Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-13 / 7. szám

a rom, a z én emberemnek Ri ccardo a neve. De énrám ne is nézzen, hisz aszott vagyok és fekete, mint a föld. ö szép volt, göndör fürtű, fehér bőrű, elragadóan vidám: valóságos nyíló virág. Amikor beszélni kezdtünk, tizenhárom esztendős voltam, és olyan, akár a mit sem tudó fűszál. Hanem ahogy telt-múlt az idő, ahogy láttam őt kacagni, sudár legénynyé cseperedni, ő volt már énnékem a Nap. És mert a környékbeli lányok nagyon nézegették, hogy magamhoz kössem, tizenöt éves koromban az övé lettem.

Utóbb, hogy tudta már a dörgést, akadt neki annyi, ahányat csak akart, szénapajtában és a szántóföld barázdáiban, telt húsú, rózsás bőrű fehérszemélyek, akik aztán megkérdezték:

— No ugyan mije jobb annak a száraz kóró babádnak?

De csak visszatért mindig az én napégette karjaim közé, és azt mondta:

— Téged szeretlek, Szöszi.

Én sose tettem neki szemrehányást és mindig mosolyogva fogadtam, pedig megesett, hogy több könnyet nyeltem, mint kenyeret: én találtam neki földet és beszéltem a gazdával; süldő lány létemre én egyengettem az útját mindenütt. A magam munkája végeztével naponta az ő földje felé kerültem és nem lehettem olyan fáradt, hogy nyugtot találjak, míg neki Is nem dolgoztam

UGO BETTI

ti

valamit; végre aztán leszállt a sötét, és 6 megölelt: a mező volt az ágyunk.

Némelyik este, mire odaértem, ő már elment; én meg, a szürkületben, botladozva,_ és összevissza horzsolva magam, csak dolgoztam azért; mikor pedig kifulladva hazaértem, apám, oki nemigen szívlelt, kegyetlenül eltángált, amiért pazarlóm az erőmet. Sírva feküdtem le, kezemben egy karéj kenyérrel; de ott a sötétben, a kenyeret majszolva elgondoltam, hogy majd reggel meglátja az összegereblyézett füvet, a halomba gyűjtött gyomot meg Indát, mintha valami tündér tett volna mindent rendbe. Éttől aztán megvigasztalódtam, mosolyogva aludtam el.

Krisztus nem adott nekem gyereket, pedig sírva könyörögtem érte. Hanem volt egy öregasszony, akivel Riccardónak is akadt dolga, és hogy teherbe esett, csak járt-kelt a nagy hasával és hlresztelte, hogy az én emberemtől van, meg hogy az emberem elveszi feleségül.

Meglestem egy dűlőúton. Elsápadt, amikor elébe álltam.

v~ Ne bánts, legalább a magzatomra gondolj.- — Ő, te szégyentelen — ziháltam dadogva —, (e abban leled kedved, ha a férfiak kockán vetnek ki maguk között. De én hét esztendő óta csak őt szeretem, mint az Istenít Ha a szivemet kérné, hogy meg akarja enni, hát kitépném és odaadnám nekiI És esküszöm a Szűzanyára, ha miattad könnyet kell ejtenem, én megöllekI Két hét nem telt bele, ez az asszony оdébbállt a faluból a nagy hasával. De a dolog kitudódott, egy este az emberem szemrehányást tett érte. Csak beszélt, beszélt, közben a bicskájával egy ágat tisztogatott. Egyszerre fölnézett és látta, hogy sírok. Elhallgatott, megfogta a kezem, akkor kitört belőlem a zokogás.

Riccardó, én úgy szeretlek, ne bánts engem.

Ű meg azt mondta:

— Szöszi, elveszlek feleségül. UramistenI Én szót se ejtettem ilyesmiről, egyszer se annyi év alatt.

