Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-13 / 50. szám

JUHÁSZ

FERENC

ó, milyen fiatal nagymama, a drága, pedig nyílik körülötte kilenc unokája.

Futkos, mint a szellő, ki hinné, a kedves közeledik már a hetvenkilenchez.

Reggel, mikor fodros rékliben mosakszik, amikor a ház még hortyog, mélyen alszik,

s az ég kék ingéből ugrálnak a csillagok, mint bolhák, a nap az ablakhoz nyomja tüzes orrát,

begyújt, föltűzdeli kicsi, fehér kontyát, sürög, forog, gyorsan fölmossa a konyhát,

repked ki az ajtón, megfejni a kecskét, feje fölött bukdosnak, csivognak a fecskék.

A ház előtt a kukoricák kardjai csörögnek, a kottásra kiált: „Te, a babot ne edd meg!H

Pelyhes kis csibéi kiáltoznak: csip-csép, s a kéklő pocsolyába hímezik a csipkét.

Egész nap kapálgat, krumplit, kukoricát, kötözi a szőlőt, megszidja a kutyát,

szusszant, sóhajtozik:

„Jó uram, szegényke.

Jaj, csak szállhatnék már hozzád föl az égbe."

Mikor hazamegyek, őszidőn, ha járok, s fogadnak a kertben dérverte virágok,

elémfut nevetve:

„Te csavargó fölhő, csókolj meg már kócos kommonista költő."

Egyszer például odaállt eléje:

— Apu, adj húsz fillértI — Odadörzsölődött a kabátjához, és olyan gyönyörűen nézett, ahogy csak tudott.

— Elkényeztetett, büdös kölyök! — kiabált apu. — Mert mindenki pénzzel tömi. Nem adok! Egy fityinget sem. — Apu nekivörösödött, elrántotta a karját. Anyu szemrehányóan nézett mindkettőjükre, Péter pedig elsomfordált. Ám negyedóra múlva ismét apu elé állt:

— Apu, adj húsz fillért!

Apja erre ránevetett, a zsebébe nyúlt, s Péter máris rohant a húszassal a boltba. Ahogy kifelé iszkirizett, látta anyu lesújtó tekintetét, hallotta a hangját:

— Tamás, szégyelld magad!

— Majd bolond leszek fukarkodni — húzogatta vállát az apa. — Mindenki elkényezteti, pont rám haragudjék?!

Péter akkor még nagyon kis fiú volt. Aztán egyszer csak apu hazajött. Velük lakott az Aradi utcában, Aurél nagyapáéknál. Ez nagyon jó volt. Anyu és apu sokat játszott vele. Anyu mindig vidám volt. Szombat délután, amikor mosott, engedte,

dulások, a nagy hancúrozások hármasban I Apu hangos vidámsága! Igaz, amikor veszekedtek, az mindennél rosszabb volt.

S most már napok óta nem látta anyut.

— Nagyapa! Nem a Görgey Artúr utcába megyünk, anyuhoz? — faggatta az öreget.

— Nem oda megyünk, kisfiam! Anyád megint valami állás után futkos. Csak azt nem értem: miért nem járt nálunk napok óta?

—- Biztosan a pártban van dolga! — mondta nagyon komolyan, fontoskodva Péter. Nagyapa megszorította az okos kis kezet.

— Mi dolga lehet a pártban?

— Nem érted? Ezt még te se érted? Tegnap mondtad nagymamának, hogy ez a háború egyre veszélyesebb, már Józsi bácsit is kivitték a frontra, és apuékat is kiviszik. Hát nem tudod? Anyu jár a pártba, ott összegyűjtik az asszonyokat, és ők nem engedik, hogy továbbra is háború legyen.

Sudár Aurél felkapta unokáját, és megcsókolta:

— Erről nem szabad ilyen hangosan beszélni!

DÖME

PIROSKA

hogy Péter segítsen. Negyszerű szórakozás volt! Együtt énekeltek, és sokat beszélgettek. Vasárnap reggel pedig átmehetett apuék ágyába. Ott hancúrozott az egész család, míg nagymama rájuk nem kiáltott. Ilyenkor apu elkomorult:

— Látod, már megint. Ezt nem lehet kibírni.

Anyu a párnába fúrta a fejét, és sírt. Péter simogatta, mire anyu ránevetett, és mesét olvasott. Apu komoran feküdt tovább. Egyik cigarettát szívta a másik után, és bámulta a mennyezetet. Egyszer meg ezt hallotta Péter:

— Anyád újra megjegyzéseket tesz. Ezt már nem lehet tűrni. Inkább albérletbe megyek.

Ezután költöztek Kiss néniékhez, a Hernád utcába. Szürke, sötét szobába, Péternek mindig kussolnia kellett. Anyu is folyton riadtnak látszott. A gyárból hazajőve a petrofóron főzte a vacsorát. Péter az időben még jobban szerette az óvodát, mert az otthonra kedvtelenség szállt, apu veszekedett, anyu folyton sírt.

Péter egyszer beteg lett. Piroslott a teste. Az orvos azt mondta: skarlát, azonnal kórházba kell vinni. Anyu becsomagolta, mint valami nagyobb babát vagy mackót, és úgy vitte apuval a kórházba. Mikor Péter hazajött, apu már nem lakott velük. Anyu elmagyarázta: nagyon sokat veszekedtek, és az neki, a gyereknek is rossz volt. így talán jobb lesz. Ez nagyon fájt Péternek. Olyan jó volt, amikor együtt éltek, a kiránAmikor hazaértek, csillogó szemmel újságolta feleségének:

— Ilyen okos gyerek nincs még egy a világon!

