Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-06 / 49. szám

Senki nem tud úgy repülni a boldogság szárnyán, mint az én feleségem. Ha szálltában betévedt hozzánk az aranymadárka, az ő lelke is legkisebb hívásra meglebbent és suhant.

Ügy csapongott olyankor, hogy a szivem belefájdult. Egyszer hosszú és nehéz idő után eljött hozzánk a boldogság. Képet változtatott megint. Ügy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utolsó pillanatban. Szárnya suhintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár.

Hetek óta kerülte szemünket az álom. Nem tudtunk aludni, jóformán egész éjszaka. Hiába szállt pillánkra lefekvéskor, pár óra múlva messze menekült. Nem volt nyugalma a mi ágyunkban. Olyan lapos volt a szalmazsákunk, hogy valósággal a deszkákon feküdtünk már. Az ágyat én készítettem öt-hat esztendővel ezelőtt, s a keresztdeszkái, amelyek annak Idején szépek, szélesek s amennyire tellett tőlünk, rugalmasak is voltak, elfogytak már rég. Hosszú, hideg telek idején a tűzre vándoroltak. Karóval, hasított deszkaszállal pótoltam a helyüket. Ki tudja, hányszor, mert egyedül nekik adatott meg a boldogság, hogy változhassanak. Viruló akácból nyesett karó, abból ágyalj, végül forgács és láng lett belőlük is. Nekünk csak az arcunk sápadt, s a hajunk változott. Belopakodott idő előtt egy-egy ősz szálacska, bújva s szégyenkezve, mint a korai dér. Első időben, ha megébredtünk éjjel, egymásra kacagtunk. Leginkább én lebbentettem szét hangomat a sötétben.

— Ébren vagy?

Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kacagott. Amikor felgyújtottam a

SANTA FERENC

jogait. Nem tudtuk betömni a száját, s nap mint nap éreztük, hogy bosszút áll érte. Feltörődött testtel, fáradtan ébredtünk, s szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éjszaka.

December közepe táján járt az idő, amikor beállítottam egy maszek terménykereskedőhöz. Szalmát, szénát s egyéb hasonlókat árult. Csúnya, hajlott hátú, alacsony ember volt. Ritka rút ember, csupa görbeség mindenik darabja. Mindene hajlott volt, akárcsak a háta. Hamar megegyeztünk. Két hosszú délután dolgozom majd nála, s annak fejében megkapom a három kötés szalmát.

Sokat dolgoztam már mindenféle munkát, de ilyen derűsen még egy napom sem telt. Kocsikat raktam, udvart takarítottam, hó még nem esett, hát csak sepergettem. Délután, mikor kicsi nyugodtság volt, s nem látta senki, megállottám a legnagyobb szalmakazal előtt. Ügy tornyosodott fölöttem, hogy ha egész melléléptem, úgy tetszett, hogy a felhőket súrolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam, s olyan jó helyet engedett magába, hogy időbe került, míg talpra tudtam állni. Szép lassan körüljártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három legszebb bálát. Nem szégyelltem, hogy éppúgy viselkedtem, akárcsak egy gyermek.

Beszélgetni kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elmeséltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is elmondtam, hogy legyenek büszkék, s becsüljék meg magukat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Az utolsó napomra az egyik kocsis ember- boldogság

villanyt, úgy nézett rám, mintha bújócskában egymásra találtunk volna.

— Jó reggelt — szokta mondani, s nevetett a szemembe. Én elnéztem a szoba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam.

Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk meg a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egynapi keresetem kérték cserébe, s nem vitt rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam pótolni, a gyerek szájából nem lehet elvenni egy falatot sem. Hordtam már kukoricaháncsot, szereztem, ahol tudtam, téptem erős levelű füvet, nyalábjával hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Nagyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szára. Megint csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múlott a mi éjszakai nevetésünk is. Megrontotta egész napunkat a tömetlen szalmazsák. Ki hitte volna, hogy ilyen apróságon mennyi minden múlik, s hogy az élet mennyi változatban követeli a

megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát.

Ahogy az utcámba értünk, előreszaladtam, és kitártam a kaput. Az udvarra dobáltuk a szalmát. Mintha ünnepelni akarna a világ, csendes kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a szekeres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, még csak nem is köszöntem. Az egyik székhez léptem, s a karjára akasztottam a kabátomat. Éppen varrt valamit, s az én szótlan jöttömre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézett egy darabig, aztán rám köszöntött.

Jó estét kívánok, ha nem haragszik érte.

Rá se néztem. Odamentem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindég nem szóltam. Hánytam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal tetejére. Alig tért magához а nagy ámuldozásból. Odafordult a legkisebb fiához, s rányitotta a szemét. >

— Hát ezzel- az emberrel mi történt?

Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte, hogy dolgozom. Amikor a csupasz szalmazsákot a hátamra vettem, csak akkor kiáltott fel. Ügy röppent a hangja, mintha galamb szállna.

