Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-26 / 25-26. szám
ÉLETÉVEL У#' ÉS # MUNKÁJÁVAL „Ilyen korú asszonyokról mondják a férfiak, hogy még fiatal,“ — magyarázza nekem mosolyogva a bolgár kultúrközpont prágai kirendeltségének vezetője. Elena 1930. május 9-én született a Blagajevgradskom kerületi Rozlogban. Édesapja, Atanas Lagadnov 1920-tól a bolgár kommunista párt tagja, partizánként harcolt hazája felszabadításáért. Négy gyermek, három fiú és egy kislány növelte a szülők örömét és gondját. A szép családi életbe azonban durván beleszólt a halál. Elena négyéves volt, amikor édesanyja meghalt. Nehéz évek következtek. A legidősebb fiú politikai tevékenysége miatt kénytelen volt elhagyni hazáját és a Szovjetunióba emigrált, ahonnan csak 1941-ben tért vissza mint partizán. Hazája felszabadulása után katonai pályára lépett, mo tartalékos tábornok. 1944 augusztusában halt hősi halált középső bátyja, Asan, aki egyike volt azoknak a minden kockázatot vállaló partizánoknak, akik életükkel váltották meg szülőföldjük szabadságát. Legifjabb testvére, Boris, is tagja volt az egyik bolgár partizánosztagnak, csak a felszabadulás után tette le a fegyvert. Ma az államaparátus dolgozója. A Lagadnov család azok közé tartozik, akik beírták nevüket a bolgár nép felszabadulásának történelmébe. Míg édesapa és három fia harcolt a megszállók ellen, Elena egyedül maradt otthon. Az elárvult lakás, a körülötte zajló bizonytalanság, mindaz, amit otthonába látott és hallott, tudatosította benne, fiatal kora ellenére is, hogy miért harcolnak a férfiak és a maga erejével ő is segíteni akart. 1944 júniusában — édesapját és testvéreit követve, beállt a partizánok közé. Forró volt az a régi nyár a bolgár nép számára is. Sok vér öntözte a rózsák hazáját, amíg szabaddá lett. 1944 szeptemberében, a felszabadulás után — Elena jelentkezett a szófiai gimnáziumba, hogy befejezze iskolai tanulmányait, ahol később le is érettségizett. Szorgalmas, jó eszű kislány volt, tovább akarta képezni magát. 1948-ban kezdte el fő-8 iskolai tanulmányait a moszkvai Timiriaserovoj mezőgazdasági akadémián. Főiskolai tanulmányai segítették hozzá, hogy megismerje hazája természeti kincseit, termőföldjének gazdagságát. Diplomája megszerzése után, visszatért hazájába és a Szófiai Növénytermesztési Kutatóintézet tudományos munkatársaként kezdett dolgozni. Igyekezett elsajátítani minden tudnivalót, szorgalmasan dolgozott és ennek elismeréseként kapott kiküldetést nyolchónapos tanulmányútra Svédországba, majd a következő évben Olaszországba. A külföldön töltött időt okosan használta fel. Szakmai ismereteinek gyarapítása mellett megfigyelte és összehasonlította az északi és déli ország lakóinak életét, a munkához való viszonyukat, szociális körülményeiket. Külföldi tapasztalatait, szakmai és később politikai munkájában felhasználta a közösség érdekében. Híven családja politikai állásfoglalásához, 1955-ben tagja lett a bolgár kommunista pártnak. Politikai munkáját értékelve, a 9-ik pártkongresszuson jelöltté, majd nép esztendő múlva a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjává választották. Ugyanebben az évben — addigi tudományos munkája elismeréseként — megkapta az „idősebb tudományos dolgozó“ címet. Az évek múlásával szaporodtak a reá bízott közéleti tisztségek. 1967-ben megválasztották a Bolgár Nemzeti Front titkárnőjévé, ahol a nőkkel való társadalmi munkával bízták meg. A bolgár nők 1968-ban tartott országos konferenciáján Elenát elnöknővé választották. És végül 1971-ben érte a nagy megtiszteltetés — amely addigi politikai és társadalmi munkájának elismerését jelentette —, tagja lett a Bolgár Népköztársaság Államtanácsának. Elena Atanasová Lagadinová Stajková már három gyermek édesanyja. Marin Stajko tábornok gondos felesége. Életével és munkájával bizonyítja, hogy szeretetét és gondoskodását meg tudja osztani a kis és nagy család tagjai között, akiknek békés holnapjáért nem szűnik meg feladatokat vállalni és becsületesen teljesíteni. / Я < abáh — il-chér — szép jó reggelt к — hangzott az üdvözlés, — amiw kor négyórai repülőúttal a hátunk mögött leszálltunk a piramisok földjén. Egyiptomban vagyunk, ahol 3100 évvel időszámításunk előtt keletkezett