1. szám

Olyan házaspár ez, amilyenből nem sok van. összekovácsolta őket a közös sors, egykor a nehéz napok reménye, ma emléke... Enélkül aligha tudtak volna együtt megöregedni, gyermekeikből becsületes dolgozókat, kommunistákat nevelni, unokáiknak örülni.

Ladislav Krejőí élete olyan volt, amilyet csak egy vele azonos gondolkodású, világnézetű élettárs érthetett meg. A fiatal munkásember nem azzal kecsegtette ifjú feleségét, hogy szabad időben szórakozni, mulatozni

u

viszi, hanem esténként elvitte hozzá gondjait, a kerámiagyár nyomott légkörét, amelyben dolgozott, és beszélt neki a munkások nyomorúságos helyzetéről, kiszolgáltatottságáról. De valójában 1941-től élték át a legnehezebb napokat, amikor nyíltan vállalta osztályöntudatát és belépett a kommunista pártba. A plzeni pártszervezet egyik legaktívabb tagja lett, politikai-katonai kérdésekkel foglalkozott. Ö sem kerülte el azt az embertelen kínzást, amelyet a Gestapo emberei a cseh antifasiszta harcosokra, kommunistákra mértek. 1943-ban elhurcolták Terezínbe, Buchenvaldba. Neve ma joggal olvasható a történelemkönyv lapjain, a cseh nemzet hősei között. A tömör, szűkszavú életrajz, meg az idő lassan feledteti a múlt sebeit, a megvalósult cél pedig kárpótol a küzdelemért. A gyerekek felnőttek, önálló életet élnek. A Krejéí-házaspár lakásának kapuja mindig nyitva áll az egykori bajtársak, messziről jött vendégek, az iskolások előtt. Ilyenkor előkerülnek a régi fényképek,

Megnézzük az albumot. Az első lapján a tiszt neve ékes betűkkel kipingálva, mintha csak felhívná a figyelmet: Ügy nézd ezt az albumot, mint a nevezett tiszt élete dicső pillanatainak dokumentumait... És utána gondosan, sorba ragasztva a képek, egymondatos aláírásokkal: a Führer látogatása... vallatás közben ... egy elfogott szovjet katona ... egy kommunista vallatása... S a képeken az embertelen kínzások bizonyítékai, amely harminc év távlatából is rosszullétet okoz. Pedig sok

röpiratok, levelek, dokumentumok és Krejéí elvtárs nehéz szavakkal idézi fel a múltat. Felesége szerényen és ma is sajnálkozva hallgatja, s amikor szóra akarjuk bírni, csak annyit mond: én nem tettem semmi különöset, csak azt, amit más kommunista asszony is megtett volna a férjéért. Ez a „semmi“ tulajdonképpen nagyon is sok volt. Egy kommunista érzelmű asszony bátor és elszánt helytállása megkínzott, meghurcoltatott férje oldalán. Aki egyedül nevelte, ápolta beteg gyermekeit a háború évei alatt, amíg férje a koncentrációs táborban sínylődött.

— Pedig tudta, hogy nincs reményem a visszatérésre, — idézi fel az emlékeit Krejőí elvtárs. — Tudta, hogy nálam fiatalabbak, és erősebb alkatúak százával pusztultak el. Tudta azt is, hogy súlyos és kiújuló torokgyulladás kínoz, ami sajnos végigkísér egész életemen. S mégis, az életemet tulajdonképpen a feleségemnek köszönhetem: amikor az éhhalál szélén az utolsó reményem is elhagyott, és a kenyér csak a lázálmokban jelent meg, ő a legnehezebb és legkockázatosabb körülmények között egy marék kockacukrot csempészett be a buchenvaldi koncentrációs táborba. És néhány nap múlva megértem a felszabadulást. Egészségem megtört, de életben maradtam. Számtalan bajtársam, a cseh nemzet hű fiai maradtak ott 1943— 1945 között. Felszabadulásunk napján egy Gestapo tiszttől vettem el ezt a vaskos albumot, nézze meg ... minden szónál többet mond

kép hiányzik az albumból, amelyeket Krejőí elvtárs kiszedett és külön borítékban őriz.

— Ezt az albumot megmutogatom a gyerekeknek, az unokáimnak, az iskolásoknak, — mondja magyarázatképpen. — Amit kiszedtem belőlük, azt még fényképen sem láthatják a gyerekek. Nem tudnám nekik megmutatni

Ahogy beszélgetünk, közben megjönnek az unokák. Nagyapjuk mellé telepszenek. A nagyapa pedig megkérdezi, mi történt az iskolában, a játszótéren... s aztán félreteszi nyomasztó emlékeit, és kicsit megkönnyebbülten beszél:.

— A felszabadulás után a plzeni pártbizottság kérésére családommal együtt a cseh határvidék egyik városába, Chebbe költöztünk, ahol vasúti alkalmazott voltam és különféle pártfunkciókat töltöttem be. 23 évig voltam a járási pártbizottság tagja. Ma nyugdíjas vagyok, de amíg erőmből telik aktívan segítek a pártmunkában, a fiatalok nevelésében.

Az unokák közben előszedik nagyapa kitüntetéseit, érméit, amelyekre ők különösen büszkék. A legmélyebben átérzett büszkeség, tisztelet és szeretet mégis inkább a szemükből, a lelkűk mélyéből árad. És Krejőínagyapa nemcsak családja körében érzi ezt a megbecsülést, hanem elvtársai, lakótársai, polgártársai körében is. Méltán és megérdemelten.

MEGYERI ANDREA