Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-23 / 4. szám
pangási időben különbözőek lehetnek, mivel az okozója, a vírusok sem egyformák. A betegek általában levertségre, gyengeségre, túlzott izzadásra, fejfájásra, gyors kimerülésre, csökkent munkaképességre, étvágytalanságra, hasmenésre, hőemelkedésre, görcsös bántalmakra panaszkodnak. A náthaláznak esetenként más, súlyosabb tünetei vagy kísérőbetegségei is lehetnek. Éppen ezért időben kell orvoshoz fordulni, mert ha a beteg nem kap kellő kezelést, a látszólag könnyű lefolyású betegségnek súlyosabb következményei lehetnek. Gyakrabban előforduló szövődmények a kötőhártyagyulladás, angina, szívműködési zavarok. Az is előfordul, hogy az elhanyagolt beteg vissza-visszaesik ebbe az állapotba, elhúzódik a gyógyulás ideje, visszatérhet a régebben átvészelt vagy krónikus betegsége. — Tömeges megbetegedésről van szó. Mit tegyen a gyengélkedő? — Annak ellenére, hogy a tömeges megbetegedés nemzetgazdasági szempontból súlyos veszteség, mégis azt kell szem előtt tartanunk: az ember egészsége a legnagyobb érték. A betegnek orvoshoz kell mennie, gyógyíttatnia kell magát. Járványos megbetegedés esetén nagyobb az orvosi készültség, s minél előbb megy a beteg az orvoshoz, annál rövidebb idő szükséges a gyógyuláshoz, és annál kevesebb a valószínűség a későbbi szövődményekre. A „lábon kihordott“ betegség veszélyes állapot, nem hősies magatartás, hiszen az ilyen ember munkaképessége erősen csökken, ami bizonyos esetekben — pl. gépkocsivezetőknél, gépek mellett dolgozóknál nagy veszéllyel is jár. VONAL ALATT a munkahelyek telefonjait valóban csak akkor, és arra a célra használják-e az emberek, amire kell, ami közös célunkat szolgálja? Nekem az a meggyőződésem, hogy sokan élnek közöttünk olyanok, akik összetévesztik a munkahelyi telefont az otthonival. Gondolkozzunk csak el, hogy hányszor jutottunk már olyan helyzetbe, hogy a szerencsétlen készüléket szidjuk azért, amit az emberek önzésből, unalomból és leggyakrabban magántakarékoskodásból, egymás ellen elkövetnek. Hányszor fordult elő velünk, hogy hivatalos ügyben, gyorsan akartunk intézkedni, de a drót egyik vagy másik végén foglalt a vonal, és sokszor addig gyalog is megtennénk azt az utat, amíg a városban összeköttetést kapunk. Jól megszoktuk már azt is, hogy ha kitárcsázunk egy számot, a szabad vonal jelzése helyett szép kis sztorikat, szapuló párbeszédeket, bizalmas beszélgetéseket, anyai intelmeket hallunk, barátnők közti végtelenül hosszú tere-fere bonyolódik le, s mindez a társadalom számlájára, ct munkaidő rovására történik. Sokat telefonálunk. A vonalak túlterheltek. Az üzem, a hivatalok telefonjain sokan magánügyeket intéznek és ilyenkor sokunkban felforr a vér ... Takarékoskodunk. De a spórolás ne csak a szűkebb otthonunkra vonatkozzék, hanem a másikra: a munkahelyünkre is, mert ha nem is közvetlenül, de ezt a számlát szintén mi fizetjük... / IZABELLA írta történet Téli-nyári tüzelő Mi úgy laktunk, hogy a kerteken át le lehetett menni a nagyrétre, amit úgy hívtunk, hogy paskolom. Nekünk nem volt kertünk, csak egy kicsi udvarunk, de keresztapámék ott laktak a szomszédban, és mi is az ő udvarukon jártunk le a tehénlegelőre gósnyát szedni. Ez a tehéntrágya neve és ha megszárad, igen jól lehetett vele tüzelni nyáron is meg télen is. Amit nem használtunk el nyáron, felraktuk a padlásra, és onnan hordtuk le télen. Ezt a mai fiatalok úgy hívnák, hogy marhabrikett, öreg szülémmel reggel elmentünk, megforgattuk ezt a tehéntrágyát, hogy a napocska estéiig jól megszárítsa a másik oldalát is, és estefelé már öszszeszedtük és batyuba a hátunkra téve, hazahoztuk. Minden szegény asszony igyekezett ebből a jó tüzelőből minél többet összehordani télire is, mert a. fa igen drága volt, meg pénz sem jutott rá, mert nem volt kereset. Erre a legelőre nagyon sok szegény asszony és gyerek járt gósnyát szedni. Mi kisgyerekek sokat szenvedtünk és mérgelődtünk, amikor már menni kellett, mert tele volt a legelő iglicetüskével és ez igen szúrta a mezítlábas talpunkat. Mert mi tavasztól őszig mindig mezítláb jártunk, még a templomba is vasárnap. Nagyon sokszor sírva piszkálgattam a talpamból a tüskéket, és öreg szülém azt mondta, de finnyás úri lábad