A szobából ekkor már Péter diadalüvöltése hallatszott:

— Apu! Apu!

Tamás várta odabenn a fiát. Búcsúzni jött, holnap indul a frontra. Sudár tanár úr széttárta karját.

— Isten hozott, kedves fiam! — s megölelte vejét.

Sem Sudárék, sem Bencsáthék nem tudtak belenyugodni a fiatalok válásába. Tamás szülei változatlanul lányuknak tekintették Annát, akárcsak a Sudár-házaspár fiúknak Tamást, Az asszonyok ellenkezése ragaszkodásra váltódott a válóper után, a férfiak pedig valósággal tüntettek szereltükkel. Mindebben Péter játszotta a főszerepet.

Körülülték a nagy ebédlőasztalt. Péter megnyergelte apja térdét, így vizsgálgatta a katonazubbony fényes gombjait.

— Holnap indulunk — kezdte Tamás, és apósára tekintve arra gondolt: milyen derék ember az öreg. Csupa szív. Rábízhatja a fiát. — Ugye, vigyáznak apuék Péterre? — lovagoltatta a gyereket, és simogatta barna fürtös fejét. — És Annára is — tette hozzá majdnem félénken, mint akinek ehhez már nincs joga.

Sudárné kifakadt:

— Arra ugyan vigyázhatunk! — Teasüteménnyel kínálta nehezen befogadott, ám annál inkább megkedvelt vejét.

— Köszönöm, csak egyet — ropogtatta a süteményt Tamás. — Sietek vissza az öregekhez. Szeretném elvinni Pétert. Ugye, velem jöhet?

A fiú körültáncolta apját. Repdesve keltek útra kettesben, oz Aradi utcából a közeli Csengery utcába, Bencsáth nagyapáékhoz. Péternél felettébb tetszett az egyenruha, s ugyancsak büszkélkedett, hogy katonával parádézhat az úton. Bencsáth Tamásné a konyhában sürgölődött-forgolódott, sütötte ai útravalót szerelmetes fiának, cocskái megteltek az öröm fényeivel, amikor az 7 ifjabb és legifjabb Bencsáth rá nyitotta az ajtót. Csupán vörös szeme árulkodott a sírásról.

Irma, Tamás zöldeskék szemű, szőke húga, ügyefogyott szemrehányásba burkolta szorongását:

— Te mindig elkeseríted a mamuskát. Alighogy levette a vizesborogatást a szívéről.

Tamás felkapta a törékeny aszszonyt a levegőbe:

— Nincs semmi baj, mamzikám!

Péter tapsolt, mamuska nevetett:

— Te bolondos.

Idősebb Bencsáth Tamás kinézett

a szobából:

— Igazad van, fiam. Csak a jókedvedet ne veszítsd el. Hát te? - fordult unokája felé. — Anyádat I hagytad?

— Biztosan a pártban van! vágta oda Péter.

Mindannyian derültek, csak Irma szaladt a kisszobába, annyira megdöbbentette az életveszélyes gyerekjáték.

Tamás ingujjra vetkezve végignyúlt a díványon. Péter Bencsáthnagyapával a pamlag szélére telepedett. Mamuska épp a süteményt vette ki a sütőből, amikor nyílt o konyhaajtó. Péter kilesett a szobából, s kurjongatva kirohant:

— Anyu! Anyui

Bencsáthné az asztalra tette o

tepsit, és megölelte menyét.

— Végre, hogy eszedbe jutottunk

Anna elpirult, amikor Tamás felemelkedett a heverőről:

— Erre nem számítottam.

— Holnap mennek a frontra - magyarázgatta mamuska, szinte mentegetve a fiát, mintha erre szükség volna.

— Én meg Erdélybe utazom! - dobta oda Anna, szándéka ellenére kissé hegyesen. Felkavarta a váratlan találkozás. Zavarát leplezve, majdnem nyersen beszélt, ami nősen idegen volt szelíd s megfontolt alkatától. — Gyapjút kell beszereznem — fűzte hozzá, csöppet sem meggyőzőn.

A nehezen fékezhető Tamásból felszabadult a hirtelen harag:

— Megint marhaságot csinálszl És mi lesz a gyerekkel? Újra a szegény öregekre akarod hagyni o fiunkat?

— Hallgass, Tamás! — támadt bátyjára Irma. — Nem tudod, beszélsz!

Péter riadtan fúrta fejét anyja szoknyájába. Gyermekszívvel gyűlölte a veszekedést, szülei már-már feledett fájdalmas viaskodásót, A család most mérhette fel igazán; miért kellett válniuk a fiataloknak A marakodás nem szokatlan a szegénység háza táján, szülője majd mindig a nyomorúság, de ezúttal tanúi lehettek: nem a szokványos ellentét mérgezte a fiatalok életét Sokkal mélyebb a szakadék, semmint sejtették. Bencsáthné szomorú készséggel békítgetett, Tamás elfordult, Anna leszegett fejjel hallgatott, végül enyhe szégyenkezéssel, oltogatva az indulat feltört lángjait, színleg megnyugodtak. Anna arról beszélt, hogy a gyár megbízásából készül Erdélybe.

— Hivatalos út — magyarázgatta,

Tamás a menetszázadról mesélt

A Nyugati pályaudvar külső vágányáról, a Ferdinánd-híd alól indul a katonaszerelvény.

— így hozta a sors. Harcolni I kell ...

Nekem is — gondolta Anna. - J Más csatamezőn. A háború ellen,