Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-09 / 2. szám
KÖSZÖNTjÜK A 70 ÉVES LACO NOVOMESKYT 1904. december 27-én született Budapesten. Ott élt kamaszkoráig, de a tanítóképzőt már Modrán végezte. 1923-tól a bratislavai egyetem bölcsészeti karának hallgatója volt. Közben érett költővé és harcos tollú publicistává. A magyar köztudatban inkább mint költőt ismerik és értékelik, pedig publicisztikai tevékenysége is jelentős: 1924 óta szolgálja a kommunista sajtót. 1925-ben a kommunista párt tagja lett. Publicisztikája úgyszólván a társadalmi élet minden területét felölelte. Mindenkor kérlelhetetlenül bírálta a burzsoáziát, függetlenül attól, milyen nemzetiségű emberek voltak a hangadói. Egyformán felháborodottan tiltakozott az elnyomó szervek embertelensége ellen, akár Krompachyban, akár Kosúton, akár Fryvaldovban nyitottak tüzet a kizsákmányolás ellen tiltakozó munkásokra, asszonyaikra, gyermekeikre. Amikor a fasizmus egyre riyiltabban fenyegette a köztársaságot, a kommunista sajtó felszámolása után Novomesky a viszonylag liberális sajtó hasábjain jelentkezett, de idővel csak álnév alatt Írhatott. Az illegalitásban mint az SZLKP KB és a Szlovák Nemzeti Tanács tagja részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítésében. Megnyilatkozásainak komoly szerepe volt a felszabadulás utáni szlovák kultúra alakulásában. Üjságírói tevékenységével párhuzamosan Novomesky mint költő is hű maradt mindig az igazsághoz, anélkül, hogy ez a művészi igény és a költői szépség rovására ment volna. Költeményeiben áttételesen érvényesült a társadalmi mondanivaló, benne a kor emberének szubjektív, belső életét tükrözte. Vila Tereza című költeményében a dialektika szempontjából értékelte a forradalom és a költészet kapcsolatát — megtalálta a két fogalom egységét. Verseit számos nyelvre lefordították. Eddig három verseskötete és publicisztikai írásainak gyűjteménye jelent meg magyarul, míg ő, maga a magyar irodalommal való kapcsolatát egy Petófitanulmánnyal és Kosztolányi Édes Anna című regényének lefordításával dokumentálta. Laco Novomesky számos magas állami kitüntetés viselője. 1969-ben megkapta a Lenin-rendet is. 1970-ben súlyos betegség következtében egészsége megrokkant, így a most 70 esztendős nagyszerű ember, politikus és művész felé szálló jókívánságok elsősorban arra irányulnak, hogy az igazságért és a szépségért dobogó szíve verését még sokáig itt tudjuk magunk között. LACO NOVOMESKV Az idő szárnyal, mint végtelen madárraj. 1904 — ez az év úgy veszett el, mint esernyőm, fekete huzatával, a Café Unionban egyszer. De azt tudom, aligha lebegett fel abban az évben Betlehem fényes csillaga tündökölve, csak egy asszony szült kínos-nehezen fiút a földre. Az idő szárnyal, mint végtelen madárraj. Tán tizenkilenc lombhullásba telt, míg a fiú beszélni kezdett. A világ roppant erejét nem rázta a gyermeki köszöntés. A földön voltak gyöngék és erősek, New York házai a felhőkbe nőttek, gyönyörű hídjával összeöltve Párizs is nevetett, az Elefántcsont Parton néger fiú néger lányt szeretett, és Moszkvában egy asszony boldogabb boldogságról álmodott, nagyobb karaj kenyérről. A fiú énekétől a világ arca mit sem változott. S tán hiába is élt, ha semmit nem adott, és semmi hasznos dolgot nem csinált itt. Mégis: írjátok a javára, hogy úgy szerette, szinte már imádta a világ dolgait és dolgocskáit. Rónay György fordítása — Belejön! Ha így folytatja, kuglibajnok lesz! — dicsérte Somfai, a munkásotthon titkára, amikor megállt a tekézők mellett. Anna dominózott is, előadásokat is hallgatott, beszélgetett az asszonyokkal, szippantgatott a munkásotthon levegőjéből. — Talajt kell találnom! — mondogatta magának. — Gyökeret eresztenem mindenütt, ahol munkások vannak. Amióta dolgozott, biztonságosabban mozgott. Heti huszonöt