Kezdtünk hát az otthonunkra gondolni, hogy meglegyen az almárium, az ágy, meg minden egyéb, és én legszívesebben о kenyeret is megvontam volna a számtól. De ezen a vidéken a búzavetés is csak követ terem: minél többet tudtunk gyűjteni, annál többet vitt el a sok csapás. Magam küldtem, hogy próbáljon szerencsét a Pó túlsó partján.

—Anyádra — mondtam neki — ne legyen gondod.

és bizony mondhatom, abban az évben még a cukros kávénak se látta hiányát az édesanyja; én meg dolgoztam, fagyban, hőségben, szélben és esőben, de úgy dolgoztam, hogy még ezek a kérges szívű parasztok is megszántak; és csak attól féltem egyedül, hogy a kegyetlen robot 'vénasszonnyá sorvaszt, és őneki, hogyha újra meglát, nem kellek majd többé.

Eleinte minden héten megjött tőle a levél, és mindegyik úgy végződött: „Legyen jó a kedved, drága Szöszim."

Nekem meg ezektől a szavaktól sirhatnékom támadt, hát mindig énekelni kezdtem.

Hanem aztán egyre többet késtek a levelek. Mikor jött a postás, én már jó ideje ott várakoztam a sövénynél, de kérdezni nem kérdeztem; amaz már messziről nemet intett; akkor újra felvettem a kapát, aminek mázsás súlya lett. Végre egy szép nap fogom magam, batyut kötök és nekivágok az útnak.

Gondolja el, még sose jártam a földjeink határán túl; és mégis, itt kérdezem, ott tudakolom, megyek vonaton Is, gyalogszerrel is, de másnap csak beállítok a fűrésztelepre, ahol dolgozott. Még válaszolni se tudtak a kérdésemre, ahogy meghallotta a hangom, futott ám elő a farakások közül.

Az mondja: — Szöszi, hát hogy vagy? — de olyan nyugodtan, mintha már várt volna. Д szeme csak úgy ragyogott rám. Aztán azt mondta:

— Hazamegyek veled.

És otthon megesküdtünk, ő szép volt, fehér, én meg sötét, mint az olajbogyó; 6 vidám, jókedvű, én aszott, mint a szőlőtőke télen, és mégis engem választott, és mondogatta, hogy ilyen haja nincs még egy nőnek a világon I ó a Nap volt, én a fűszál. Mit számított nekem a munka? Kapáltam is, mostam is, ástam is, de mindiq úgy éreztem, nem csinálok eleget. Egy-egy este, hogy ő már lefeküdt, kiszólt nekem:

— Mit csinálsz?

— Csak végzek itt, aztán megyek.

Mire ő: — Túl sokat végzet te, Szöszi.

Utóbb elaludt, én meg, ha éppen

rostáltam, egy pillanatra megálltam vele, hogy halljam a lélegzését, és hirtelen úgy nekividámodtam, mintha egy pohár aszúbort hajtottam volna föl. Más estéken fneg, amikor utána mentem a kocsmába, helyet szorított nekem, о maga poharából itatott; és ha a többiek csúlolódtak, a térdemre tette a kezét és rá luk szólt:

— Hagyjátok csak békében a Szöszlt.

Úgy beszélt ő mindenféle dologról,

mint akármelyik tanult ember; én meg a kötésem fölé hajolva, hallgattam a szavát és boldog voltam.

Aztán jött a háború.

Amikor elment, a társaival együtt, sajátmaguknak bátorításul énekelve, én csöndesen kisértem, ameddig csak lehetett; aztán hazamentem és elkezdtem várni. Az emberek meg, akik látták, hogy emésztődöm, egyre mondogatták:

— Hát az ura, ha megjön, mit Ölelgessen? A lötyögő ruháját?

