Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-05 / 21-22. szám

Kihalt Zugló a téli szürkületben. Anna gyors létepkkel rótta a járdát. Olgával kellett találkoznia a Thököly út páros oldalán: Debóra az Aréna úttól indul a megbeszélés szerint, Anna a Stefánia felöl. A Szent Domonkos utcánál járt, innen mór látnia kellene a lányt. Sehol senki. Az Aréna út sarkára ért. Visszatekintett, előrenézett: még mindig nem tűnt fel az ismert, szeretett alak. Jeges kéz markolászta a torkát.

Mi történt Olgával? Soha nem késik. •— Újra végigpásztázta tekintetével a Thököly utat. Kigyúltak az utcai lámpák. Fényudvarukban hóié csillómlott. Visszaindult, majd ismét megfordult, megnézett minden fát, még a kapukat is. Húsz percen ót sétált fel és alá, mint eleven inga. Súlyosan megsértve a találkozó szabályait.

Te Anna! — vitázott önmagával, mint oly gyakran. — Ilyet nem szabad tenned. És ha elfogták Debórát? És ha köpött? Csapdába sétálsz, mint jámbor tapsifüles. Nem, az nem lehet. Olga nem vall, Debórát nem bírják árulásra. Bizonyára közbejött valami, s nem tudta őt időben értesíteni.

Zrínyi Ilona hiába reménykedett a Thököly úton: Debóra a másnapi biztosító találkozón sem jelent meg. Harmadik napja kínozták az Andróssy-kaszárnyában.

Gúzsba kötve hevert a padlón. Emberi árnyak tolongtak körülötte. Nem tudta kihámozni arcukat, azt sem tudta, hányán lehetnek. Csak a vad kavargást látta, a kínokat érezte. Főleg a talpán. Ha máshol érte a gumibot: nem is fájt anynyira. A fájdalom a talpára zsúfolódott. A talp nem válik érzéketlenné: mind érzékenyebb. A fájdalom egyre őrjítőbb.

Elviselhetetlen ... Nem lehet tovább bírni ...

Mindent ki lehet bírni! Olga, mindent ki lehet bírni! — csengett fülébe valahonnan nagyon messziről, csillagtávolságból Anna hangja. Milyen sokszor mondta: gondolj a szovjet nép szenvedéseire. Gondolj arra a partizónlónyra, akit a németek tankkal roncsoltak szét. Először a lába fejét, aztán a lába szárát. Apránként, módszeresen.

— Na, te zsidó ribonc, vallasz mór? — zuhan rá valahonnan a magasból a durva hang. — Mikor van találkád a drógalátos barátnőddel? Ki vele! Különben szíjat hasítok a hátadból.

— Nyár óta nem láttam Bencsáthnét — nyöszörgött a földön Debóra.

A kínvallatás pillanatra sem szünetelt. A detektívek egymás kezéből vették át a gumibotot. Az inkvizíció stafétabotját. Elfáradtak. Egyikük villanydrótot kapcsolt valahová. Olga nem látott semmit. Újabb borzalmas kín hasított a testébe, főként a fejébe, karjába, lábába!

Mindent ki lehet bírni! Mindent ki kell bírni! Nem lehetsz áruló! — szólt az emlékezés hangja mind erősebben. — Soha! — felelt magában Olga. Ez még mindig jobb, mint a tank. Még mindig jobb, mint a tank! — ismételgette félig ájulton, félig tébolyulton. Lehet: Anna éppen most sétál a Thököly úton. Vár. Csak győzzem erővel! Nem lehetsz áruló! Nem leszek áruló! Jó lenne megsemmisülni. Elsüppedni, elájulni. Leqalóbb eqy pillanatra ...

Az Andrássy-kaszárnya fő inkvizitora megtörölte izzadt homlokát:

— Most sem beszélsz? Húzd föl a cipődet. Nem tudod? — Intett a pribékjeinek. — Locsoljátok fel a dögöt. Majd megtanul beszélni.

