Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-26 / 25-26. szám
Fi megálló egyetlen lámpája mellett csapatostól sodródtak el a nedves nyárfalevelek. A nyárfák ezen az éjszakán elhunajtották lombjukat. A puskavesszőhöz hasonló, sudár egyenes törzsek rugalmasan hajladoztak a szélben, és magasba nyúló koronájuk zúgása a tenger messziről hangzó mormolására emlékeztetett. Sötét az éj a Csornaja-gora-i hegyszakadékban. De még áthatolhatatlanabb a közbeeső kis megállónál, a hegy lábánál. A sötétség időnként szinte megremeg a vonatok fényétől és dübörgésétől. A vonatok tovarobognak, s a kis megálló megint kihalt lesz és sötét. A szerelvények nyugatra tartanak. Éppen most ért a megállóhoz egy porlepett vagonokból álló, hosszú kocsisor. A mozdony félig nyitott kazánjában egy pillanatra tűzvörös láng villant fel, aztán összecsattantak az ütközők, és a szerelvény megállt. Senki sem szállt le a megállónál, senki sem kiáltotta: „Milyen állomás?“ A vagonokban aludtak a hosszú úttól elgyötört emberek. Csupán az átmelegedett tengelyek csikorogtak halkan tovább. Amikor az állomásügyeletes lámpáját lóbálva csizmájában nehézkesen topogva a szerelvény elejéhez futott, az utolsó előtti vagonból kinézett a napos. Válla fölött tompán megvillant a puska szuronya. A napos nyakát kinyújtvá állt az ajtóban, feszülten meredt a sötétbe és hallgatózott. A szakadékban, mint mindig, metsző szél fújt, s a zömök állomásépület mögött, valahol a szakadék mélyére rejtőzve, tompán zúgott a folyó. A napos arcát röppenő nyárfalevél súrolta, mintha remegő emberi kéz simította volna meg. Hátrahőkölt és benézett a vagonba. Majd újra kifelé figyelt: sehol egy lélek, szél van, és szuroksötét az éj... Egy perccel később lopakodó árnyként, egy köpenyes ember alakja vált el a vagontól, odament az öntözőárkot szegélyező bokrokhoz, és eltűnt közöttük. Éles fütty hasított a levegőbe. Az ember a bokorban nekiiramodni készült, de nyomban meg is torpant, és a földre lapult. Már tudta, hogy az ügyeletes adott jelt a továbbindulásra. A vagonok nehézkesen megnyikordultak, és a szerelvény megindult távoli útjára. Lassan elhalt a folyó hídpilléreinek csattogó muzsikája. Aztán az alagút következett. A mozdony búcsúzóul torkaszakadtából elbódült. Amikor a visszhang elenyészett a sziklák között, és az állomás fáin felriasztott csókák is megnyugodtak, az ember kissé fölemelkedett a bokrok között, és olyan hangosan, mohón szedte a lélegzetet, mint aki jó ideig víz alatt volt. A sínek egyre tompábban és ritkábban kattogtak, visszhangozva a rohanó, távolodó kerekek zaját. Viharosan zúgtak a nyárfák. A hegyről az őszi szántások illata áradt. Sötét az éj a Csornaja-gora-i hegyszakadékban Szejidének, amióta szült, éber az álma, akár a madáré. Miután a kicsit tisztába tette a mécses fényénél, leült, és a bölcsőnek támaszkodott. Ruhájából kibukkanó barna melle ott volt a gyermek feje fölött. 18 A sarokban, a takaróra borított bundák alatt az anyósa aludt. Az anyósa nagyon öreg és gyöngécske, sóhajtozva köhécsel, akár a beteg juh. Már csak az imádságra futja az erejéből. Még álmában is mormog: „Teremtőm, kezedbe ajánlom sorsomat...“ Amikor Szejide munkába megy, az öregasszony dajkálja a kisunokát. Ez is segítség. Még a mezőre is kiviszi a gyereket, hogy az anyja megszoptathassa; ilyenkor aztán sípolva kapkodja a levegőt, és szaporán reszket a keze. Nagyon nehéz az öregasszonynak, de soha nem nyitja panaszra a száját; hiszen ki más, ha nem ő dédelgetné egyetlen menyének elsőszülöttjét? Éjfél már jóval elmúlt, de mégsem jő az álom. De hát alhat-e nyugodtan az ember? Ugyan ki gondolta, ki várta volna, hogy ilyen idők következnek? Azelőtt sose hallott szavak bukkantak fel: „germán“, „fasiszta“, „behívó“... Nincs olyan nap az aulban, hogy ne búcsúztatnának valakit. A férfiak ládával, batyuval a hátukon a főutcán gyülekeznek, aztán felkapaszkodnak a szekerekre, és így kiáltoznak búcsúzóul: „Ej, hagyjátok már abba a sírást!