Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-26 / 25-26. szám
— Szívesen ott maradtam volna még egy ideig, dehát jóból is megárt a sok. Valóban jó érezni, hogy szövetkezetünk vezetősége törődik velünk, dolgozókkal. — Te is korán reggel kelsz, akárcsak Ili? — Igen. Vojkáról (Vajkáról) utazom, de megéri, mert úgy jövök ide a munkahelyre, mintha hazamennék. Igaz, hogy este érek csak haza a falumba, s hogy alig akad időm másra, de megéri. Bizony még a fiúkra sincs sok időm. Nem is állítottak májusfát nekem. — A májusfa már elévült dolog, ráakadsz majd te az igazira anélkül is, — szól közbe Fehér Katalin. Ö somorjai, két gyermek anyja. Fehérék építkeznek, sok a ház körül a tennivaló. Foglalkozni kell a gyerekekkel is. Közösségi életre ilyenkor kevés az idő. Ebben az üzletben van az én közösségi életem — mondja Fehérné. Amikor a férjem megtudta, hogy ezüstérmesek lettünk, úgy örült mint én, mint mi, valamennyien. Szerződi Mária a pénztáros. Tavaly csaknem tízmillió korona ment át a kezén. Háromszáztizennyolc ezerrel több a tervezettnél. Ö látja el a főnökhelyettesi munkákat is, amint megfigyeltem, tokát törődik az emberek gondjaival-bajaival. — Huszonöt éve dolgozom a JEDNOTÁNÁL. mint textiles, — mondja Szerződi Mária, — sok elárusítót megismertem, de elmondhatom, ilyen kollektívát, mint a miénk, még nem igen láttam. Minden téren tanácsot merünk kérni egymástól. A fiatalok problémáikkal hozzánk fordulnák, első randevújuk történetét nekünk mondják el. De nem is csoda. Majdnem az egész életünket itt éljük le, az üzletben. Szamaránszky Mária és Varga Gyöngyvér Hubicéról (Gombáról) utaznak. Mindketten a közelnúltban jöttek vissza a szülési szabadságról. — Én egy évig , voltam anyaságin — mondja Szamaránszky Mária —, de már nagyon vágyódtam vissza. Igaz, nagyon sok időt töltünk távol a gyerektől, de amellett, hogy jól érzem itt magam, a pénz is kefl! És a szövetkezet vezetősége sok szociális juttatásban részesít bennünket. Fehér Mária, a női fehérnemű osztályon dolgozik. Van egy tizenhárom- és egy hétéves fia. — Az osztályokon mindig kisegítjük egymást — mondja —. Ahol több a munka, ott szolgálunk ki. Ъ-m _> ф 4->O) :0 I BEVÁMRIÁKI KÖZPONT Nem úgy mint más üzletekben, ahol mindenki csak a saját munkáját hajlandó elvégezni. Ágh Marika az egyetlen tanonc az üzletben. Tagja a SZISZ-nek. — Azért választottam az elárusítói szakmát, mert nagyon szeretem ezt a munkát. Egyelőre csak gyakorlaton vagyok itt, tanonciskolába járok, de nagyon szeretnék a vizsgák után végleg ittmaradni. Cajkovsky Erzsébet is huszonöt éye textiles. — Már egyre jobban fáraszt a sok állás, de mégsem tudnék máshol dolgozni. Szeretem ezt az üzletet, kollégáimat, munkatársaimat. El sem hiszi menynyire jólesett az az erkölcsi elismerés amelyben részesültünk. — Rólam ne írjon — mondja visszautasítóan Fehér Júlia, a főnök felesége. — Én is olyan vagyok mint a többi. Van két főiskolás gyermekem, azoknak élek. Na és a munkámnak, természetesen. Tizennégy éve vagyok textiles, s bár csak ezerháromszáz korona körül keresek, mégis azt mondom, érdemes. Az ember kapcsolatban áll az élettel. És ez a közvetlen kapcsolat az emberekkel önmagunk belső gazdagságának a mércéje. Kollektívánk a Vöröskeresztben és a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetségben is benne van. Az üzletben árultuk például a Vöröskereszt sorsjegyeit és az 6 szervezésükben végzünk társadalmi munkát. Vi Szerződi Mária a pénztárnál Együtt az ezüstérmes munkabrigád Stiffer Ilonkának négy gyermeke van. A legkisebb tizenkétéves. Hogy munkaviszonyban áll, abban nagy része van a megértő férjnek és a gyerekeknek is, akik segítenek a házi munkákban. — Nem is tudom mi lenne velem, ha nem itt dolgoznék. Az összetartás erőt ad a további munkához is, mert itt nem ismerhetünk fáradtságöt. Még szabad