EGYEDÜL

Vasárnap a Visegrádi utcai étkezdében ebédelt. Egyedül, mint mostanában majd mindig. Börtönt szenvedett emberek, egykori hadifoglyok és ószabású agglegények tudják: a vasárnap a hét legkeservesebb napja. Meg az ünnepek. Amikor megszakad az élet egyenletes ritmusa. Még a fegyhózban is mozgalmas a hét: a rabmunka is lehet életforma. A hetedik napot a családi érzés: a szeretet melege vagy a marakodás izzása festi pirosra.

22

Vasárnap ül ágyad szélére, már ébredéskor, a halál heroldja, a jégtestű magány.

Anna közeli ismeretségben állt Magány úrral, Reviczky Gyula gyakorta hívott társával, Ady Endre Csönd hercegével, de nem tudott barátságot kötni egyikkel sem mozgalmi élete eddigi tíz esztendeje alatt.

Észre sem vette: kilencszóznegyvenkettő átadta helyét negyvenháromnak, annyira hasonló gond és vész nehezült a világra. A háború füstje, korma. A második magyar hadsereg pusztulása és a németek sztálingrádi veresége után Mihály úgy március eleje táján bejelentette: a párt egy időre magára hagyja. Konspirációs okokból nem érintkezhetnek. Nem találkozhat se Sóndrival, se vele. A mozgalmat újra veszély fenyegeti, és a védekezés megkívánja, hogy szétszóródjanak.

Mihály átölelte kesergő társát az elhagyott úton:

— Jó hallani, ahogy beszélsz, és amit mondasz, Kicsim. De a politikai meteorológia fagyveszélyt jósol. Óvni kell a fát, a zsenge lombokat, törik az ágakat. Az egyik sokat ígérő hajtás, épp a tiéd, nem is oly rég tört le.

— Szegény Olga! — párásodott Anna szeme. — Alighogy megszervezte a hato-DOME PIROSKA

dik kerületi szociáldemokratáknál a frakciót, lebukott. Csupa tűz volt, szenvedélyesen dolgozott. Csak nem ügyelt magára. Hiába kértem: változtasson külsején, hallani sem akart műtétről, még a haját sem festette barnára vagy akármilyenre! Iszonyúan kínozhatják.

— Mégsem vallott. Különben aligha találkozhattunk volna. Nagyszerű lány. De többet használ, ha körültekintőbb. Bizonyíték nincs ellene, legalábbis nem valószínű. Talán megússza internálással. Sajnos, nem tudunk róla többet. Látod, Kicsi, épp ezért kell szétszóródnunk egy időre. Azért fenntarthatod kapcsolataidat a hozzád tartozó csoportokkal, és újakat is építhetsz. Ha szükségünk lesz rád, megtalálunk. Okosan élj, bátran! És vigyázz magadra! Légy óvatos, Kicsi!

Anna egyedül, lehangolton indult Óbudára, legújabb szállására. A Pesti Hírlap apróhirdetése révén került az Árpád fejedelem útjára, majdnem új házba. Napsütötte cselédszobát kapott, kihajolva az ablakon még a Dunát is láthatta. S a berendezés sem akármilyen! A csempézett sarokban mosdókagyló, középütt fotelógy, asztal, meg külön egy szék! Akár vendéget is fogadhatna!

— Micsoda emelkedés! — gúnyolta önmagát. — Egyre feljebb a fényűzés lépcsőin. Agyrajáróként kezdtem Angyalföldön, hálóbarlangban folytattam Pécsett, konyhabérlő lettem Pesten, aztán elfoglaltam az első számú cselédszobát, és most fejedelmi bujdosótanyára tettem szert a királynők hajdani városában. Ha így haladok, haza sem megyek vízivárosi garzonlakásomba.

S hogy tökélyre emelje Hornyok Máriába bújt személyét: furfangos útonmódon élelmiszerjegyeket is szerzett.

