Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-12-06 / 49. szám
sem hiányoztam . . . megkérdezhetik, itt bárki megmondja. A fiaim nak szakmájuk van, a lányom is dolgozik, mindegyiknek van saját szövetkezeti lakása, háza, autója, a legkisebbik fiam háromezer koronát tesz le nekem havonta az asztalra . ., Annának is meg kell változnia, ha kiszabadul, itt fog dolgozni velem, a felügyeletem alatt, együtt járunk munkába, együtt megyünk haza ... a látogatáskor mindig ígéri, hogy más lesz, hogy megjavul Az iskolában nem találuk meg volt tanitónöjét. Máshol tanít. Az igazgatóhelyettes az 1969/70-es iskolaév pedagógiai naplóját nyitotta ki előttünk. Meglepetten láttuk, hogy Anna az ötödik osztályból maradt ki és a sok hiányzásért nem osztályozhatták. A megjegyzésben ez állt; Osztályfőnökétől megrovásban részesült az önkiszolgáló boltban elkövetett lopásért. Anna már elmúlt tizenkilenc éves Büntetéséből harminc hónapot töltött le. A jövő év májusában szabadul. Engedélyt kaptunk, hogy a felügyelönö szobájában beszélgethetünk vele. Mielőtt megérkezett, a nevelönö rövid jellemrajzot adott róla • Ha négyszemközt vagyok vele szófián, magába zárkózott lesz, de a többiek között ö viszi a prímet. Vezéregyéniség, hangadó. A parancsot mpgmorogja, de teljesíti. Kitűnő munkaerő, magándolgait rendbén tartja, szabad idejében szívesen vesz könyvet о kezebe. Munkateljesítményéért dicséretet, de a magatartásáért megrovást kapott már több ízben Zavartan néz körül, amikor belep a helyiségbe Nem tudja, mivégre szólították. Kezében megremeg, mindig kialszik a cigaretta, de hajlandó válaszolni kérdéseinkre. Miből vásárolja a cigarettát? Keresek én szépen, var. zsebpénzem is . . . Otthon miért kerülte a munkát? a barátnőm elcsalt, ö nem akart dolgozni, adott nekem is pénzt, volt neki, kapott a szüleitől . . aztán otthagytuk a munkát Mikor ivott először rumot? Hogy mikor volt . . . beültünk a lánykákkal diszkotékára, kofolat ittunk . . aztán valaki hozott rumot. ben? Mit csinál a szabad idejé-Estenkent sokat beszélgetünk a lánykákkal Úgy hallottuk, szeret olvasni? Igen, meséket. Van a szobában egy analfabéta, annak olvasom a meséket... És mást, elbeszélést, újságot, regényt, verset? Mást nem szeretek olvasni, csak mesét . Ki után vonzódik, kit szeretne látni? Az anyukámat................mást nem Mi kellene ahhoz, hogy boldognak, elégedettnek érezze magát, minek tudna örülni? (Hosszú hallgatás. A kérdés megismétlése után sem kaptunk választ.) Itt az üzemben, ahol most dolgozik, félig-meddig szakmát tanult. Nem gondol arra, hogy majd továbbképezze magát? — ... nem... engem ez nem érdekel ... ha kiszabadulok, ott fogok dolgozni, ahol az anyukám, mondtam neki a látogatáskor is . i.