Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-19 / 23-24. szám
kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett és kisebbedért az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautómobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna ... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsissággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyólta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáricéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket. . . így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk ... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyerekei nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. vissza a rendőrségre. Szigorúan elkülönített szobában töltötte az éjszakákat. Később átvitték az Andrássy-kaszárnyába. Megkezdődött a vallatás. Bea összeszorífotta a száját, de nem vallott. Akkor sem tudták szóra bírni, amikor szembesítették Mónikával. A lány lesütötte szemét. Bea tekintetéből megvetés és gyűlölet sütött. Aztán pillantása a kislány cipőjéből kidagadt lábakra, elfeketedő, püffedt kezére esett. Mónika magábaroskadtan ült a szalmazsák szélén. Mintha a kaszárnya szürke fala is lángolna: — Áruló! — perzselt a szó. — Nem ezt akartam! — peregtek a lány könnyei. — Egyenesen ülj! — süvített fülébe az ügyeletes csendőr hangja. Dajka Mónika csak az önvád hangját hallotta: — Áruló vagy! XIII. A BUJDOSÓK APRÓDJA Vasárnap volt, József napja: - ezerkilencszáznegyvennégy március tizenkilencediké. Pompázó tavaszi reggel. József kitett magáért: zsákban hozta a meleget, követésre buzdítva Benedeket. Budán pattantak a rügyek, a hóvirág már nem számított újdonságnak: ibolyát és kankalint árultak a Horthy Miklós körtéren. Kilenc óra tájban megremegtek a Horthy Miklós út bérpalotái, megcsörrentek az ablaküvegek, mintha vacogna a ház foga. Erzsi, a bogárszemű, telt húsú, barna fiatalasszony kinyitotta a körtéri lakás ablakát, s kitekintett az utcára. Német páncélosok vonultak vég nélkül, lánctalpos acélhernyók dübörögtek: a hitleri hadigépezet szörnyei. Az asszony betette az ablakot, és megkopogtatta a fürdőszoba ajtaját: — Anna, figyelj csak! Valami nagyon furcsa történik odakint. Tankok vonulnak. Csupa német harckocsi. Vajon miért megy ennyi német tank a város felé? — Fogalmam sincs! — kiáltotta Anna, tovább lubickolva a finom meleg vízben. Elnyújtózott a kádban. Bőre fehér bársonyával játszadozott a villanyfényben viliódzó kék csempe. Olga leb,ukása után maga vette fel a kapcsolatot Erzsivel, a hatodik kerületi szociáldemokrata frakció vezetőjével, és azóta gyakran járt fel az okos és csinos fiatalasszony körtéri garzonlakásába. Megvitatni a politikai helyzetet, megbeszélni a tennivalókat. S ilyenkor, a hét immárom egyetlen melegvizes napjón, áldozni a fürdés gyönyörének. Kelletlenül ment közfürdőbe, s akármennyire felvitte is a bujdosók istene a dolgát, és csendes zugra találhatott Óbudán, a cselédszobához nem tartozott fürdőszoba. Nyakig merült a langyos, illatos vízbe, s fütyült az utcán morajló, zakatoló harckocsikra, Hitlerre, a Harmadik Birodalommal együtt. — De Anna! Most pedig zöld és sárga ponyvás ágyúk és teherautók jönnek! Meg motorkerékpárok, rohamsisakos pofákkal! Máskor is mennek! De ennyi! És mind német. És vasárnap. — Imádkozni mennek a tankok! Majd megáldja őket a hercegprímás a Bazilikában! Kinyitom a rádiót. — Jó! — fürdőzött tovább zavartalanul a szép vendég. A rádió bömbölése betöltötte a kis lakást: „A szövetséges csapatok . .. A történelem belépett a fürdőszobába, a németek megszállták Magyarországot Másnap reggel röpcédulákról olvashatta Budapest népe, a munkába siető emberek, s az üzemekben, a munkapadokon százával találták a Békepárt röpiratát ....... Kossuth halálának évfordulóján újból gyászba borult az ország. A német megszállta hazánkat. . . Megszállták a királyi várat, fogva tartják a kormányzót. Megszállták és kirabolták a szakszervezetek székházait és a Népszava szerkesztőségét. SS-legények elhurcolták ... Emeljük magasra a nemzeti ellenállás lobogóját! Katonák! Munkások, Parasztok! .'. Harmandnap Anna az Orom utcában találkozott Sándrival. A tavaszi fényben aléltan nyújtózott Budapest. Anna nem is annyira Sándritól, a várostól kérdezte: — És ezt szabadon tehették? — Hát, szabadon. A szocdemek és polgári pártok tárgyalásain egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre követelte a fegyveres ellenállást. Peyer a leghatározottabban ellenszegült. És valóban, egyedül Bajcsy-Zsilinszky védekezett fegyveresen. Amikor érte jöttek a németek, elbarikádozta magát Attila utcai lakásán. Golyóval fogadta a Gestapo-tiszteket. A bitangok erre tüzet nyitottak. Hasba lőtték. — És mi lett Kállay Miklóssal? Hova repítette a hintapolitika? (folytatjuk) SOLOHOV 70 éves Mihail Solohov Lenin-díjas író, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja rendkívül gyorsan érett komoly, nagy íróvá. 