Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-25 / 43. szám
IRINA RAKSA jp s ti találkozás Igor Anohin a metró Belorusszkaja állomásán tumultusba keveredett. Nagyon lassan haladt előre a sűrű tömegben. Táskáját a feje fölé emelve próbált továbbjutni a másik mozgólépcsőhöz. Csúcsforgalomban nem szeretett metrón utazni, inkább trolival ment hazafelé a munkahelyéről. Ma reggel azonban értekezletre hívatták a közigazgatóságra, onnan pedig az anyósához kellett mennie: arról volt szó, hogy ő a feleségével a következő héten üdülni megy, és szerette volna nála hagyni a kutyájukat. Három hétre. Csakhogy a dolog nem ment olyan egyszerűen. Tavaly az anyósa még befogadta a kutyát, ám idén ellenkezett. — Egy pincsi, az más. Azt befogadnám. De hát ez nem is kutya, hanem valóságos borjú. Nem, Igor, ne is haragudj: nekem magas a vérnyomásom, meg a szomszédok is Anohin ki nem állhatta a pincsiket, és az anyósa jól tudta ezt. Angol vizslája volt, csodálatos hároméves vadászkutyája. Anohin valamikor vadászni szeretett volna, méregdrága puskát is vett magának, de valahogy nem lett semmi a dologból. Az aluljáró végében kék léggömböt pillantott meg a feje fölött. A léggömb az alacsony, meszelt mennyezetnek ütődött, nyilván feljebb akart szállni, csak nem tudott. Igor mögött egy hang azt kiabálta: „Igorka, Igorka,“ biztosan egy anya hívogatja a kisfiát. A lefelé vezető második mozgólépcsőnél a tömeg ritkulni kezdett. Anohin lement a lépcsőn, és a fülét megint megütötte a női hang: „Igorka! Anohin!“ Meglepetten fordult hátra, és azt látta, hogy egy világos kendőt és modern szemüveget viselő nő tülekszik feléje. — Hát szervusz — mondta a nő, közelebb lépve. — Szervusz. Nem is köszönsz? — Üristen, Lilja! — A férfi alig ismert rá, a diplomavédés óta nem látták egymást. — Hogy kerülsz ide? — Ügy féltem, hogy elveszítelek a tömegben — hadarta a nő. — Nálatok Moszkvában akkora a nyüzsgés. — Gyere, menjünk arrébb — kézenfogta a nőt, és előre engedte. Mennyire megváltozott! Valahogy mintha testesebb volna. Vagy csak a kabát fazonja teszi? Azt hiszem, ez nyugodtabb hely — mondta Lilja a márvány kispadra mutatva, és kesztyűjét a táskájába tette. — Üljünk le. A férfi ribizlilekvárt vitt az aktatáskájában, az anyósától kapta. Szörnyen nem szerette ezeket az ajándékokat, amelyeket hol az anyósa, hol pedig az anyja tukmál rá. Mégis el kellett fogadnia, így hát ültében óvatosan a térdére helyezte aktatáskáját, nehogy az üvegnek baja essék. A nő Igor arcát, kezét nézte. — Alig tudom elhinni, hogy mi ketten ülünk itt. És megint ugyanezen a helyen találkozunk. — Szemmelláthatóan felzaklatta a találkozás. — No jó. Hát akkor mesélj. Mit csinálsz, hogy vagy? Mondd el, amit a legfontosabbnak tartasz. A férfi elmosolyodott. Mi a legfontosabb? Miről beszéljen hirtelenjében? Talán a ma reggeli viharos értekezletről? Vagy arról, hogy utána odaült a büfében Ahremcev mellé, aki a műszaki osztályon dolgozik és éppen az ő ügyét tűzték napirendre, s megmondta neki, mennyire együttérez vele nehéz helyzetében. Ahremcev azonban váratlan nyersességgel vágott a szavába: „Igen? Akkor miért hallgattál? Miért nem védtél meg?“ Igor vállat vont: „Ugyan kérlek. Mit számított volna az?“ Ahremcev arrébb tolta az üres tányért: „Csak annyit, hogy elegem van már azokból, akik a zsebükben szorítják ökölbe a kezüket!“ Azzal elment. Igor mosolygott, és citromos teát rendelt. Tulajdonképpen mindig is szimpatikus volt neki a fiú. Lehet, hogy fel kellett volna szólalnia mellette. Tréfásan mondta Liljának: — Ohó, nagy főnök lettem ám! Űj osztályt szerveznek nálunk, és felajánlották, hogy legyek a vezetője. Alig hittem a fülemnek. A nő vidáman bólogatott: — Igen, igen. Szadovszkij is mondta, hogy jól áll a szénád. De mi van a disszertációddal? Mindig azt hittem, hogy ... — Melyik Szadovszkij? — vágott közbe a férfi. — Az a vöröshajú a főosztályról? — Hát persze! A hídmérnöki karról, tudod! Gyakran jár Karéliában, és be-beugrik hozzám az intézetbe. A vékony aranykeretes szemüveg beárnyékolta finom bőrét. Igen, valóban ugyanaz maradt, ma is olyan szép, mint akkor volt, amikor a kollégium előtt először csókolta meg. Lilja éppen almát evett, éf, Igor megérezte ajkán az alma ízét. Hallotta a lány lélegzetét és könnyed suttogását: „Igorka... ne... Engedj már el, te őrült.,. Eltöröd a szemüvegemet ... Igorka...