- És, ha megjelennek a régi barátok? nem akarom látni őket . nem fogok találkozni velük. Ügy érzi, hogy elég akaratereje lesz hozzá? — Igen. Anna esete nem tipikus eset. Többen vannak kiskorúak, fiatalok, akik virtuskodásból, hogy a barátok előtt ne tűnjenek gyávának, „anyámasszony katonájának", olyat követnek el, amiért szabadságuk elvesztésével fizetnek. De lehet-e minden esetben csak őket hibáztatni? Hányszor meg lehetett volna akadályozni, hogy a vádlottak padjára kerüljenek, ha jobban odafigyelnénk arra, amit elmondanak nekünk, ha eljárnánk a szülői értekezletre, hogy meghallgassuk a pedagógus véleményét, ha megismernénk gyermekünk barátait, ha nem takargatnánk szülői engedékenységgel csínytevéseit, hanem kicsi korától kezdve megszoktatnánk, hogy felelős mindenért, amit elkövet és módjával büntetnénk. Nem állíthatjuk, hogy ez minden esetben segítene, de az biztos, hogy lényegesen kevesebb kiskorú, kevesebb fiatal kerülne a vádlottak padjára. ízlett. JANDANÉ H. MAGDA és LÖRINCZ KATÓ TOLI. A! es MIKROFONNAL UTAM az igazsághoz Az ember sokszor visszagondol az életére, Főleg akkor, ha gyermekeire vagy unokáira néz. Két, önmagát is beleszámítva három nemzedék életét, sorsának alakulását látja, érzi, ha elgondolkodik, S ahogy gondolatai futnak, egyeztet, összehasonlít . ., Amikor én ennyi idős voltam, hogyan is volt akkor? .. . Szüleim munkát keresve jártak a világban. így nagyanyám gondjára bíztak, ő nevelt fel. Nagyanyám egy nagy község szülésznője volt, csaknem minden családban megfordult. Munkája, társadalmi rangja megkövetelte, hogy rábízott unokáját istenfélelemre, az „elöljárók" tiszteletére nevelje. Ezt a célt szolgálta akkor az iskola is, a hitoktatás, a társadalmi rendszer érdeke. A gyermekkor tovatűnt... A tanulás vágya csak vágy maradt. „Minek tanulnál kislányom, hiszen pár év múlva férjhez mész, és nem lesz rá szükséged." Ez volt akkoriban a lányok nevelésének elve. És a szülők terve lánygyerekeikkel. Nemsokára egy új világba kerültem. Faluból városba, iskolapadból a harisnyagyárba, az angyalföldi munkások közé, új hatások kereszttüzébe. Gondolkodni kezdtem. Kétkedni a szavak tartalmában, értékében, abban, amit addig megtanultam. Alig kezdtem eszmélni, jött a világháború. A fasiszta önkény nem gondolt a szerencsétlen anyákra, az elkeseredett feleségekre, az otthon maradt gyerekekre, a nélkülözésre, a szenvedésre. A papság, az egyház kihasználva az emberekbe nevelt hitet, tábori miséken áldotta meg a pusztító, fasiszta fegyvereket. Hogyne gondolkoztam volna el, én úgy tanultam, hogy az isten jósága végtelen. Ennek ellenére az egyház mégis áldja a gyilkoló fegyvereket? ... Miért engedi az isten azt a borzalmas pusztítást, amely naponta áldozatok ezreit követelte? Miért lett napról napra több hajléktalan, özvegy, árva és nyomorék? Kérdések halmozódtak fel bennem, amelyekre nem tudtam válaszolni. Elérkezett a felszabadulás napja Községünkben is megalakul az ifjúsági szervezet, melynek én lettem a titkára. Itt ismerkedtem meg a férjemmel, ■ — a kommunistával. De akkor még nem tudtam pontosan, mit jelent ez a szó. Az ifjúsági szervezet funkcionáriusából később a nőbizottság elnöke lettem, s egyben tanácstag, az állandó tanulással, a munkásmozgalomban való részvételemmel lassanként választ kaptam azokra a kérdésekre, amelyek mindaddig tisztázatlanok voltak előttem. Nem ment könnyen. A lelkem mélyén állandó harcot vívott az új, amit elsajátítottam, a régivel, amit gyermekkorom emlékeként hordoztam magamban. Az emberre nagy hatással van a környezete. Hamarább veszi tudomásul azokat a változásokat, amelyek anyagi természetűek. Viszont sokkal nehezebben