Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-19 / 23-24. szám

ÖRKÉNY ISTVÁN

Az üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklónak elő a kerekek alól a sínek.

Szóma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénósszekér.

Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú. aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhót visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.

Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélózva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel .. . Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.

A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.

A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:

— Lacika, szervusz.

— Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az üllői úton mind a két irányba és azt mondta:

— Most átmehetsz, Lacika.

A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolódott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.

Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Alit és nézett a villamos után.

Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?" — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt.

Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a

— Ideje volt! Hányszor mondtam, men'hylre Teltelek. Bármikor rád törhetnek, és akkor legalább visszalőhetsz.

— Annyi bizonyos, hogy nem adom olcsón az életemet.

— Én sem adnám! — lobbant az elszántság lángja Anna veszélyes szemében. — Adjatok nekem is pisztolyt.

— Még korai fegyveresen járkálnod. E percben más a feladatod. A változott helyzetben.

— Amit a Komintern feloszlatása teremtett?

Sóndri nagyot lélegzett, szinte nekifohászkodott:

— És ami azután következett. A mi pártunké.

— Micsoda? Egy szót sem értek.

— A párt feloszlott, és megalakult helyette a Békepárt.

Anna minden hatást gyorsan feldolgozó agya e másodpercben felmondta a szolgálatot. Valósággal megnémult. Csak annyit tudott kinyögni:

— Nem lehet. Az nem lehet, hogy a párt feloszlott.

— így történt. Szükség volt erre a lépésre. Főként két okból: megmenteni kádereinket a megújult rendőri terrortól; illetve könnyebbé tenni a törvényesen működő ellenzéki • erők összefogását, a függetlenségi mozgalom kiszélesítését,

SZOa

DÖME PIROSKA

amit — Sándri elnézett a márványasztalka fölött — az illegális párt gátolt.

— Még így sem értem — szédült Anna. — Hallottam valamit a Békepártról, azt hittem: ellenzéki csoportosulás, az ellenállás egyik formája. Gondoltam, kommunisták is lehetnek a vezetőségben. De hogy ez a párt? A mi pártunk? Erről nem is álmodtam volna. Újra és újra elmondom: nem értem. Miért lett volna erre szükség? Ugye, nem igaz? Mondd, hogy nem igaz!

— Magyarországon több mint húsz éve mocskolják a kommunistákat, gyalázzák a pártot. Beoltották a népbe a kommunistaellenességet, ezen a néven, a sajátunkon, nem tudunk a tömeg közelébe kerülni.

— Annyit elfogadok: szükséges egy ilyen tömegszervezet, a mi irányításunkkal. De ezen belül vagy emellett annál inkább szükség van a kommunista pártra.

— A párt azért nem tűnt el. Csak álruhát öltött. A Békepártét. Megmaradtak a felvételi szabályok, a szervezet felépítése sem változott. És végső soron ugyanazok vezetik.

Már-már hangosan vitáztak. Szerencsére, fagylaltozók sem zavarták a heves eszmecserét. Az ősz cukrászasszony hátul, a kis műhelyben tett-vett, dirigálta a cukros meg mandulatörő lányokat.

— Ne háborogj! — csitította az aszszonyt Sándri. — Mihály is helyesli az átszervezést.

— Akkor vele sem értek egyet! Ez nem családi ügy.

Sándri újra megfogta Anna kezét. Most úgy viselkedett, mint egy menyasszonyát békítgető vőlegény.

— Szóltam az indokokról, de a legfontosabbat nem említettem. A konspiróciós követelményt. Az a gyanú, hogy a párt vezetéséhez közelférkőzött a rendőrség. Súlyos konspiróciós helyzet keletkezett.

Az asszony lehajtotta a fejét.

— Ez az egyetlen valamennyire elfogadható magyarázat. De mindenképpen fenntartom: pártnak lennie kell! Az nem lehet, hogy amiért mindent vállaltam, amiért a más bőrébe bújtam, amiért lemondtam több mint tíz éve családról, otthonról, amiért nem lehetek se anya, se igazi asszony, se feleség, se szerető: az egyszerre ne létezzék. Hogy azt mondják: nincs! Eltűnt a ködben.

— Mi vagyunk a párt. Nem a név tesz „csuda dolgokat". Különben is az a lényeg,' hogy népfront-politikát kell folytatnunk. És most felelj egy gyakorlati kérdésre, amiért ma találkoznunk kellett.

22

Végül is hogy döntöttél? Csatlakozol a Békepárthoz vagy sem?

— Nem lehetek hivatott új párt alapítására. Nem leszek egységbontó. Csatlakozom. Csoportjaimat pedig ugyanúgy megkérdezem, ahogy te engem: mi a véleményük?