a naptár, s ahol az európai időszámítást csak 332- től ismerik. Görög, római és bizánci uralkodók váltották itt egymást, egészen a mostani iszlámig. Életet adó folyója a Nílus, amely 1500 km hosszú, ősidőktől fogva termékenyíti ezt a földet rendszeres áradásaival. A Nílus mentén termékeny hordaléktalaj húzódik, amely csapadékos időjárás esetén évente háromszor is hoz termést. A legfontosabb termények közé sorolhatjuk a rizst, gyapotot, cukornádat, lent, kukoricát, lencsét, földimogyorót, s a gyümölcsök közül fügét, datolyát, narancsot, mandarint, banánt, szőlőt és gránátalmát. Az Assuáni gát pedig tovább gyarapítja a termőföldet, jókora darabokat vágva le a terméketlen sivatagból. Ásványi kincsekben is gazdag ez az ország, aranya, reze, ezüstje és kőolaja van, s ezért nincs soha nyugalom a Földközitenger térségében. A MINARETEK ÉS MEGLEPETÉSEK VAROSÁBAN A Cedokkal „exportált“ hazánkfia, amint talajt érez a lába alatt Egyiptom nyen és szívják az elmaradhatatlan vízipipát, miközben vevőre várnak. Akárhogy is szabadkozom, be kell lépnem az egyik boltba, arab szokás szerint illatos feketekávéval kínálnak, mielőtt az árut megmutatnák. Amikor körülnézek, hová is kerültem tulajdonképpen, eláll a lélegzetem. Ennyi aranytálat, szobrot és edényt — nem láttam még egyrakáson. S mindez páncélszekrény és Wertheim-zár nélkül! Azt azonban már nem lehet elmondani, hogy az ára is jutányos volna. Még jóformán ki sem léptem innen, már húztak is befelé egy illatszerboltba. A vörös és aranyszínű bútorok között megiszom a második csésze kávét, majd a kereskedő az anyanyelvemen igyekszik rábeszélni a vásárlásra. Lótuszvirág illatot kínál, majd pedig Kleopátra királynő titkos receptje szerint készült illatszereket. Ennyi rábeszélésnek valóban nem tudok ellenállni, s csak meglaposodott pénztárcám figyelmeztet rá, hogy meg kell tanulnom alkudozni, ha nem akarok tízszer drágábban vásárolni, mint mások, akiknek az alkudozás már nem okoz kényelmetlen szorongást. A kairói múzeum megtekintésére egy hét is kevés volna, s akkor még mindig csak futólag ismerkedik az ember az óegyiptomi kultúra hagyatékának pompájával és titkaival. De hát az időm véges fővárosában, Kairóban, első dolga, hogy sürgősen megszabaduljon a ruháitól. Ugyanis, még a derűs októberi reggelen is amilyen a miénk volt, már hét órakor harmincöt fokos meleg fogadott bennünket. De ez még semmi, délben már ötven fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Két nap múltán viszont, mihelyt egy kicsit átmelegedtek a reumás csontok és ízületék, az ember mintha újjászületett volna. Fáradhatatlanul jór-kel a hétmilliós városban, az ámulattól tágra nyílt szemmel és gyűjti az élményeket. Mesebeli villákkal és apró, sötét bazárokkal teli utcák váltják itt egymást. Az utcákon leírhatatlan zajjal közlekednek a járművek, talizmánokkal, színes villanyégők füzéreivel teleaggatott luxusautók és szamaras kordék egyaránt. Hazai rendőreinkre gondolok: győznék-e legalább feljegyezni a forgalmi kihágásokat itt, ahol egyetlen szabály van csak érvényben: aki mer, az nyer! Az üzleteket itt talán be sem zárják, mert még éjjel két órakor is élénk forgalom van az utcákon. A bazárosok ott ülnek boltjuk bejáratánál egy darab gyékéés mindent látnom kell, amit ebben a városban érdemes megnézni. Leírhatatlan hangulata van a friss, pörkölt kávétól, forró lepényektől, ismert és sosem látott gyümölcsöktől illatozó utcáknak. Lenyűgöző látvány a járókelők, főként a nők és gyermekek exotikus szépsége is. Az idősebb asszonyok még ragaszkodnak a hagyományokhoz, fekete lepleikhez és az arcuk elfedéséhez. A fiatalabbak azonban már a legutolsó európai divat szerint öltöznek, s a cipősarkuk magassága felülmúlja a miénket is. A piac látványa egyenesen szemkápráztató: gyümölcsök, zöldségek és frissen fogott halak csendélete. Soha egy pillanatra nem feledkezhettem meg róla, hogy a csodák földjén vagyok, még itt a piacon sem. Megcsodáltam az egyik vásárlót — háziasszony lehetett — óriási fehér napernyővel közeledett felém. A napernyő csak akkor vált gyanússá, amikor észrevettem, hogy a „fogantyúja“ vastagabb a karomnál. Amikor közelebb ért, az is kiderült, hogy az asszony egy karfiolt vitt a vállára vetve.