szakad el attól, ami a tudatában megmaradt a múltból. A környezetem sokat segített. Mint pártonkívüli funkcionárius különböző tanfolyamokon vettem részt, ahol elsajátítottam a tudományos világnézet alapjait. Később megértem arra, hogy párttag legyek és teljesen szakítsak a múlt örökségével. Azt is tudtam, hogy négy gyermekemet másképpen kell nevelnem, mint ahogy engem neveltek. Hosszú és nehéz az út az igazsághoz, de végig kell járni. Új társadalmi rendszert építünk. Mi idősebbek összehasonlítjuk a múltat a jelennel. S ahogy leküzdöttük a nyomort, úgy leküzdjük a múlt káros nézeteit, ideológiáját, azt, amely számunkra idegen, és fékezi a fejlett szocialista társadalom építését. Az iskola, a népművelés, a pártoktatós lehetőséget ad arra, hogy a fiatalok elsajátítsák a tudós alapját, hogy lépésről lépésre közelebb jussanak a tudományosan megalapozott materialista világnézet elveihez. Ezért társadalmunk méltón elvárhatja minden fiataltól, hogy a mi utunkra lépjen, azon járjon. Szlovák Magda A kis hercegnő VONAL ALATT Még tavaly történt. A diákotthonba igyekeztem. Este hét óra lehetett, s ilyenkor bizony zsúfoltak a tömegközlekedési eszközök. Bepréselődtünk a zsúfolt troliba, és örültünk, hogy legalább fél lábunk padlót ér, és levegőt is kapunk. Egyszeresek kezdetben halk, majd egyre hangosabb gyereksírásra lettünk figyelmesek. Kerestük a hang gazdáját, de a megtermett felnőttek közül ki sem látszott a kislány feje. Egy húsz év körüli lány kezét szorongatta. Emberek vagyunk, természetes, hogy a kislánynak helyet adtak. Egy idős néni invitálta kedvesen. — Gyere, ülj le, kicsikém. О azonban megmakacsolta magát, a helyet nem foglalta el. így a néni is állt, ő tovább itatta az egereket, monoton hangon bőgicsélt tovább, és a zsúfolt troliban egy hely üresen maradt. Közben elsírta, mi a baja: csak a vezető mögötti padra akart leülni. Azt is elvárta volna, hogy kísérője a kocsi hátulsó részéből furakodjon végig vele a tömegen. Am a kislány — miután kívánsága nem teljesült — nem érte be azzal, hogy csak sírással sajnáltassa magát. Nem foglak szeretni — zokogta és dühösen ráncigálta a lány kezét. — Anyukám mindig odaül velem, te meg nem akarsz! Az utasok megbotránkozva nézték a jelenetet, rosszallóan figyelték a kis kényest. Persze észrevette. Nem is hagyta szó nélkül. A legközelebb álló nénihez fordult: — Mit nézel olyan csúnyán rám? A néni nem szólt semmit, csak leszóllás-előtt sóhajtott: — Most még csak négyéves. Mit fog csinálni, ha tizennégy lesz? A kislány kísérője, aki bizonyára közeli rokon vagy ismerős volt, — és ideig óráig talán az anyai ösztöneit akarta kiélni, vagy szívességből vállalta a felügyeletet — nem bírta tovább; három megálló utón, láthatóan még a célbaérkezés előtt leszállt a még mindig bőgő, durcás gyerekkel. Én csak ez a lányt sajnáltam. Szolid, szerény teremtésnek látszott, aki nem szereti a feltűnést. Hogy mégis az emberek rosszalló tekintete elé került, nem ő tehet róla. Hibáztatni ebben az esetben egyedül csak a kislány szüleit lehet. Mert csupán nevelés kérdése, ki mit nevel aranyos csemetéjéből: engedelmes, megértő, szófogadó gyermeket, avagy szeszélyes „hercegnőt“. 3to\xr£l.£s ií'LZJt'M'