van, látod, én már meg sem érzem, ha megszúr a tüske. Igen, ő már nem is érezte, mert az ő lába már hatvan éve koptatta mezítláb a földet és megerősödött, megkeményedett. Emlékszem, és sokat emlegetem a családomnak és néha a fiataloknak is. Egyik alkalommal többen is mentünk gósnyát szedni, az egyik néni azt mondta a Julikénak: Gyere kislányom, szedünk szart, főzünk apádnak levest. Ezt, ha elmondom, mind megmosolyogják, pedig ez volt a valóság, tehéntrágyával főzték az ételt. Hát igen így, és ilyen körülmények között éltünk mi ötven évvel ezelőtt. Nagyon sokszor még össze is .pöröltek az asszonyok a gósnyaszedésnél, mert mindig a szárazabbat kereste, aki hamarabb oda ért, és hol az egyik mondta a másiknak, hol fordítva, ezt délelőtt én forgattam, ezt ne szedd össze, hanem amit te forgattál. Ez így ment tavasztól őszig. Téli esték a fonóban Az első világháború előtt és után is a falumban sok kendert termesztettek. Ezt a kendert a hosszú téli estéken fonták fonallá az asszonyok, lányok, ki orsóra, ki pedig rokkával, amelyet lábbal hajtottak. Nagyon sok szegény aszszony így keresett kenyeret a családja számára, mert a férfiaknak a téli időszakban nem volt munkájuk abban a sivár világban. Voltak házak, ahová este tízen-tizenöten is összejöttek fonni. A mestergerendán csüngött a petróleumlámpa, és pislogtatta gyér fényét. Az én öreg szülém is nagy fonóasszony volt, és többször is elvitt magával. Már én is tanulgattam a fonást, de nekem csak egy kicsi kócot kötöttek az asztal lábához, és egy sámlira ültem, eregettem, nyálaztam a szálat az orsóra. De még az én kis vékony kezemnek nehéz volt az orsó. Szívesen mentem ezekre a fonóestékre, mert az a láda, amin én odahaza aludtam, nagyon kemény volt. És igen sok mindenről meséltek az asszonyok és lányok. Amíg az álom el nem nyomott végleg, figyelemmel hallgattam minden szavukat, és sok minden még ma is él az emlékezetemben. Sok-sok babonáról, rontásról és mindenfajta rémtörténetekről meséltek és boszorkányokról is. Sokszor ezekről álmodtam. Ha este vége volt a fonásnak, félálomban csoszogtam hazafelé öreg szülém szoknyáját fogva és míg el nem aludtam, csak úgy vacogott a fogam az akkor hallott históriáktól. Jártak oda férfiak is, némelyiknek a férje jött el a feleségéért, hogy hazakísérje, ha messzebb lakott. Ezek az emberek beszéltek a nagy szegénységről, nyomorról, és volt aki mondogatta, hogy meg fog ez változni, lesz még jobb világ is, lesz ez másképp is. De az öregebbje már csak azt mondogatta: Lehet, hogy lesz, de mi azt már nem fogjuk megérni úgy sem. Igen, drága öreg szülém is csak a felszabadulást érte meg, nyolcvannyolc éves volt és pár hónapra a felszabadulás után elment oda, ahová mindig vágyott, a párja mellé a földbe. Korán özvegyen maradt öt árvával és a sors és a sok munka megtörte őt, de nagyon kitartó volt egész életében. A fonásról el kell mondanom, hogy abban az időben a lányoknak a stafírungja vászonból volt. A szomszéd faluban, Besenyőben voltak takácsok, akik a fonalat vászonná szőtték. Még a legszegényebb lánynak is volt vászonból hat lepedője, tizenkét törülközője, három kóclepedője, két asztalabrosza, és egy három méter hosszú gyerekkendője. Ez a gyerekkendő arra volt jó, hogy ezzel csavarták magukhoz az édesanyák, nagymamák a gyereket, ha mentek a határba vagy a faluba dolgozni. így könnyebb volt a teher, és a gyermek is közelebb volt az anyja melegéhez. Nagyon sokszor lehetett látni tavasszal-nyáron, hogy az anya elöl vitte magához kendőzve a kisgyermeket, a hátán meg batyuban az inni-enni valót, s az egyik kezében a kapát. A fonóasszonyok a fizetésen kívül kaptak egy kis nyálazót is, ahol jobb szívű volt a gazdasszony. Ez egy kis zsírból, lisztből és disznóölések alkalmával egy kis kóstolóból állt. Ez nekünk, gyerekeknek csemege volt abban a világban, mert mi szegényebbek nem öltünk disznót. Amikor édesanyám hazajött Pestről, a szolgálatból, ő is nappal mosni járt, este meg fontak öreg szülémmel, hogy legyen miből élnünk. De nemsokára édesanyám férjhez ment egy tüdőbeteg özvegy emberhez, akinek két gyereke volt. Talán azt gondolta, elvisz engem is, és könnyebb lesz a sorsunk. Pedig csak azután kezdődött el a keserves élet mindkettőnk számára. (folytatjuk)