“ A szekerek megindulnak, a férfiak a sapkájukat lengetik: „Kos! Kajir kos... Viszontlátásra! Isten veletek!“ A kisírt szemű asszonyok és gyerekek csomóba verődve állnak a dombon, amíg a szekerek el nem tűnnek a szemük elől, azután némán elszélednek. Hogyan lesz ezután, mi vár rájuk? Visszatérnek-e a háborúból? A múlt nyáron, amikor Szejide, a csobán lánya a férje családjához került, a házépítést még nem fejezték be: a falak tapasztatlanok voltak, a tetőt' sem fedték be agyaggal. Ö, ha visszajönnének azok a napok! Megszakításokkal építették fel a házat, és talán ugyanilyen megszakításokkal melengették Szejide szívét rövidke boldogságának napsugarai is. Ügy előtte van; az öntözőcsatornából fürgén csordogált a langyos víz, és ők ketten a férjével jó magasra emelték a ketment, ahogy a pelyvát összekeverték a földdel, majd ruhájukat combig felgyűrve dagasztották a hangosan cuppogó agyagot... Nehéz munka volt. Szejide új szatén ruhája néhány nap alatt kifakult a napon, de a fáradtságot jóformán észre sem vették. Férje mindig nagyon elégedettnek látszott, néha-néha elkapta felesége telt, barna karját, átölelte, és tréfából ott az agyagban a lábára lépett. Szejide kiszabadította magát az ölelésből, és kacagva futott a gödör körül. Mikor a férje utolérte, az asszony tettetett haraggal mondta: — No, hagyj, hagy már! Hiszen anyád meglát, hogy nem röstelled magad? — S közben már el is bújt az ember széles válla mögé, és kemény, feszülő mellével egy pillanatra a hátához simult. — Most már elég, azt mondom. Jaj, te, ha látnád magad, hogy festesz: az egész arcod csupa agyag! — Azt hiszed, te különb vagy! Először magadat nézd meg! És Szejide a fa alatt, az árnyékban hagyott kurta kaftánja felső zsebéből apró, kerek tükröt vett elő, férjétől pironkodva elfordult, és gyönyörködve nézegette agyaggal összefröcskölt, kipirult arcát. Hiszen az agyag nem csúfíthatja el a szépségét, csak le kell mosni. Szejide belenevetett a tükörbe a boldogságtól. Fröcskölhet az agyag, úgy, ahogy akar! Este, miután az öntözőárokban megfürdeti, lefeküdt az ágyra a barackfa alatt; teste még sokáig megőrizte a folyóvíz hűvösségét és illatát. Feje fölött, a mélykék éjszakában halvány gyöngyház fénnyel csillogtak a hófödte hegycsúcsok cik-cakkjai; a lucernásban, a csatornán túl virágzott a friss, illatos ménta, és valahol a közelben a fű között fürj énekelt. Boldogsággal töltötte el önmaga s az őt körülvevő élet derűs, nyugodt szépsége, még közelebb húzódott a férjéhez, és karjával gyengéden átfogta a nyakát. Mennyit álmodoztak akkoriban! Arról, hogy fölépítik a házukat, megteremtik a gazdaságot, aztán arról is, hogy Szejide szüleit magukhoz veszik, és milyen ajándékokkal várják őket. Mindez maga volt a boldogság. Az idő is olyan gyorsan repült, szinte észre sem vették, hogy a nappalt már felváltotta az éjszaka. Amikor a falakkal elkészültek, akkor kezdődött el a háború. Alighogy nagy sietve betapasztották belülről a falakat, már meg is kezdődött a dzsigitek bevonulása. Soha nem felejti el azt a napot, még most is szívében él az elválás fájdalma. Mintha tegnap történt volna. A bevonulókat a falu határán túlra elkísérte az egész aul. Szejide szégyellte magát az emberek előtt, és nem mert úgy elbúcsúzni a férjétől, ahogy szeretett volna; hiszen itt még egészen fiatal kelinnek, menyecskének számított. Ügyetlenül kezet fogott hát vele, fejét lehorgasztotta, nehogy meglássák