Mikor hazaengedték szabadságra (téli este volt), rögtön meglátott, mihelyt leszállt a vonatról. Kézen fogott, egyetlen szó nélkül. Odakinn a sötét utcán sorolni kezdtem, mi mindent készítettem neki, gyapjúkesztyűt, mandulás süteményt... de én is alia bírtam beszélni. Egyszer csak megállt, azt mond la:

— Gyere ide Szöszi, hadd csókoljalak

meg.

Uram, három esztendőn át, míg tartott a háború, mindig csak azt irta, hogy jól van, hogy nincs veszedelemben, hogy nem kíván semmit. Én pedig minden áldott este, a törődött csontjaimmal, letérdepeltem, úgy kértem Istent, úgy könyörögtem hozzál

De amelyik nap hírül vettük a békét, épp azon a napon jött egy levél, és énbelőlem minden csepp vér kifutott, mert nem az 6 keze vonása volt rajta. Egy bajtársával íratta, hogy betegen fekszik a kórházban, de nemsokára meggyógyul: meg hogy már béke van, örüljek.

Akkor valamennyire megnyugodtam; szedtem Is a mosnivaló ruhát, és ahogy megyek vele, egymagám a sötét ég alatt, mintha a szivem azt súgta volna: nem látod te az emberedet soha többé.

— Az ég szerelmére — mondtam ott az asszonyoknak — fogjátok már ezt a ruhát, nem bírok én ma -mosni.

Futok a községházára,-hogy útlevelet kérjek. Kereken megtagqdják. Akkor megtörlöm a szemem, cipőt húzok, és neki az országúinak, merthogy az útlevelet csak a vonaton kérték. Uram, gyalogoltam két nap, két éjjel, nem számítva azt a pár órát, amennyire ledőltem a szénapajtában. Akadt szekeres is, aki fölvett a kocsijára, búcsúzóul meg azt mondta:

— Meglátja menyecske, nem lesz semmi baj. Várjon, mig jön egy másik szekér.

De én már messze jártam, sebesen, mint a szél. A lábam földagadt, nem éreztem semmit. Odaérek, a kórház kapujában azt mondják:

— Nincs már itt, elvitték.

Mentem hát tovább, még száznál is

több kilométert. Jaj, miért nem könyörült rajtam az Isten? Hanem, amikor meghallottam: — Igen, itt van — elszállt belőlem a fáradtság, ö, ahogy meglátott, sírva fakadt. Kisimitgattam az ágyát, mondtam neki:

— Ne sírj, Riccardó, elviszlek haza.

Sikerült is magammal vinnem, hiszen

már-már úgy látszott, egészséges. Csakhogy otthon, még aznap éjjel, rájött a hidegrázás. Tiz napig tartott a betegsége; tiz napig a szemem le nem hunytam, ű egészen elhagyta magát, úgy jajgatott, panaszkodott, mint egy gyerek. Hanem énbelém egy oroszlán ereje költözött, bátorítottam, nevettem rá, s futkostam az orvoshoz, az ablaka alól rimánkodtam neki és nem éreztem se éhséget, se szomorúságot, se kimerültséget, az embereJt majdnemhogy féltek tőlem.

A tizedik estén azt mondja nekem: — Szöszi én meghalok.

Akkor elsírtam magam: — Minek beszélsz Ilyeneket?

ö meg: — Haggyad, Szöszi, minden hiába. De te ne bánkódj, ne vedd a szivedre, azt akarom I

Föltámogattam az ágyban, úgy tartottam, de nem volt mit tenni, a könynyeim csak peregtek a mellére. Hirtelen a kezem után kapott, megszorította erősen, és meghalt.

Bizony, uram, ott halt meg a karomban, a karomban I Ovölteni kezdtem, mint a farkas. Aztán elhallgattam, kikergettem a házból mindenkit, megmostam szépen, felöltöztettem. Az emberek kiabáltak: — Nyisd ki, eressz bel — Nem Is feleltem nekik.