23 éves korában már nemcsak két elbeszéléskötete, de a Csendes Don című, világhírűvé vált regényciklusának első része is megjelent. Amikor a szovjet állam megalakulása után egy géppuskás-alakulat tagjaként az ellenforradalmárok ellen harcolt a Don vidékén, még csak 15 éves volt. Az akkor szerzett benyomások döntő módon befolyásolták emberré és íróvá formálódását. Lényegében ezeknek az élményeknek köszönheti, hogy a doni sztyeppékról és a Don-vidéki emberekről olyan hiteles képet tud adni. Mint író és mint harcos humanista, mindig szenvedélyesen védte az igazságot. Ezért szereti őt a népe és tisztelik olvasói szerte a világon, és ennek köszönheti, hogy a Lenin-díjon kívül 1966. decemberében megkapta az irodalmi Nobel-díjat is. Könyvei milliós példányszámban jelennek meg. Az érdeklődés sem a Szovjetunióban, sem külföldön nem csökken irántuk — minden nemzedék újra és újra belemélyed mondanivalójának tanulmányozásába. Az alábbiakban — a szép, kerek évforduló ürügyén — néhány ked-1 vés és jellemző epizódot villantunk fel az író magánéletéből Anatolij Szofronovnak, az Ogonyok főszerkesztőjének Solohov otthonában tett látogatása és beszámolója alapján. Nagyon sokszor jártam már Vjosenszkában — írja Szofronov —, például akkor régen, amikor Solohovék még a kékre meszelt faházban laktak, majd a háború után és nemrégiben is, a tágas, új, emeletes házban, amelyet mindig betöltött a Solohov-gyerekek és unokák hancúrozása, vagy a Leningrádból, Moszkvából, Rosztovból, Grúziából, Kubánból, Finnországból, az NDK-ból és más országokból érkezett vendégek hangja. Az ember önkéntelenül felteszi a kérdést: tulajdonképpen mikor jut hozzá Mihail Alekszandrovics az íráshoz? Ö azonban közismert derűjével fogadja a vendégeket, tréfálkozik a köznapi gondok felett; így fogadta annak idején a hozzá ellátogató Gagarint is. Ebéd után kisétáltunk a szabadba. A Don felől könnyű, friss szél fújt. Mihail Alekszandrovics a folyópart felé lejtő dombon elhelyezett kispad felé Indult. A rózsás, kékes párában fűzfabokrok hajladoztak. Valamerről vontatott énekszó hallatszott. Solohov odafigyelt: — Szépen énekelnek — mondta. Hallottam, hogy mikor megjelent a Doni Dal- és Táncegyüttes előadásán, elbeszélgetett az együttes tagjaival, felhívta a figyelmüket a régi Don-vidéki dalokra, majd a feleségével, Mária Petrovnával együtt el is énekelt nekik egy kozák dalt. Kérdeztem Mihail Alekszandrovicsot a legközelebbi terveiről. — Az irodalomról majd holnap reggel beszélünk — hárította el a kérdést. Másnap reggel — mint előző nap is — a küszöbön fogadott minket a mosolygós Mihail Alekszandrovics: — Akkor hát üljünk asztalhoz... Iszunk egy kis teát és leülünk valahol, ahol nincsenek emberek. Azután Solohov beszélni kezdett, bennem pedig közben felmerült 1941 őszének emléke, amikor egy moszkvai kórházban feküdtem. Meglátogattak a barátaim, akikkel együtt dolgoztam a 19. hadsereg lapjának szerkesztőségében. Mesélték, hogy szerkesztőségünkbe érkezett Mihail Solohov, Alekszandr Fagyejev és Jevgenyij Petrov. Részletesen elmondták a velük folytatott beszélgetéseket és hogy Mihail Solohov milyen jól ismerte az 1941 őszén a nyugati fronton kialakult helyzetet. — Egyre azon gondolkodom, hogyan lehetne életre kelteni az akkori valóságot. Nem könnyű dolog ez és nem is mindenki akar arról a valóságról olvasni... De nem úgy megírni, ahogyan volt — azt sem lehet ... Ehhez jogunk sincs — fejtegeti most Mihail Alekszandrovics. — Mint író, bármit kigondolhatsz, eltúlozhatsz és közben megmásítod a történelmi igazságot, kiemelsz egyes személyeket mások rovására, akiket viszont így mellőzöl, sőt egyenesen megalázol. Ha az ember maga is részese az eseményeknek, beleeshet ilyen hibába ... Emlékezzünk csak: mennyi év múltán kezdte írni Tolsztoj a Háború és békét? Az igazság elől az ember nem futhat el — folytatja —, ha nem is mindig könnyű harcolni érte! — Dolgozik mostanában valamin? teszem fel óvatosan a kérdést. — Persze, hogy írok!... Hajnalban, amikor senki sem zavar és az ember gondolatai is frissebbek!... Mindennap ... Lassabban, mint szeretném, de -mindennap dolgozom. 23