könnyeit; így váltak el egymástól. Amikor aztán a dzsigitek eltűntek a sztyeppen, Szejidébe fájdalmasan belehasított az a gondolat, hogy a szívére kellett volna hallgatnia, félredobni az öregek előtti szégyenkezést, és hévvel megölelni, forrón megcsókolni a férjét, talán utoljára. Milyen keserű szemrehányásokat tett magának! Még arra sem volt idő, hogy homályos sejtését a fülébe súgja: úgy érzi, gyereke lesz. Most már késő. Ami elmúlt, nem tér vissza. Ott, valahol a sztyeppen az utat belepte a por. Azóta gyötrelem minden nap, s mindaz, amit akkor nem tett meg, most btt forrong a szívében, mint a vér; mellében örökké érzi ezt az égető, kínzó csomót. A kanóc kilobbant. Sajnálta elvenni a mellét a kicsitől, olyan jól aludt a mellbimbóval a szájában. Néha hirtelen megmozdult, és ismét édesen cuppogni kezdett. Szejide gondolatai máshol jártak. Az udvar felől valaki óvatosan megkocogtatta az ablakot. Szejide felütötte a fejét. Figyelt. A szaggatott, halk kopogás megismétlődött. Az asszony ki! Én ... Én vagyok, Szejide, nyisd Az asszony az ablakhoz hajolt, halkan felsikoltott, a fejéhez kapott, és az ajtóhoz iramodott. Reszkető kézzel tapogatta ki a kallantyút a sötétben, aztán föltépte az ajtót, és hangtalanul az előtte álló férfi mellére omlott. — Az anyós fia! Az anyós fia! — suttogta fojtottan, megszokásból, és aztán már nem tudta magát visszatartani, a nevét is kimondta: — Iszmail! — Szejide sírva fakadt. Milyen boldogság, micsoda váratlan boldogság: a férje visszatért, épen és sértetlenül! Itt áll előtte Iszmail, és erős mahorka szag árad belőle. Köpenygallérjának durva szövete kidörzsölte az arcát, akár az érdes szőrpányva. De miért hallgat? Vagy talán ez az örömtől van? Liheg, s mint a világtalan, lázasan tapogatja, simogatja asszonya vállát és fejét. — Gyerünk be a házba — suttogta gyorsan Iszmail, azzal fölnyalábolta az asszonyt, és átlépett a küszöbön. Szejide csak ekkor kapott észbe: — Jaj, milyen ostoba vagyok! Anyám, örömhír: a fia hazatért! — Csss! — Iszmail megragadta az asszony karját. — Megállj csak, ki van itthon? Mi egyedül, s a fiad a bölcsőben Várj, hadd fújjam ki magam! Anyád megneheztel Várj, Szejide! Az asszony, aki még mindig nem hitte, hogy férje visszatért, hevesen átölelte a férfit, és szorosan hozzásimult. A sötétben nem látták egymást, de nem is volt erre szükség. Hallotta, milyen hevesen, szaggatottan ver a férfi szíve a köpeny szövete alatt. Most már nem álom, valóság volt, ahogy csókolta Iszmail szélfújta, kicserepesedett ajkát. — Ügy vágytam utánad! Mikor érkeztél meg? Végleg hazajöttél? kérdezte az asszony. CSINGIZ AJTMATOV gyorsan elvonta a gyerektől a mellét, a válláról ledobta a bundát, és könnyű léptekkel az ablakhoz ment, útközben ösztönös mozdulattal összegombolta a mellén a ruhát. Az udvarra nyíló alacsony ablakból semmi sem látszott, csak a sötétség bámult befelé. Szejide válla fázósan megrándult, a hajfonatait összefogó láncok alig hallhatóan megcsörrentek. Ki az? — kérdezte gyanakodva. — Én vagyok... Nyisd ki... Szejide! — hallatszott a rekedt hangú, tompa, türelmetlen válasz. — De hát ki az? — kérdezte ismét bizonytalanul, ahogy ijedten ellépett az ablaktól, és riadt pillantást vetett a bölcsőre. Iszmail levette válláról Szejide kezét, és tompán mondta: — Egyenesen az állomásról... Várj csak,' rögtön Kiment az udvarra, körülkémlelt, majd a csűrhöz osont. Kis idő múlva visszatért. Puska volt a kezében. Lábával megpiszkálta a sarokban levő rőzsecsomót, és a puskát alája dugta. Csendesen, Szejide, csendesen! Miért? Iszmail nem válaszolt a kérdésre, csak kézen fogta az asszonyt, és így szólt: Gyerünk, mutasd meg a fiam. Szejide csaknem mindennap, alko-
