Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-18 / 42. szám

AZ OTTHON DICSÉRETE

A nő még akkor is tud otthont teremteni maga köré, ha egyedül van, a férfi ritkán. És itt találkozunk azzal a problémával, miért élnek tovább a nők, mint a férfiak? Ez nem ad ugyan minden vonatkozásban feleletet a kérdésre, de annak egyik fontos vetülete. Ha ugyanis a férfi hal meg előbb, a feleség életritmusa nem változik, ugyanabban az otthonban marad, ugyanazt az ételt főzi, ugyanúgy időben lefekszik este, mint a férje életében, csak éppen hiányzik valaki, akiről gondoskodjék. Ha ellenben a férfi marad egyedül, életritmusa megtörik s noha ugyanott él, az otthon hőmérséklete megváltozik; hűvösebb lesz, mint ahogyan a hőmérő mutatja, a bútorok ellenséges légkört sugároznak. Étkezésére nem fordít sok gondot, a mellette levő ágy üres, és a magány érzése eluralkodik rajta.

Egy szoba-konyhás lakásban egyszer azt mondta szégyenkezve a fiatalasszony:

— Tetszik tudni, nincs ebben a lakosban semmi, csak a boldogság.

Ez a legtalálóbb meghatározás az otthon értelmének,, amit valaha is hallottam. A fiatalasszony nevét fel kellett volna jegyezni és megóvni a feledéstől. De akkor még nem volt fontos semmi, a szoba-konyhás lakás látogatója is fiatal volt. Csak később bújt elő ez az emlék a gondolatfeledés tengeréből, és nyerte el a fiatalasszony fogalmazása a megfelelő értékelést, akkor, amikor az otthon a látogató életében is egyre nagyobb jelentőséget nyert.

Biztos, hogy ez a szoba-konyhás lakás azóta benépesült, a sarokba odakerült a televízió is, de a bútorok, tárgyak bizonyára nem szorították ki a boldogságot.. .

Az otthon mindenkor egy vagy több ember lelki világának hiteles vetülete. Mutasd meg a lakásod, és megmondom, ki vagy — csépelhetnénk ezt a mondást így is. Nemcsak,, a bútorok, szőnyegek, képek elrendezése az, amely a benne élőkről százszázalékosan árulkodik, hanem a légkör, amelyet ő, vagy ők teremtettek meg közöttük. Lehet, hogy a lakás nagyon szép, de ha lakói önmaguk előtt is zárva tartanak mindent, hatalmas kulcscsomót zörgetve a kezükben, az már baj, mert az őrzés a rabság egyik jele. Lehet, hogy a lakás nagyon tiszta, de ha a vendégnek papucsba kell bújnia, hogy a gondosan kikefélt rojtú szőnyegekre lépjen, az már ellenszenvessé teszi a legkáprázatosabb berendezést is. Lehet egy lakás nagyon szegényes, de apró jelekben mégis az ízlés mutatkozik, és az a törekvés, hogy minél lakályosabb legyen és a vendég máris jól érzi magát. Az otthonnak tehát lelke van, amely emberi szóval ugyan megmagyarázhatatlan, de létezik. A vendég viszi magával kellemes vagy kellemetlen emlék gyanánt, ha eltávozik.

Végső eredményként leszögezhetjük, hogy két ember harmóniája teremti meg a boldog otthon csodáját.. .

KEDVES

UTASOK

Dr. MARÉK ANTAL

Fiatalon házasodtunk össze. Ilonka akkor tizennyolc éves volt, én huszonhárom. Falubeliek vagyunk, gyermekkorunk óta ismertük egymást. Jóravaló, dolgos lány volt. Ezért választottam őt. Meg ' aztán, neki se volt semmije... meg nekem se. Nem volt mit egymás szemére vetnünk. Nehezen kezdtük. Szűkös esztendők voltak azok az elsők, de még akkor se volt köztünk nagyobb nézeteltérés.

— Jó ember a férjem. Csak a munkájának, meg a családjának él. Igyekvő is. Már a szövetkezetben dolgozott, amikor elhatározta, hogy továbbképezi magát. Zootechnikus lett. Én a szőlészetben dolgozom. Talán nem is kellene már, hiszen nem vagyunk ráutalva. A fiúk mondják is eleget, hogy hagyjam már abba a munkát, maradjak itthon, de nem tudom rászánni magamat. Alig várom mindig az első tavaszi napsugarat, hogy megkezdhessük a nyitást. Amikor odakint vagyok, és a szőlősorok közé odatűz a nap... hallom énekelni a madarakat, nem cserélnék én senkivel.

