Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-02 / 1. szám
Ilyenkor télen korán alkonyodik. öt órakor már sötét van. A falu elcsöndesedik, a házak népe behúzódik a meleg szobába. .Ám Dragúft (Deregnyó) községben az est hiába burkolta sötétbe a házakat. Az ünneplőbe öltözött asszonyok, gyerekek, a komoly arcú férfiak és a vidám fiatalok ezen a napon nem akarták az estét otthon tölteni. Mert erről a napról nem lehet megfeledkezni. Ezen a napon emlékezni kell. Harminc évvel ezelőtt Deregnyő községben ezen a napon hosszú idő után végre megszűnt a fegyverropogás. Beköszöntött a szabadságot hozó csönd. Késő délután volt akkor is. Az asszonyok szívszorongva ültek a pincében, a gyerekek anyjuk szoknyája mellett lapulva, tágra nyílt szemmel figyelték — mi lesz ezután. Néhány idős férfi kibátorkodott az utcára. Visszafelé jövet már nyitva hagyták maguk mögött az ajtót. Bizakodó hangon mondták: „Most már csakugyan vége van!“ Az asszonyok közül sokan — akik akkor gyermeküket magukhoz szorítva bújtak össze a pincében — most itt ülnek a művelődési ház zsúfolt termében. Kezükkel kendőjük sarkát morzsolgatják vagy unokáik ruháját igazítják. A belső feszültséget, az izgalmat, melyet a visszaemlékezés váltott ki belőlük, ezzel akarják csillapítani. A színpadon óvodások, apró iskolás lányok és fiúk mondanak verset, énekelnek a hősökről. Még nem értik a szó igazi értelmét, mit jelent a háború és béke, csak azt érzik, hogy ez a mai est különleges. A nénik gyakran emelik szemükhöz a zsebkendőjüket. Vajon mire gondolhatnak most ezek a fáradt arcú, kérges kezű emberek?... Az ifjúsági szervezet szavalókórusa, tánccsoportja lép a színpadra. A fiatal lányok vidáman ropják a táncot... Egy asszonynak az emlékezéstől homályos lesz a szeme, ö is ilyen fiatal volt akkor... De 6 nem táncolhatott — harcolnia kellett, ha életben akart maradni. Akart; nagyon is akart. De mégsem bújt el a pincék mélyén. Ott maradt a harctéren a frontharcos katonák mellett. Sokszor nagyon félt. Néha azt hitte, már nem bírja tovább. Mégis kibírta. A kitüntetések egész sora és a fel-felbukkanó emlékek bizonyítják — mindez valóság volt. Ma Anasztázia Petrova 58 éves. A nőszövetség tagjai is tánccal köszöntik ezt a napot. Esténként, ha a gyerekeket lefektették, a fakanalas és a pöttyös táncot próbálgatták. Harminc-negyven év körüliek. Némelyik már visszaemlékezik az első szabad napokra, de van közöttük olyan is, aki éppen a szabadság hajnalán született. Amikor Kanóc Margit a pincében először felsírt, házuk felett még süvített a golyó, dörögtek az ágyúk. A falu mögött nagy harc folyt. A szabadságot kivárta, de azt, hogy édesapja erős keze megsimogassa — nem tudta kivárni. Édesanyja tizennyolc éves korában özvegyen maradt... Kóra Erzsébetet a szabadság hozta. A felszabadulás utáni tizedik napon született. Édesapját ő sem ismerte. Ott maradt a fronton ... Ma már ő is két kislány édesanyja. Az ötéves Angelika a verset mondó óvodások között volt. Anyja a pincében szült, ő kórházi ágyon gondoskodó orvosok mellett hozta világra mindkét gyermekét. Ma a kétéves szülési szabadságot élvezi. Az emlékérmet átvevő öt frontharcos a romba dőlt falura, füstölgő házakra és az éhező falu népére emlékezett és emlékeztetett. A faluban új házak, egész házsorok épültek azóta. Valamikor négy-öt család lakott egy udvarban. Ma egy-egy családnak négyöt szobás kertes háza van. A klubhelyiségben tévé, rádió, magnetofon szórakoztatja a fiatalokat. A falusi könyvtárat is sokan látogatják. A sportok