Amikor hazaért a Farkasrétröl, bezárkózott a szobájába, s a nappal foteléjjel ágy karjaiba dőlt. Estefelé ébredt fel, de továbbra is csukott szemmel, mozdulatlanul hevert. Minden megrázkódtatás után mély álommal gyógyította magát. így védekezett egészséges természete. Úgy aludt, mint akkor, a rózsadombi jelenet után, amikor meglátta Pétert, s a téboly szele legyintette arcul. Törvényen kívüli életének ez volt a második nagy próbatétele. Újra elaludt, csak másnap, napszálltakor ébredt. Mintha külföldi útról tért volna haza, az óceán túlsó partjáról, olyan távolinak tűnt a farkasréti légyott. Mihály alakja elmosódott, elvitte a ködhajó. Olga megkínzott arca sejlett a ráereszkedő homályban. Felült a fotelágyon.

Van állásom, lakásom, sőt élelmiszerjegyem. Csak éppen családom nincs, pártom nincs — gondolta. — Mintha tízévi alvilági utazás után idegen kikötőbe futott volna életem vitorlása. És most nem tudnám: hol is jártam? Miért is keltem útra? S hová érkeztem? Tífuszból gyógyuló betegek érezhetnek ehhez hasonlót.

Úgy is kezdte másnap az életét, mint lábadozó, és csak sokára talált magára, s az útra, mely a magányból a maga szabta feladatok ösvényén visszavezette a közösségbe. Mind többet dolgozott, új kapcsolatokat teremtett, mégis egyre inkább hiányzott a párt.

Mi lehet Mihállyal? — töprengett a Visegrádi utcai étkezdében. — Sándrival meg a többiekkel?

Töprengéséből csúfondáros hang riasztotta fel:

— Csókolom a kezét, kisasszony! — Anna visszaejtette kanalát az imént tálalt húslevesbe. Lobogó hajú, kamaszos, vézna fiú állt az asztalánál. Cseri Ottó, a Telefongyár műszerésze, Sóndri kapcsolta hozzá még a kora tavasszal. A sajtóvonalat tartotta kezében az üzemben. Márciusban vele is megszakította az öszszeköttetést. Rámosolygott a fiúra. Végre egy közülük . . .

— Szervusz! — örvendezett. — Nem is láttam, amikor beléptél.

— Ezzel ne dicsekedj, Zrínyikém! — vigyorgott Ottó, illegális nevén Buckó, s azzal az asszony asztalához lépett. — Ezer év óta kereslek! — intett a közeledő kiszolgálókisasszonynak. — Kérek egy ragulevest.

— Mostanában ritkán járok ide folytatta ebédjét Anna. — Mi van veled, Buckó?

— Élek, mint a többi gróf! — azzal közelebb hajolt Zrínyi Ilonához. — Mondom, kerestelek. Valaki találkozni szeretne veled. Kedden reggel kilenckor a Halász utca és a Margit rakpart sarkán.

Az asszony alig tudta lenyelni a kanálnyi levest. Végre-valahóra! Nem lesz többé egyedül:

— Jaj, de nagyszerű!

Buckó nekilátott a ragulevesnek. Vicceket mesélt, különféle vidám történeteket. A találkozóról többé nem esett szó. Anna nem kérdezősködött, nem is tehette. Valószínű, hogy a fiú sem tudta, ki lesz a Halász utca sorkán. Az üzenet átadása volt a dolga. Semmi más. Régebben többször ebédeltek együtt a Visegrádi utcai étkezdében. így akadt Anna nyomóra.

Kétszeres izgalommal készült a titkos

légyottra. Csakhogy láthatja Mihályt, és értesülhet a párt dolgairól. Biztosra vette: ő várja! Eligazítást kaphat, tájékoztatást, melyre már oly nagy szüksége volt, mint rabnak a friss levegőre. Jó néhány új szálat tartott a kezében, vajúdó csoportok, épülő szervezetek további sorsát. Mihály kilép a ködből, vagy ha úgy tetszik: partra száll Ködkapitány, s épp itt, a budai Duna-parton. S elhozza a drága rakományt: a párt üzenetét. A tapintható életjelt. Biztosan morcos lesz, így illik a ködhajó első tisztjéhez. Csak legyen! Csak jöjjön már, lássa már! Majd elkergeti aggodalmas kedvét, elboronálja a gond barázdáit. S máris ujja bögyében bizsergett a férfi érintésének árama.