— Szóval semmit sem tudsz? Szlávikot nem is láttad kilencszáznegyvenkettő óta? És Annát sem? És a csomag, amit két hete vittél, nem neki készült? Nem tudsz senkiről semmit? Talán még a nevüket sem hallottad? Majd hallasz róluk — Jublik detektívfelügyelő kezében vészjóslón pergett a fekete gumibot. — Nyújtsd ki a kezed I

A fiatal lány rémülten dugta háta mögé dagadtra vert kezét. Barna fürtjei csapzottan tapadtak verejtékes homlokára:

Kérem szépen, én láttam Annát.

Na, ugye? Gyújts rá. Hol találkoztál vele?

Dajka Mónika agya lázasan dolgozott. Az emlékezetes kora reggeli látogatás óta egyetlenegyszer látta Annát futólag. Amikor belépett Fonó Illés- kézimunkaüzletébe. Anna szótlanul ment el mellette, csak megszorította a karját. Azóta sem találkoztak. Pedig a lány gyakran megfordul a Régiposta utcai üzletben. Vitte a különlegesen szép batik kendőket, melyeken Fonó sokat keresett. Mónika halálosan gyűlölte ezt az embert: nem volt nyugta tőle. Egyre sűrűbben zaklatta szerelmi ajánlataival.

Most megfizetek neked! — lett úrró a szegény lányon a bosszú. — Fonó Illés kézimunka-kereskedésében láttam. Többször is.

Mónika lelki szemei előtt mint vetítővásznon megjelent a kép, az atléta termetű divatfi összevert, dagadt lábakkal, kezekkel, elhalón hörög a pádon, amint éppen nyújtják és tormával töltött zsákot húznak összepofozott fejére.

Anna nem jár oda, ő eltűnik, mint a kámfor — vigasztalódott, amikor a filmkockán feltűnt Anna arca. Iszonyat ült a szemében. Most mór jó lenne mindent visszavonni. Nem merte végiggondolni. És ha mégis? Ha nem Fonó, hanem Anna kerül a nyújtóra? Ennél az érzésnél még a talpalás is jobb. Árulóvá lettem? >

— Hol van az az üzlet? — zuhogtak a kérdések. — Mikor történt? Pontosan mondd, gondolkozz!

Fonó Illés keresztbe rakta a lábát, fölényesen fújta Sztambulja füstjét:

— Igazán nagyon szívesen állok az urak rendelkezésére. Bencsáthné tényleg járt nálam egyszer, de fogalmam se volt, hogy keresik. Különben sem tudtam, hogy kommunista. Elvált feleségem barátnője. Volt feleségem nem kommunista, de tagja a Szociáldemokrata Pártnak. Kérdezzék meg tőle, bizonyára többet tud felőle — gúnyosan mosolygott .— Bea ma is a nevemet viseli, és a Vilmos császár út harmincötben levő Meinl-fiókot vezeti.

— Köszönjük a felvilágosítást — búcsúztak a detektívek. — Bocsásson meg, Fonó úr, a háborgatásért. Nem tételeztük fel önről, hogy kommunistákkal játszik össze.

Anna bosszankodva tekintet körül a híres kávé-tea üzletben. A vevőktől nem tudott a pulthoz férni. Várnia kellett Beára. Az üzletvezető mozdulatlan arccal nézett az ajtóra. Beidegződött mosollyal válaszolt a vásárlók kérdéseire.

— Bocsánat, egy pillanatra! — a pénztárhoz lépett, közben elhaladt Anna mellett: — Tűnj el azonnal ... — Gizik» kérem, írás nélkül ne adjon ki blokkot utasította az egyik kiszolgólólányt. — Csak fennakadást okoz! — csattant a hangja.

Ezt nem lehet kivárni! — vetette oda ingerülten Anna, és sarkon fordult. Kilépett a boltból. Az utcán meggyorsította lépteit, befordult az egyik mellékutcába. Az Andróssy úton taxiba ült, s a Gellérthegy lépcsőjénél szállt ki. Senki sem követte.

Bea kedvesen mosolygott a vevőkre, közben legszívesebben szamárfület mutatott volna a két detektívnek. A hekusok a pult mögött és a vevők közé yegyülve kilencedik napja lesték a vadat.

Záróra után Bea magabiztosan ült az autóban a detektívek között.

— Jó lenne, ha meggondolnád magadat, és végre megmondanád, mikor kell Annával találkoznod — fenyegette az egyik, nyomozó.

— Nem értem, miért akarják rám fogni, hogy közös dolgom lenne Bencsáthnéval? Egyszer, tavaly télen fent járt nálam. Azóta nem láttam. Gyerekem van, csak nem gondolják, hogy gyanús ügybe keveredek? Elvált férjem bosszújának vagyok az áldozata. Nem méltó a magyar királyi államrendőrséghez, hogy effélében segíti a férfiakat.

— Ne legyen olyan nagy a szád! Tudjuk, hogy ki vagy. Vannak a főkapitányságon, akik jól ismernek. Beszélsz te még másképp is!

Két héten át folyt a sötét játék. Beát reggelente bekísérték az üzletbe, este