közül legközkedveltebb most az asztalitenisz. A falu nemcsak külsőleg, hanem a benne lévő emberekkel együtt változott meg. S ez a fejlődés, a több, a jobb akarás vágva még mindig fokozódik bennük. Tavasszal 2500 díszfát akarnak kiültetni a falu közepére. A házak előtt virágos parkot létesítenek. Szeretnének új iskolát, üzlethelyiségeket építeni. Az óvoda is kicsi már. A cigányszármazású polgárokról történő gondoskodásnak elsősorban a gyermekeikkel való törődésben kell megnyilvánulnia. Ehhez pedig sürgősen szükség lenne számukra is egy óvodára ... A deregnyőiek konkrét tervekkel köszöntik az évfordulót és emlékeznek meg arról az esztendőről, mely számukra a legnagyobb kincset: a szabadságot hozta. H. ZSEBIK SAROLTA vagy az elárusítók tehetnek, de elgondolkoztató, miért olyan nagy a különbség a kis- és nagyvárosok húsellátásában? S még egy észrevétel: A húskonzerveken a gyártási — valamint a szavatossági időt olvashatóan tüntethetnék fel, hogy a vásárló ellenőrizhesse, milyen áruért adott ki pénzt. Cikkek sorozata jelenik meg a ma már társadalmi problémának számító tényről: az elhízásról. Jól élünk. Az emelkedő életszínvonal következtében a kevés mozgás miatt, vagy a túltápláltsógból, gyakran komoly betegségek származnak. Felteszem a kérdést. Mit teszünk ez ellen? Könynyű kimondani, hogy diétázzunk. De hogyan? Szerintem az élelmiszeripar és a kereskedelmi szakemberek segíthetnének olyan kalóriaszegény félkésztermékek árusításával, amelyek árban és minőségben kielégítenék az igényeket. Teleki Izabella Búgjai irta történet 8 Kedves Olvasóink! Ismét megkezdjük azoknak a dokumentum jellegű visszaemlékezéseknek a közlését, amelyeket olvasóink olyan őszinte, megrázó vallomásokban küldtek be szerkesztőségünkbe A mi életünk címen meghirdetett akciónkba. Emlékeznek: gyermekkorukra, a szenvedésekre, a nélkülözésekre, amelyeket átéltek, és megírják, hová jutottak a fejlődés útján azok között a kedvező feltételek között, amelyeket szocialista társadalmunk biztosit számunkra. Annál időszerűbb ez a visszaemlékezés, mert hiszen ebben az esztendőben ismét nagy évfordulókra emlékezünkl Májusban lesz harminc éve, hogy megkonduftak a békét hirdető harangok és örömmel zengték a szörnyűséges háború végét és a szebb kor eljövetelét. Milliók szabadultak fel az üldözések kínja alól, a nyomorból, a jogtalanság béklyóiból, hogy szabad emberként élhessenek. Kérjük, továbbra is küldjék be emlékezéseiket, hogy közölhessük, emlékeztetőül és a fiataloknak okulásul. Leírom mindazt, amit már gyermekésszel fel tudtam fogni az életből, s teszem ezt azért, hogy lássák, milyen volt az életük a régi, nyomorgó világban, a kisgyermekeknek, a fiataloknak és nem utolsósorban az öregeknek. A szegény sorsú öregeknek koldulniuk kellett egy darab kenyérért, szombatonként csoportokban járták a módosabb gazdák udvarait, imádkozva a Miatyánkot. De az is megesett, hogy sok helyen a kutyát uszították rájuk, amely az amúgy is rongyos szoknyát megszaggatta ... A gyermekkor Az első világháború. 