— Szalma! — kiáltotta, s összecsapta a két tenyerét. Annyi idő se telt, míg egyet pillantottam, már az ajtónál volt. A gyermek a nyomába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az udvar közepéig, ahová a szalmát borítottam. Amikor kimentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagyta, hogy egyedül tömjem meg a zsákot. Beszaladt, felvette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csóvázta a szalmát, adta a kezembe, s mikor megmondtam, hogy az ára is rendezve van már, akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, üres ne maradjon véletlenül egy sem, fektessem a szalmát hosszában szálára, a két szélét pedig egyenes csóvákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, s ráült egymás után a két bontatlan kötegre. Ringatódzott rajta, aztán térdére állította a gyermeket, s énekbe csordult. Valami aprócska gyermekdalocskára énekelte végig, hogy szalmát hoztunk haza, s most a zsákot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha bevetettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek érte az angyalok.

Fekvés idejére rendben volt az ágyunk. Amíg a vacsorát ettük, az aranymadárka ott hordozta egyre feleségem kedvét két ragyogó szárnyán. S amikor lefeküdtünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Ügy lebegtette magát, hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kereng a magasságos égben. Feleségem pedig éppolyannak látta. S lassan én is elkezdtem repülni. Végignyújtózkodtam a puha, erős ágyon. Éreztem, hogy melegít, nem fázik a hátam.

Késő este volt már, amikor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a vállamra vontam, ö pedig odasimította a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibuggyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt.

De akkor megéreztem, hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kicsi erecskékben a nyakamra szalad. S amikor az ujjaim elől eldugta az arcát, már biztosan tudtam, hogy sír. Alig tudtam mozdulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát.

— Miért sírsz?

Fejét befúrta a két párna közé,

és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a hangomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltottam a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam magam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyékokat néztem, hogy halnak, születnek, és kergetik egymást fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztem? Lám, ő sem válaszolt. Hát mondja el szavakkal? Üljön föl, beszéljen? Rátettem kezemet az arcára, forró volt, mintha égne.

— Ne sírj! Hagyd el ... ne sírj! Mintha bocsánatot kérne, úgy

válaszolt vissza:

— Nem sírok már

Megcsuklott a hangja. Aztán

karját a mellemre fektette, s lassan mégcsendesült. Csak a lélegzésén hallottam, hogy nem szállt el belőle, csak megbújt a sírása. Csendesen szólalt meg, szinte csak suttogta:

— Nézd meg a kicsiket, hátha kitakaróztak...

Felkeltem, s a kályha homályánál sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyobbik lába má kibúvik a takarója alól.

DÖME PIROSKA

SZO/i

Az egyik ablak melletti fülke asztalához ültek. Innen egyaránt szemmel tarthatták az utcát és a bejáratot... A kocsmáros kedélyes tisztelettel fogadta vendégeit, nem hajlongva, csak biccentve. Pocakján gyanúsan fénylő óralánc hetykélkedett.

— Parancsolnak? Kitűnő székelygulyást ajánlhatok, vagy frissen sült párizsi szeletet. Könnyű, mint a menyasszonyi fátyol I

— Inkább valami asszonyos fogást kérünk.

— Akkor talán székely menyecske tálat, vagy rántott borjúlábat, szépasszony módra?

— Pacal nincs? — tudakolta Mihály.

— Hogyne lennel Citrommal savanyítva, franciásan tetszik, vagy paprikáson, magyar módra?

— Paprikáson, a magam részéről.

— és nagyságos asszonyom?

— Azt hiszem rántott borjúlábat, szépasszony módra — pillantott a férfi Annára. — Minthogy a pacalt tán hírből sem ismeredi

— Eddig még nem találkoztam pacal úrral.

■ Akkor maradj a borjúlábnál.

— Azért sem! — makacskodott az asszony. — Ideje egyszer megkóstolnom ezt a híres különlegességet.

— Természetesen citromosán? — segített dönteni a kocsmáros. — Bort hoznotok? Kadarkát vagy szilvánit? Vagy inkább sört?

— És egy pohár sört kérek — mondta Anna.

— Kadarka kisfröccsre szavazok I • hangzott Mihály rendelése.

— Nem is tudtam, hogy ilyen ínyenc

vagy.

— A pacal jót tesz a gyomornak. Különben azt mondják, Franciaországban ínyencfalat mifelénk a szegénység csemegéje. Nm tudom, nem jártam Párizsban, csak a kispesti Gödörben. Ott csinálják a legjobban. Meg a mamn- Majd én is megtanulom — kedveskedett Anna. — Elkérem a receptjét.

Hozták a két bendőpörköltet. Anna csipegetett:

— Nem is rossz, csak meg kell szokni.

Mihály jóízűen falatozott:

— Majd tanulmányozd az úton: hol készítik a legjobban? és gondolj reám, ha ízlett.

Azért nem kell pacaltanulmányútra Indulnom. — Anna kortylntott a sörből. — Milyen szép lenne, ha hármasban indulhatnánk felfedező útra.

— Hármasban?

— Péterrel és veled. Később négyesben élhetnénk. A keresztelő után ...

— Ábrándos forradalmárnő! És Péter most hol van? — Igyekezett Mihály a valóság hídjára vezetni titkos menyasszonyát.

— E pillanatban alighanem Magda néni óvodájában. Máskülönben apuéknól. Féltem őt — suttogta Anna. — Elvihetik, mint Erzsit.

— őrültség. Péter hatéves.

A téboly korában élünk. Mondd,