Másnap, amikor fölhantolták a sirt, eljöttem onnét csöndesen, egyedül; sötét lett, mire hazaértem, meggyújtottam a lámpást... és akkor egyszerre halálos fáradtság zuhant rám, végignyúltam az ágyon, ahol még az ő teste nyoma volt, és elaludtam.

Két hónapig, uram, két hónapig minden éjjel láttam, őt álmomban. Néha úgy rémlett, fölébred és engem hív, szétfeszíti a deszkákat, kidönti a keresztet, főikéi a sírból. Akkor kinyitottam a szemem, azon kócosán futottam a temetőbe. De csak álom volt.

Látja ezt a kulcsot? A temető kapujáé, oda járok mindig, leülök melléle, napos délutánokon el-elszunyókálok. Nyugalomban élek. Dolgozom, eszem, alszom, és várom a halált,

Mondták, Imádkozzam Istenhez? Ha van Isten, miért ölte meg, és vette el tőlem? Talán bántottuk mi az Istent? O, hadd nevessek. Nincs Isten, nem hát, nincs bizony. Az emberemből föld lett, földdé leszfk én Is, nem látjuk mi már egymást soha.

Szabolcsi Éva fordítása

DÖME PIROSKA

SZÓ/

— Az igaz. S mégsem ő lett az újszülött politikai osztály vezetője, hanem az Ismeretlen Kálnay Gyula főkapitány-helyettes. Hogy fájhat a mellőzésI Ennyi szakmai ismeret, Ilyen hóhérmúlt után a második helyre szorult! Alkopá lett első nagykutya létéreI Tán gyanúba fogták marxista—leninista olvasmányai miatt? Állítólag nem tetszik a nyilasoknak, vagy valami nincs rendben a családja körül, de a kormányzó tartja régi érdemeiért. Akármint van, a rövidebb pórázra fogott politikai mészároskutya annál dühösebben harap. Belénk mart a falka, nem győzzük lerugdosni a sarkunkról. És akkor sem ölik meg a pártotI Agyonverhetnek embereket, villanyozhatnak, talpalhatnak gumibottal, tormás zsákot húzhatnak a fejünkre, de az eszmét nem lehet se bikacsökkel, se gumlbottal agyoncsapni. Sem titkos fegyverrel elpusztítani. és hiába erőszak, hatalom, és a főkapitányság halálosztálya, tudományos felkészültség és véres gyakorlat, a csillaghegy! rendőrpribékek olthatatlan vérszomja: azt a tizenkilenc elvtársat nem találják, azt a tizenkilencet láthatatlanná teszik a milliók. Lobog a láng, mennél mélyebbre rejtik. A földalatti Magyarország szívébe,

Anna felemelte a fejét: ilyen erősnek, tiszta szeműnek, egész férfinak még nem látta Mihályt. Megértette: a tizenkilenc közül való.

A pécsi beszámolóra már csak az ebédnél került sor. A Szépvölgyi úti turista-menedékházba tértek, azaz hogy a hozzá tartozó kisvendéglőbe, melyet a hegyiek Barlang-kocsmának hívtak. Míg hozták a pincérlány dicsérte halászlét, Anna nagyjából elmesélte viselt dolgait. Mihály derült a Hamar János-hlstórián:

— Proletárasszonnyal ez nem eshetett volna meg. A mi fajtánk nyomban átlát a szitán. Remélem, a szoknyavadász vájárból még jó kommunista lehet.

Azt már nem vártam meg — vonogatta vállát Anna. — De jelenthetem, hogy az utóbbi hetekben mégiscsak sikerült tető alá húzni egy kis pártcsoportot, Sanyival. S megbeszéltük, hogyan tartjuk a kapcsolatot.

A teraszon üldögéltek, a mézelő napsütésben. A szeptemberi dús ragyogás néha nagyobb kerítő a szilaj tavasznál. Mihály belebukott az asszony szemének csillogó tavába:

— Legyünk egyszer urak. Igyunk valami étvágycsinálót. Konyakot