1914 nyara. A faluban több helyen is dobolt a kisbíró. Mozgósítás. Kitört az első világháború. Egy legény is elment búcsúzni a menyasszonyához, és megkérte őt, hogy kísérje ki az állomásra. A menyasszony vonakodott, nem akart menni, mert abban az időben még a lányok szégyellték, ha legény társaságában látták őket, még akkor is, ha már eljegyzett menyasszonyok voltak, mint ő. A lány nem kisérte ki a vőlegényét a vasúthoz, és ez megpecsételte az egész életét. A lányból nem lett asszony, de 1915 tavaszán mégis megszülte gyermekét. A vőlegény Szerbiában talált magának új menyasszonyt. Az elhagyott, megcsalt lány otthon hagyva törvénytelen kislányát, elment Budapestre szolgálni. Kislányát özvegy édesanyja nevelte, és a kislány anyja minden hónapban hazaküldte a bérét a kisgyermeke neveléséért. Nagyon nagy szegénység volt akkortájt a proletáremberek között, mert munkanélküliség uralkodott, és a férfiak télen semmilyen munkát sem kaptak. Ahol édesanyám szolgált Budapesten, az urak nyáron mindig elmentek nyaralni, és anyámnak adtak egyhónapi szabadságot. Ezt édesanyám arra használta fel, hogy ha hazajött, elment az aratásba marokszedőnek, hogy télen legyen kenyere kisgyermekének. Ez a kis törvénytelen gyermek pedig nőtt-nőtt. Sokszor kiabáltak csúfolódva a kis pajtásai neki, hogy te fattyú, nincs is apád, az anyád is szolgáló messze! De a kislány még nem értette meg ezeknek a szavaknak a jelentőségét, de azok a kis pajtások sem, akik így csúfolódtak. Talán otthon a szüleiktől hallották, mert az akkori világban még nagyon elítélték az elesett lányokat. Olyannyira, hogy a templomban is csak a kórus alatt húzódhattak meg, szinte pellengérre voltak állítva. Még a munkában is mindig éreztették és bizony sokszor keserű lett a kenyér a szájukban. Pedig csak az a bűnük volt, hogy gyermeket szültek lány létükre, s ezért vállalniuk kellett minden megaláztatást. A kis libapásztor Amikor négy-öt éves voltam, nálam idősebb utcabéli lánykákkal libákat őriztem a falu alatt folyó Zsitva melletti legelőn. Öreg szüleim és nagybátyám felesége, akinek már három hadiárváról kellett gondoskodnia, elvállaltak 100—120 kislibát, nekem és unokatestvéreimnek kellett őriznünk. Én voltam a legkisebb libapásztor az egész Zsitva folyó mentén. Április elejétől szeptember 8-ig volt megszabva a libapásztorkodás ideje. Szeptember nyolcadikán egész nap csináltuk a sallangós ostorokat, és utolsó este ezzel tereltük haza minden házhoz a libafalkákat. Az anyalúd vezette szépen a libáit, már úgy tudta minden lúd, hogy melyik házba való, kiváltak szépen a csapatból. Sok szenvedésen mentek ót a libapásztorok. Reggel korán kellett felkelni, mert ha meleg volt, a sok liba kifáradt. Minden házhoz bemenni a libákért egyikünknek, kettő meg kint vigyázott az utcán a többire, hogy szét ne fussanak. A legelőre terelésnél öreg szülém is segítségünkre volt, ha ideje engedte, nehogy egy is elvesszen közülük, mert ezt levonták volna a kiszabott bérből. Pedig az a pénz nagyon kellett, ősszel a nagyobbaknak csizmára, ruhára, meg az iskolába tolltartóra, palatáblára. És kenyérre is kellett, mert a mi családunknál csak ángyom, öreg szülém, és mi gyerekek voltunk a keresők. A gazdák sajnos csak nyáron tudtak bennünket fölfogadni. A csősz volt a libapásztorok réme. Ha jött, már féltünk, mi kifogása lesz. A határt őrizte és persze a legelőt is, mert ide jártak a gazdák tehenei legelni. A folyó mentén legeltethettük a libákat. A csősztől nagyon féltünk, mert ha néha eljátszadoztunk vagy fürödtünk a folyóban és elfelejtkeztünk a libákról, s azok eltévedtek a tilosba, bizony meg is vert a botjával, ha el nem szaladtunk. Mivel én voltam a legkisebb, mindig rám fogták a nagyobbak, és azt mondták a csősznek, hogy én vagyok a hibás. A csősz bácsi ismerte a sorsolna, s azt mondta: — Elnézem azt, hogy beljebb engedtétek a libákat, és nem verem meg a kis bűnöst, ezt a kis fattyút, be sem jelentem a bírónak, hogy szegény öreg szüléjének ne kelljen bírságot fizetnie. (folytatjuk)