pengőt is megkeresett, amiből futotta kosztra, lakásra, sőt még maradt három pengője. Júlia néni leánya, a kis Juliska a természetbarátokhoz is elvitte. Vasárnaponként kirándultak a Misinatetőre. Anna egyre kevesebbet gondolt arra, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatják. Már feladatok foglalkoztatták: ki akart jutni a bányaközségekbe. A pártnak nagy szüksége van a bányaszervezetekre. Komoly ellenállást aligha lehet elképzelni nélkülük. Egyelőre nem talált senkit, akivel szót érthetett volna. Hogy-mint kezd-Ha így folytatja, maga lesz a Mecsek első tekebajnoknője! — kiáltotta a pécsi öreg Cyrano, és meghajolt. — Most aztán tessék megmondani, honnan tudja, ki vagyok? — A mecseki medve kötötte az orromra. Boros János felkapta a fejét, a levegőbe szippantott, kellemetes izgalma jeléül: — Hát él még az öreg harcos? Jó erőben! És tisztelteti a bánya dicső elefántját! — Ki által? — A menye által! — Erre iszunk! Egy láda Szentjancsi sert, Tamás bátya meg a menye egészségére! Olyan serezés kerekedett, mintha János-napot ültek volna. Anna tehát nemcsak az öreg diákok hódolatát nyerte el, hanem bevonult az öreg és ifjú bányászok szívébe is. Pécs befogadta, a Caffis-cukrászdától a Munkásotthonig. A fekete bajuszos kuglizó másnap délután újra eljött. Anna cSZOa DÖME PIROSKA je? Hogyan lehet a bányászokkal megbarátkozni? — töprengett. A tekézőket figyelte a munkásotthon udvarán. Alacsony, fekete bajuszos férfi gurította el nagy lendülettel a golyót. Szűkre szabott, falusias, kopott, fekete ruhát viselt. Anna figyelte mozgását, elkapta néhány szavát. Ег bányász lesz! — gondolta, s a szíve gyorsabban vert, amikor odalépett a kuglizókhoz. — Most magán a sor, szépasszony! — harsogta egy hatalmas orrú férfi. Anna nyomban ráismert Boros szakira, a bánya elefántjára. Aki már biztosan nyugalmazott ormányos. Ilyen hitvány golyóval? biggyesztette szóját csúfondárosan. — Magától különbet várok, Boros bácsi! — Ejnye, a kiskésit a nagyvilágnak! — ámuldozott az öreg. — Hát milyen golyó kéne, kishúgom. — Elefántgolyó! Lett erre akkora hahota, hogy majd összedűltek — találat nélkül — a kugligolyó bábjai. — Talán ez is megfelel! — lépett előre a fekete bajuszos, és átnyújtotta a magáét. — Próbálja meg ezzel. — Na, nem bánom — kapta el a golyót Anna, s néhány lendület után félig hunyt szemmel elgurította, öt tekekatona esett hasra. zők. Bravó! — tapsoltak a néakkor mór tudta: Hamar Jánosnak hívják, komlói bányász. Felujjongott: lám a sors elébe állítja, akit keresett. A fekete bajuszos frissen beretvált képpel, a karját lengetve már messziről üdvözölte csinos kuglipartnerét Az asszony is jókedvre derült. Értelmes embernek látta a bányászt. Úgy gondolta, jó lenne a segítségével kijutnia Komlóra. A vájár csaknem mindennap bejött a városba. Komló abban az időben még bányószfalucska volt. Az apró, zsúptetős házacskák megbújtak a völgybe ereszkedő hegyek lábánál. A bányaigazgatóság épületén kívül csupán a tisztviselők házai nyújtottak némi kényelmet. A falu és a bánya ura, Jánossi Engel Adolf, annak idején annyit sem törődött a viskók lakóival, mint a cselédjeivel. Amúgy mellékesen táratta fel a bányát: legyen a pesti bérházak és a mecsekjánosi földbirtok mellett valami másféle tőkebefektetése is. Bányatulajdonosok szokásához híven az első tárót saját magáról nevezte el. Am az Adolf-tárót így is korszerűtlenül növelték. A falucska lakói megosztották erejüket sovány földjük és a bánya között. De kettős munkával, kétlaki élettel sem vitték sokra, alig futotta a mindennapira. A múlt század végén tárták fel az első függőleges aknát, amely az Anna nevet kapta. A második függő akna keresztelője azonban már elmaradt. Addigra Jánossi Engel részvénytársasága eladto Komlót az államnak, a bányával, bányászokkal együtt. Az Anna-