Lobogva sietett a randevúra, a nyári szél belekapott könnyű virágmintás ruhájába. Kerek esztendeje a nagy lebukásoknak — követték az emlékek. így tűzött a nap, amikor Mihály utasítására szálláskeresésre indult a Rózsadombtól az Angyalföldig. Mennyi minden történt azóta. Az utóbbi három hónap volt a leghosszabb. Amióta nem látta őt, amióta nem találkozott a párttal. A rakodópart alsó lépcsőjén horgászok pecáztak elmerülten, ponyvás katonai gépkocsik: Botondok robogtak mellette. A Halász utcából hirtelen elébe toppant Sándri. Vidáman, fedetlen fővel:

Ne haragudj, csak én vagyok!

Már, hogy haragudnék? — nyújtotta kezét Anna. — örülök neked, Sándri.

— Látom, majd sírva fakadsz! Persze, Mihályra számítottál.

— Mi tagadás. Szerettem volna talc kozni vele, de nagyon jó, hogy legalább veled sikerült. Különben is fontosabbról van szó — igyekezett álcázni érzéseit Anna. — Beszélj a pártról.

— Arra is sor kerül. De előbb vallj magadról. Keressünk valami alkalmas zugot.

Néhány lépéssel odább, a Fő utca egyik félig földbe süppedt, százados házában bújt meg az ország harmadik legöregebb cukrászdája. Az ablakmélyedés kétszemélyes asztalkájához ültek. Dobostortát kértek, s törökösen főzött kávét kaptak, fihdzsából.

— Mesélj — simogatta Anna kezét, testvérin, biztatón Sándri. — Hogy s mint éltél három hónapig? Mikor láttad Pétert?

Egyszer-kétszer elraboltam. Amikor a magam gazdája voltam. Amikor magamra hagytatok.

— Nem illik hozzád a szemrehányás, Zrínyi Ilona! Különben mit végeztél?

Anna kavargotta a kávéját, s igazi beszámolót tartott. Áradt belőle a szó, felpattant a magány zárja:

— Hol is kezdjem? Ismered Mariske Mármint hallomásból: ők fogadtak be annak idején Angyalföldön. Az asszony most a Váci úti kisebbik gépgyárban dolgozik. Nyílt szemű, éles hallású, remek asszony. Meghallja, ami nekünk fontos. Megbarátkozott az egyik géplakatossal, nevezzük Vágnak. Hosszúra nyúlna elmondani, hogyan tapogatta ki érzelmeit, milyen ügyesen politizólgatott vele, amíg kitudódott: Vág Béla о háború előtt jött haza Franciaországból, s velünk azonos elveket vall. Elmondta: szeretne kapcsolatba kerülni az ellenállási mozgalommal. Mariska száján kicsúszott, na nem a nevem, csak annyi, hogy tud valakit, aki elvezetné oda, ahová Vág kívánkozik. Először megfeddtem Mariskát: rosszul tette. Hátha besúgó, legalábbis megbízhatatlan. De már késő volt. Szerencsére. Mariska meghívta hozzájuk, a Szabolcs utcába. Én is ott voltam. Csontos arcú, kemény vonású, csupa szeplő férfit mutatott be. Dialektikus arc! Érdekes dolgokat mesélt franciaországi élményeiről, az ottani pártról, melynek magyar tagozatában tevékenykedett, Sztrájkot szervezett, részt vett utcai tüntetésekben. Amióta hazatért, szüntelen kereste a hozzánk vezető utat... Nemsokára kettesben is találkoztunk. Rábíztam: alakítson csoportot az üzemben. Aránylag kicsi a gyár, de fontos hely: hadiüzem.

— És megszervezte a csoportot?

— Annál is többet tett. összehozott Franciaországból hazajött munkásokkal, akik ugyancsak régóta keresnek bennün-