“ No és hogy kerültél most ide? — Találd ki — mondta a nő, s a szeme kacéran villant. — Nyertél a lottón, és most veszed át a nyereményt? — Nem — vágta ki Lilja diadalmasan —, a metronómomat hoztam a kiállításra. — Nicsak. Milyen metronómodat? — Hát a sajátomat, elektromosát, elektromos fogyasztásmérővel. — Ugyanolyan derűs és friss volt, mint azelőtt. — Tudod, hogy szabadalmaztattam. Azt mondták: páratlan készülék. — Ragyogott az arca, mint akinek az egész élete megoldódott. ... Lilja miatt Igor alig tudta elvégezni az ötödik szemesztert. A lány szabadjegyeket, bérleteket szerzett, és vitte őt egyik hangversenyről a másikra. Bachot, Händelt hallgattak, ö pedig (amúgy sem lévén különösebben zenerajongó) a lány átszellemült arcát, finom kezét nézte, és közben arra gondolt, hogy csak már vége lenne a hangversenynek, hogy előbb érjenek haza a kollégiumba, amikor Lilja szobatársnői még nincsenek otthon, s akkor ők még egy kis ideig kettesben maradhatnak. Persze csak tizenegyig, mert később a rendtartás szerint „idegen személy“ nem tartózkodhat a diákszálló területén. Azután Igor leült az udvaron a hűvös fűre, vagy nekitámaszkodott a transzformátorháznak, és felfelé nézett, ahol a sok ablak között csak Lilját látta. — Szeptemberben országos kiállítás lesz — folytatta a nő. — Borzasztóan izgulok a metronómom miatt. Tudod, hogy ki lesz benn a zsűriben? („Még most is ugyanolyan pufók gyerekarca van.“) — Komov professzor. Emlékszel, mi mindent csináltunk az előadásain? ... Hogy szerette ezt a lányt! Se azelőtt, se utána senkibe nem volt ennyire szerelmes. És már nem is lesz. Fél Moszkvát begyalogolta érte, ha túl sokáig állt az ablaka alatt, és már elment az utolsó autóbusz. Eszébe jutott egy pillanat. Csillogott a sűrű, sötét víztükör, őszi lombok illatát vitte a szél. Hazaérkezett. Sokáig állt az ajtónál és csöngetett, mert anyja az utóbbi időben éjszakára nagyon alaposan bezárkózott. (Befejező rész a következő számban.) Néhány szociáldemokrata szervezet és számos szakszervezet, köztük az angyalföldi ifik, s a kerületi nőbizottság csoportosan vonult a Petőfi térre. Anna visszamaradt intézkedni, aztán Mariskával kettesben követte о többieket. A Petőfi-szobrot körülfolyta a több ezernyi ember, elárasztva a teret, a Dunakorzót, a környező utcákot. Já néhány szakszervezet a tilalom ellenére saját zászlaja alatt érkezett, mint valami jelenkori gyatog bandérium. Ezrek álltak sorfalat, valóságos díszőrséget a koszorúzó küldöttségnek: a Történelmi Emlékbizottság, a független kisgazdák, о parasztpárt, az értelmiség, az ipari munkásság képviselőinek, s a névteleneknek, akik egy-egy csokor ibolyát, hóvirágot tettek a költő szobrának a talapzatára. S amikor valaki beszélni kezdett — Anna nem látta az embersűrűben: kicsoda — hirtelen előkerültek a tokokból és a kabátszárnyak alól az eddig rejtegetett arcképek, transzparensek és zászlók: „Független, szabad, demokratikus Magyarországot!" — „Vesszen a háború!" — „BékétI“ — „Vesszen Hitleri" — „Szovjetmagyar barátsági" Magasba emelkedtek a képek: Kossuth, Petőfi, Dózsa, Táncsics arcmásai néztek szembe az ércbe öntött költő alakjával Lengtek az arannyal hímzett piros szak szervezeti lobogók, a piros-fehér-zöld zász lók, a kibomlott színes transzparensek Annának úgy tetszett, hogy a színek tenge rén áthullámzik valami kékes selymes fény mintha az ég kárpitja és a Duna szalagja összefonódott volna a lobogókkal. Mariska megragadta Anna karját: Gyönyörűi Csodálatos! — repdesett Anno hangja. DÖME PIROSKA cSSZQ, иь Jelszavak harsogtak, mintha megszólaltak volna a transzparensek, világgá kiáltanák a táblák, a vásznak: — Szabadsági Le a háborúval! A teret körülfogó rendőrgyűrű összébbhúzódott, a karhatalom parancsnoka már oszlatni akarta a tömeget, amikor ezrek torkából méltóságteljesen felzendült a Himnusz. A rendőrök elbizonytalankodtak, kényszeredetten vigyázzba merevedtek. — Kossuth-hoz! — kiáltotta valaki. A tömeg sorokba rendeződött, nem kellett parancs, nem volt szükség vezényszóra, s megindult a Mária Valéria utcán, az Országház felé, a Kossuth-szoborhoz. — A Dorottya utcán menjünkI — indítványozták többen. — Aztán a Nádor utcán. Vita kerekedett, ám a zöm akkor mór a Mária Valéria utcán hömpölygött. A Duna-parti szállodasor ablakaiban ijedt arcok statisztáltak. „Föltámadott a tenger" — idézte Anna Petőfit. Az utcai járókelőkkel tízezernyire dagadt sereg a Kossuth nótára gyújtott, s haladt előre, ünnepélyesen. A refrén után — „Éljen a magyar szabadsági Éljen a Haza" — felzúgtak újra és újra a jelszavak: „Éljen a szabadsági" — „Egy katonát sem Hitlernek!" — „Hozzátok haza honvédeinket!"
