Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-23 / 4. szám
115 évvel ezelőtt, 1860 januárjában született, Anton Pavlovics Csehov, Taganrog városkában, ahol az apja kiskereskedő volt. Orvosnak tanult és néhány évig orvosként működött. Már egyetemista korában írogatott és egyre inkább az irodalom felé tájékozódott, 1887-ben Puskin-díjat nyert egy pályázatra beküldött, „Lid ércfény" c. novellakötetével. Színpadi műveit A sirály-t, a Ványa báes i-t, a Három nővé r-t, a Cseresznyésker t-et a moszkvai Művész Színházban mutatták be első ízben, és azóta számos nyelvre lefordítva szerte a világon művészi élményt nyújtanak a színházlátogatóknak, a mozik és televízió nézőinek, azonkívül a rádióhallgatóknak. Ugyanígy mesteri tollal megírt novellái is, amelyekben nagy éleslátással és iróniával ábrázolja a korabeli orosz kispolgári társadalmat, tipikus egyedeit, valamint azoknak egymáshoz való viszonyát. Csehovot 1900-ban az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, két év múlva azonban visszautasította a címet — tiltakozásul a Maxim Gorkij tiszteletbeli tagságát letiltó cári rendelet ellen. A kiváló író alig 44 éves korában tüdőbajban halt meg. CSEHOV Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta, kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend ... egy lélek sem jár a téren ... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az isten világába, mint megannyi éhes száj: még koldusokat sem látni körülöttük. — Hát harapsz, te bitang! — hallja egyszer csak Ocsumelov. — Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!... Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja: Picsugin főraktárából, három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt meUényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja a kutya hátsó lábát. A kutya megint vonit, újra felhangzik a kiáltás: „Fogjátok meg!" Álmos ábrpzatok jelennek meg a boltajtókban, s egy-kettőre, mintha a földből nőtt volna ki, tömeg verődik össze a faraktár előtt. — Ez rendbontás, nagyságos uram!... — mondja a rendőr. Ocsumelov félfordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént kitárt meUényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára mintha ez volna írva: „Szíjat hasítok belőled, bitang!" Ujját úgy emeli magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranymivest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve, egész testében remegve, ül a földön a botrány okozója — egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület. —- Mi történt itt? — kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. — Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált? — Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... — kezdi Hrjukin, markába köhintve — Mitrij Mitriccsel, a fa miatt — ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba ... Engedetmet, én becsületes dolgozó vagyok. .. Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert ezt az ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény sem mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt.,. — Hm . .. No, jól van... — mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. — Jól Van, kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyibenI Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat I Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeletnek! Úgy megbüntetem a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin — fordul a vörös rendőrhöz — járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett,.. Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem! — Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! — mondja valaki a tömegben. — Zsigalov tábornoké? Hml... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet... Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? — fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. — Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal I Ismerlek benneteket, gazfickókI — Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya szájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje — belemart az ujjába... Nem fér a bőrébe ez az ember, nagyságos uram! — Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit lódítasz? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz leikéből, mintha az isten előtt beszélne... — Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. írva van a törvényben ... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... — Ne fecsegj annyit! — Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája ... — jegyzi meg bölcsen a rendőr. — Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kópékat tart... — Bizonyos vagy ebben? — Egészen bizonyos, nagyságos uram ... — Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg — ördög tudja — miféle! A szőre, az alakja ... nézni is utálatos. Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy >Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket tanítani! Ideje ... — Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... — gondolkodik fennhangon a rendőr. — Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán. — Mondtam, hogy a tábornoké! — szólalt meg az előbbi hang. — Hm!... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérdezed, az övé-e ez a kutya. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam ... Es mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki sem kíváncsi az ujjadra. Magad vagy az okai... — Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja ... Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd ezt a kutyát... A tiétek? — Hogyisne! Mi ilyen korcsokat nem tartunk I — Mit is kell ezen annyit tanakodni — vág közbe Ocsumelov. — Kóbor kutya ez! Minek annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum! — Nem a mi kutyánk — folytatja Prohor. — A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen ... — Hát megérkezett a tábornok úr kedves öccse? Vlagyimir Ivanics? — kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. — ó, istenem! En meg nem is tudtam! Vendégségbe jött? — Vendégségbe ... — Ö, istenem ... Látni kívánta a bátyuskáját... En meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska ... Eleven ... Hogy megkapta ennek az ujját! Ha-ha-ha! ... No, hát mit remegsz, kutyuska? Rrrr... Haragszik a kópéi Kis haszontalan ... Prohor füttyén a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint. — Gondom lesz még rád! — fenyegeti meg Ocsumelov. Belebújik köpenyébe, és továbbmegy a piactéren. V Anna mint kétszeresen felavatott tiszteletbeli pécsi, a Caffiscukrászdát ajánlotta. Egymás mellé ültek, majdnem összeborulva. A főnökasszony megértőén, finomkodó mosollyal hozta a krémest. Dobó Sanyi, a csupa erő s vidámság somogyi gyerek, az egyik legtevékenyebb akciógárda vidám lelke volt, különben nemrég szabadult kőművessegéd. A tőle telhető leghalkabban mesélte: — Karcsi lebukott, a gárda felbomlott. Engem akartak a helyére vezetőnek. De a hekusok szagot kaptak. Vehettem a nyúlcipőt. így kerültem ide, majd megbújok az építkezésen, és mire tető alá kerül a ház, felépítem az építő ifik szervezetét. S veled mi van? Anna sebtében elmesélte a legfontosabbat, s aztán áttért a Hamar János ügyére. Már így nevezte az esetet: s nemcsak magában. Valóságos iratcsomót kötött belőle. Sanyi hahotázott: — Eddig azt hittem, csak tőled tanulhatok. Úgy látszik, neked is tanulnod kell. Férfiismeretet. De most már menjünk. Egy ütemre lépkedtek a Király utcán. — Ügy örülök neked! — nevetett Anna. — Biztosan megszólnak, hogy egy ilyen jóvágású fiúval járok, de legalább békén hagynak. — Végre! Mégiscsak ügyesebb vagy nálam. De úgy hiszem, helyes lenne, ha én is elmennék. Holnapután utazom Pestre, és így a fiúk nem tudhatnak meg többet rólam. Hol találkoztok? — A Mecsekben. Majd elkísérlek oda. Odafent a Tettyén már lassan vetkőztek a fák. Az erdő készülődött az őszi díszletváltozásra. A kis tisztás perzselt füvén három fiú heverészett. Anna lábát maga alá húzva ült közöttük, s csendesen beszélt. Annyira megszokta a hangfogót, hogy az erdőben is oly halk volt, szinte suttogott, akár a városi cukrászdákban. — A kommunista párt megbízottja vagyok. Azért jöttem közétek, hogy elmondjam, mi lesz a dolgotok. Ti alkotjátok azt a csoportot, amelyre súlyos veszteségeket szenvedett pártunk rábízza a pécsi szénmedencében a munkásosztály ügyét. Kapcsolatot kell találnotok minden bányászfaluval, minden aknával és általában minden területtel, ahol munkások dolgoznak, vagy olyan emberek, akik barátai a munkásoknak. A háború ellen kell szólnotok, a német szövetség ellen, megmagyarázni az embereknek, hogy ma a legnagyobb veszély a fasizmus ... Egyelőre csendben szervezkedjetek, nagyon-nagyon ügyesen, mert ha a rendőrkopók DÖME PIROSKA A langaléta fiú két méter magasból lenézett az asszonyra: — Csak nyúljon hozzád valaki I Megismeri a somogyi úristent! Meg a vörösgárdista öklét — tette hozzá. A szeme villogott, most úgy festett, mint valami két lábon járó, Pécsett vendégeskedő világítótorony. szagot kapnak, hogy a bányászok közt újraéled a párt: lecsapnak rátok. Ránk. Megmozdul a nagy gépezet, hogy szóttiporjon bennünket. Kioltják a föld feletti, a külszíni bányászlámpákat, a forradalom lángját. Tudják, hogy egyes-egyedül mi vagyunk képesek feléleszteni az ellenállás tüzét... Egy hét múltán Sanyi titokzatos képpel állított be a tekepályára. — Menjünk sétálni? — fordult feléje az éppen szemlélődő kuglibajnoknő. Elindultak. A bánya elefántja hunyorítva nézett utánuk: — Ügy látszik, jól érzi magát minálunk a fiatalasszony. A mecset háta mögé kerültek. A hosszú legény sietve a tárgyra tért: —* Jó hírem van. Mégiscsak kijutunk Komlóra. Holnapra megbeszélésre hívtam két ifit, hogy megalakítsuk az első csoportot. Az egyik komlói bányászgyerek. Azt hiszem, az a Feri, aki Hamar János bőrét viseli a vállán. A másik srác szaktársam. Kőműveslegény. Anna szeme felcsillant: A fiúk fel-felnéztek az asszonyra, úgy hallgatták. Sanyi büszkén: lám, kivel hozta össze a srácokatI A másik kettő kicsit zavartan, s ámuldozva: ilyen szónoklatot vagy kiselőadást, vagy minek is nevezhetnék, még soha nem hallottak. Feri arra gondolt, hogy ha ennek a felét vagy a negyedét képes lenne elmondani Komlón! *Laci, a kőműveslegény, hangot is adott érzéseinek: — 1:n nem tudok így beszélni ... De majd elmesélem, hogy tatus a múlt háborúban otthagyta a féllábát, és most elvitték a bátyámat... Nem akarunk nyomorékok lenni az urakért! Fogjunk össze, hogy ne legyen háború. Meg minden ... — És hogy készüljünk fel a partizánháborúra I — szólt közbe Sanyi. — Hogy harcolhassunk, amikor itt lesz az ideje. Addig CUT?»
