Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-16 / 3. szám

Л harangoknak, akár а nagyoknak vagy a legnagyobbaknak, akár a falusi festői haranglábak legkisebbjeinek — noha valamennyi öntvénye az élettelen fémeknek — sorsa mégis összefonódik az emberek sorsával. Hány költő énekelte meg a harangok szépségét, a harangzúgást, s hány felnőttet röpít vissza zengésük a boldog gyermekkorba, idéz kedves népszokásokat.

A harangok — emberkéz művei, amelyeknek az ember nemcsak formát adott, hanem hangot, sőt szívet is.

Az emberiség történetében a harangok nemcsak a templomok és katedrálisok tornyában szólaltak meg, nem mindig hívtak csak az egyházi szertartásokra, hanem más történelmi eseményeknek is hirdetői voltak. A világ valamennyi fontos eseményének, éppen úgy, mint ahogy a legnyomorultabbak mindennapi szürke életének, történéseinek kísérői is voltak. Megszólaltak a harangok a koronás fők tiszteletére, de olykor a népet hívták harcba a hatalmasok ellen. Ha tűzvész ütött ki, félreverték őket — s hangjuk zokogott. Addig, amíg maguk is a lángok martalékaivá lettek. Fegyverbe hivták a népet, amikor rátört az ellenség, és a harangok szava vezette a vándort úttalan utakon, s biztos révbe a

tengeren hánykolódó hajúkat, ha a világítótorony fénye már beleveszett a ködbe és viharba.

A harangok hangjáról azt mondták, hogy halhatatlanok, ami persze egyáltalán nem igaz, mert a harangok éppen úgy meghalnak, mint az emberek. S nemcsak a pusztító tűzvész olvasztja őket alaktafan fém-masszává, hanem háborúk idején kivették őket a tornyokból és haranglábakból, hogy egészen más formába öntve, egészen más célokat szolgáljanak. Agyúkat öntöttek belőlük. Az ember volt az, aki a maga készítette békét szolgáló műremeket új művé, embert pusztító szerszámmá gyúrta.

Az első harangok csupán kezdetleges fémlapokból készültek, s először a ninivei ásatásoknál bukkantak rájuk. Európában, úgy ahogy ma ismerjük őket, már a 6. században megjelentek, mégpedig Itáliában, később Írországban, Angliában, Franciaországban és Németországban. Csak lassacskán terjedtek el, mert az öntött harangok gyártását féltve őrzött titok burkolta, s ez mindig apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt. Ezért aztán a harangöntő mesterek soha semmire sem vágytak annyira, mint hogy feleségük fiat szüljön nekik. A harangöntéshez asszonynak még csak közelítenie sem volt szabad.

Az első harangöntő asszonyra

Örök békét zengjenek

egészen századunkig kellett várni, érdekes módon addig о századig, amelyben a harangöntés lassan, de biztosan immár halálra van Ítélve. Világszenzációnak számított, amikor elterjedt a hire 1964-ben, hogy Csehszlovákiában megjelent az első harangöntő asszony ... Ma a szenzáció megszűnt szenzáció lenni, mert már négyen vannak.

Úgy tűnt, hogy a harangöntésnek nálunk is „beharangoztak" már évekkel ezelőtt, akkor, amikor az utolsó mester, a brnói Manouska meghalt. Volt ugyan egy fia, de abból mérnök lett. Évek múlva ez az „elrugaszkodott" fiú visszatért apja mesterségéhez, és feleségével együtt egy kis harangöntö műhelyt rendezett be Prágától nem messze, Zbraslav nad Vltavouban. S mi több, a felesége is, aki eredetileg szobrász volt, betanult a mesterségbe, s ma ő az egyike a négy harangöntő mesternőnek. Valószínűleg ma az ö férje az egyetlen harangöntö mester a világon, akinek egyetemi diplomája, mérnöki titulusa van,

De térjünk vissza a történelem első harangöntő mesternőjéhez. Valahogy úgy kezdődött, hogy 1952-ben egy Prerov melletti kis faluban, Brodekben az autodidakta Josef Dytrych kis műhelyében a feleségével együtt harangöntéshez látott. Laetitia aszszony, aki lengyel származású volt, mindenben segítségére volt a férjének, s ezt nagyon jó tette. Azért, mert Josef Dytrychet 1964- ben egy félig kész mű mellett érte a halál. S amikor az özvegy két kislányával feltette a kérdést, hogy most mi legyen tovább, a válasz nem volt nehéz: folytatta az ura mesterségét.

Persze, kezdetben minden reménytelennek tűnt, sokat kellett még tanulnia, s az első négy harang, amit már egyedül öntött, bizony semmit sem ért. De akkor, amikor szorgalmát, kitartását az első sikerek koronázták, akkor már el lehetett mondani, hogy „megszületett" az első harang-