szombatokon sem. — Milyen terveik vannak a jövőre nézve? kérdezem Fehér Sándort. — Túlteljesíteni a majdnem tízmilliós tervet és udvariasan bánni a vásárlókkal. Mindezek mellett szeretnénk, ha a kollektívában megmaradna az a jó közösségi hangulat, ami elengedhetetlen az olyan üzletben, ahol naponta több száz ember megfordul. S ez a családias hangulat a biztosítéka annak, hogy természetes örömmel veszünk részt a tömegszervezetek munkájában és különféle társadalmi munkában. — Közbeszólhatok? — kérdezi Szerződi Mária. Hogyne. — Mindnyájan szeretnénk még jobb eredményt elérni, és arra törekedni, hogy a vásárló, aki ide bejön, az érezze, hogy érte vagyunk itt. És hozzátehetném, minden erőnkkel és igyekezetünkkel az aranyéremért! Mit tehetünk hozzá? Kívánjuk, hogy sikerüljön! SZIGETI LÁSZLÓ jß NÉMETH IZABELLA * m___ As No Pl*" CgJ^i írta történet ÉDESANYÁM BETEGSÉGE Akkoriban édesanyám nagyon sokat betegeskedett. Pénzünk nem volt orvosraorvosságra, mert arra sok kellett volna, így csak füvekkel, teával gyógyította édesanyám magát, amit egyik-másik asszony javasolt. Még el-eljárogatott velem dolgozni az utcánkba egy gazdához napszámba. De sok esetben már annyira elővette a betegsége, hogy összegörnyedt a fájdalomtól, és nem bírt dolgozni. Engem nagyon bántott, hogy miért is vagyunk annyira szegények, hogy édesanyámnak fiatalon enynyit kell szenvednie és dolgoznia. Sokszor mondtam neki: Ne jöjjön ma munkába. De 6 azt felelte: Neked is több pénz kell már a stafirungra, és szeretnék egy varrógépet is venni, talán az a munka könnyebb lenne számomra.. És csak jöttjött szegény még betegen is dolgozni. Már a gazdáék is sajnálták és mondogatták neki, ha nagyon beteg, pihenjen egy kicsit otthon. Édesanyám vágya beteljesedett. A varrógépet megvehette részletfizetésre. Éh minden hónapban bevittem az összespórolt pénzt Üjvárba, oda, ahol a varrógépet vettük. Az a gazda volt a jótálló értünk, ahol dolgoztunk. Édesanyám is már évek óta ott dolgozott, és jól ismerték a megbízhatóságát. Már kevesebbet járt a határba dolgozni, de azért az aratásba elmentünk márokszedőnek, mert nyáron nem kínozta annyira a betegsége. Otthon pár koronáért varrogatott a szegényebb embereknek. Még abban az időben az emberek gabonát őröltettek a malomban és odahaza sütötték kemencében a kenyeret. Bizony volt úgy, hogy háromhetes kenyeret is ettünk, mert ha már befűtöttük a kemencét, legalább négy kerek kenyeret sütöttünk. A liszt őrléséből a korpát az apró állatokkal etette a nép. Ha 5—6 kacsánk volt, örültünk már, hogy mi is eszünk egy-egy jó falatot. De sok esetben, ha meg is hizlaltuk a kacsákat, el kellett adni, szükség volt a pénzre, mert nem mindennap volt napszám. Egyik éven is volt egy malackánk, örültünk mert szépen gyarapodott és hízott, karácsonyra akartuk levágni. Én már a 20. évhez közeledtem, és édesanyám a nyár folyamán megrendelt számomra egy szekrényt, egy asztalt és két széket, hogy ha netán férjhez mennék, legyen már valami, ami az enyém. Éppen karácsony előtt jött az asztalos, hogy már elkészült minden, csak érte kell menni. De készpénzzel kell fizetni. Édesanyám adott valami foglalót a nyáron, de tél lévén, már nem volt annyi pénzünk, hogy egyszerre ki tudjuk az asztalost fizetni. Én azt gondoltam, ha eladnánk a malacot, lenne pénz, de ezt nem mertem javasolni, mert hisz úgy vártuk a disznóölést, hogy nekünk is legyen jó karácsonyunk. De édesanyám mégis eladta a malacot és amikor elhoztuk azt a néhány darab bútort, nem tudtam örülni neki, mert tudtam, édesanyámnak fáj, hogy a harmados kukoricán nevelt malacot el kellett adni. De hát abban a régi világban már mindenbe belenyugodott a szegény ember, bár néha-néha lázongott a sors ellen, amely mindig a szegényebb réteget sújtotta. A gazdáknak jó volt a dolguk, tejben-vajban fürödhettek, s mindent ehettek.
