Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-26 / 25-26. szám
nyatkor hazacipelt egy köteg rozsét az árvalányhajjal, bozóttal sűrűn benőtt, messzi szakadékokból. Sokáig bolyong egyik meredélyről a másikra, az alig észrevehető juhcsapásokon, amikor aztán már közel az aul, letelepszik a dombon, hogy utolszor megpihenjen. Meglazítja a mellét szorító kötél bogát, megkönnyebbülten fölsóhajt, és hátát nekitámasztja a rőzsecsomónak. Olyan jó így ülni, egy percre mindentől megfeledkezve, és nyugodtan nézni az eget. Lent az aulban zörögnek a szekerek, és hallatszik az utcán haladó lovasok hangja. A szél idáig sodorja a szárított trágya füstjének, a rothadó szalmának és a sült kukoricának ismerős illatát. De Szejidének ma nem sikerült megpihennie. A messzeségből vonatfütty zaját hozta el a visszhang. Szejide összerezzent, meghúzta a kötelet, imbolyogva fölemelte a földről a rőzsecsomót, majd a hátára vette, és a súlya alatt görnyedezve szaporán útnak eredt. A mozdony füttye Iszmail szökését juttatta eszébe. Szíve nyugtalanul sajgott. Aggódva ment az utcán, csak ne találkozna senkivel, nehogy meg kelljen állnia. „Csak már vége lenne ezeknek a holdas éjszakáknak“ — gondolta magában. Akkor nem kéne mindennap rozséért mennie, ételt készítenie, és kivinnie Iszmailnak a rejtekhelyére. „Isten ments, ha egyszer gyanút í'ignak!“ Az asszonyok már így is egyostromolják, hogy mutassa meg nekik a gyűjtőhelyét. De hát nem viheti őket magával, mivel ott van Iszmail. Nappal a barlangban heverészik, s csak sötét éjjeleken lopakodik haza. Amikor btoppan, Szejide elsötétíti az ablakot, és bekallantyúzza az ajtót. A heverő alatt még gödröt is ásott — ha valami előadódna — és gyékényből meg erős szálú füvekből készített szőnyeggel leterítette. Hát így élnek. Az öreg szüle sehogyan sem tud hozzászokni ehhez az élethez. Mivel rosszul hall, minden zörejre feszülten figyel, percenként összerezzen, és könnyező, vörös héjú szemével sajnálkozó, ijedt pillantásokat vet Iszmailra. Mintha sóhajtozva, titkon ezt gondolná magában: „Jaj, én fiam, szerencsétlen fiam’“ nyedik a tekintete, fekete szembogara rejtett dühvei, kegyetlenül villog szemhéjának rése közül: összeharapott ajka elfehéredik. Ha ránéz az ember, félelem fogja el. Ilyenkor Iszmail még a fiáról is megfeledkezik, akit a kezében tart. Ilyen volt Iszmail az elmúlt nyáron? A napbarnította, darumadárhoz hasonló, inas ember szüntelenül, fáradhatatlanul dolgozott. Akkor építették a házat. Minden egyszerű és világos volt az életükben; semmi sem zavarta, semmi sem riasztotta őket. Csak éltek és dolgoztak. „Ha készen leszünk a házzal, bekerítem az egész portát — ne lássanak be idegenek“ — mondogatta gyakran Iszmail, ahogy gazdaszemmel végignézett az udvaron. De most — kátonaszökevény. Most úgy surran be a házába titokban, éjnek idején. És alighogy megjön, már siet is el szaporán. Szejide úgy tesz, mintha ezt nem venné észre. Azokon a ritka éjjeleken, amikor férje hazatér, s ott ül előtte a gyerekkel a karján, az életét is odaadná érte, ha mindazt, ami történt, elfeledhetné, kitörülhetné emlékezetéből, és csupán egyetlen kurta órácskára igazán boldog lehetne. „Hát legyen katonaszökevény, legyen! — vigasztalja önmagát, ahogy a tésztát gyúrja a deszkán. — A férfiember tudja, mit csinál. Hiszen Iszmail maga is mondta: „Mindenkinek drága az élete, és ebből a háborúból csak az kerül ki épen, aki maga vigyáz a bőrére.“ Nem nekem kell őt tanítanom, hogy mit tegyen, ő jobban tudja; talán én taszítsam el magamtól, önkezemmel? A világért sem! Maga is mondta: „Lesz, ami lesz, de én nem állok a golyók elé! Ha csak egyetlen nap is, de az enyém lesz, itthon, a házamban. Mit csináljak én ott a fronton, valahol a világ végén? Apáink, nagyapáink sem jártak még álmukban sem azokon a helyeken. Egymagám úgysem győzném le az ellenséget, és meglesznek nélkülem is “ Ez is igaz, talán meglesznek. Iszmaillal egyedül talán mit sem veszít a kincstár. Igaz, megszökött, de hát mi van abban? Senkinek nem ártott vele szemernyit sem, az meg, hogy vigyáz \У/ ______________ujnpiJKiesr' '' — ......—..........*............................................üEüfOL §2ЕиВе Iszmail néha kérdezősködik az aul dolgozóiról. De ez semmit sem jelent. Nem találja a helyét, s leginkább csak némán, komoran, lecsüggedt vállal ül, és türelmetlenül figyeli a fortyogó fazekat. Gyorsan kell elkészíteni neki az ételt, hogy még pirkadat előtt visszaérkezhessen a barlangjába. Szejide kapkodva fáradozik a tűzhelynél, és közben egyre csak gondolkozik. Sajnálja Iszmailt, és attól is fél, hogy elveszíti, s magára marad a beteg öregasszonnyal meg az ölbeli kis árvával. Iszmail nagyon megváltozott. A barlangban se napfény, se jó levegő; bőre furcsa földszínű lett, beesett arcán borzas szakáll éktelenkedik. Néha könyörögve, gyámoltalanul néz, mint az agyonhajszolt ló, máskor megkemémagára, érhető, vagy talán örömmel pusztuljon el?... Ha kitelelünk, aztán nyárelején, amikor járható lesz a .hegyszoros — elmegyünk Csatkaiba az ő családjához. Ott, mondja Iszmail, senkit sem érdekel a más dolga, és nem firtatják, hogy ki kicsoda... És ha Csatkalnál is messzebbre kell menniük, mindenüvé elmegy vele, csak mellette legyen, mindig a szeme előtt... Csak a telet vészeljék át valahogyan — kevés otthon a kukorica, talán kihúzzák vele tavaszig... Igaz, a többiek sem állnak jobban az aulban, nem úgy él most a nép, mint azelőtt — mindenütt szűkiben van a kenyér. Talán kitart tavaszig, talán nem ... Keserves lesz (folytatjuk) 19