— Hosszú évekig a szüleimnél laktunk egy kicsiny szobában. Jól megfértünk egymással. A szüleim nagyon szerették a feleségemet, és ő is megbecsülte a szüléimét. Hét évig ápolta beteg, magatehetetlen édesanyámat. Azóta eltemettük őt is, apámat is.

— Megszületett a két fiunk, László és Alfréd. Ahogy a gyerekek nőttek, egyre szűkebbé vált a kis szoba. Hat évvel ezelőtt építkezni kezdtünk. Csak az tudja, aki már maga is próbálta, hogy mennyi gond, mennyi verejték árán épül fel egy családi ház. És mennyi segítő kéz kell hozzá. Rokonok és jóbarátok összefogása. Két évvel ezelőtt költöztünk be, de még mindig van mit tennünk kívül is, belül is, mert azt szeretnénk, hogy a ház, amelyben élünk, ne csak szép legyen, de otthonos és kényelmes is. Valódi otthon legyen, ahová mi is, de főleg a gyerekeink, mindig szívesen térnek haza. Amit semmi sem pótolhat.

— Igen. Az otthon nemcsak bútorokat vagy szobákat jelent, hanem egy bizonyos légkört. Szeretetet, megértést, soksok virágot. Mosolyt is. Sok mindent. Nehéz lenne azt így felsorolni. Nézzenek körül. Nálunk mindig ilyen rend és tisztaság van. Nem is tudom, a feleségem hogy győzi a munkája mellett, de sosem látom, hogy terhére volna. Rend van, de nem az a merev és visszataszító rend, amit műanyagborítókkal védnek. Hány helyen látni, hogy a család a konyhában éli le az életét, csakhogy kimélje a bútorát.

A két szülő beszélgetés közben néha

az órára néz. A nagyobbik fiukat várták haza ma, a Lackót, de nem jött. Majd talán a későbbi busszal, biztosan elhúzódott az edzés. Tóth László másodéves a nitrai Mezőgazdasági Főiskolán. Az első ligában játszik az AC Nitra csapatában. A nyáron háromhetes körúton voltak Franciaországban. A kisebbik, Frédi, kilencedikes itt helyben, Hrobonovón (Alistálban). Edzésről jött, ő is

Az egyik forró augusztusi hétvégén utaztam a Luéenec, Budapest és Balatonföldvár között menetrendszerűen közlekedő autóbuszon. Jó lehetőség ez nyáron. Reggel hét óra körül elindul a losonci vasútállomástól a CSAD kényelmes járata és ebéd után már a Balaton hűs hullámaiban lubickolhat a vendég, ha kedve tartja. Ezúttal is mintegy harmincán keltünk útra, kirándulók, szabadságolók, nők és férfiak, idősebbek s fiatalabbak vegyesen.

A harangvirág színű égen egy felhő nem volt, szél sem rezdült. A fák fölött ugrálni látszott a Nap, fényben fiirdött a festőién szép közép-szlovákiai táj. Erdők koszorúzta hegyek között, völgynek le, dombnak fel, kanyargóit, szaladt alattunk az út az országhatár felé.

Szép időnk van, állapítottuk meg elégedetten és szótlanul figyeltük az útbaeső községekben — Panické Dravcé-n (Panyidarócon), Velky KrtíS-en (Nagykürtösön) stb. felszálló újabb utasokat. Tele is lett járművünk, mire nyolc óra után a Slovenské Darmoty (Szlovákgyarmat) határállomásra értünk.

Az utazót ilyenkor rendszerint megmagyarázhatatlan, megilletődéssel vegyes belső szorongás fogja el, amely csak akkor oldódik fel teljesen, amikor az udvarias, közös útlevél- és vámvizsgálat gyorsan befejeződik. Velünk is így történt.

Jó utat kívánva köszönt el tőlünk a csinos pénzbeváltó kislány is, de mégsem indultunk rögtön tovább. Gépkocsink vezetője, a mindig vidám Jenő, ugyanis még nem jött ki a közelmúltban épített csupaüveg határőr épületből.

Közben már féltucat személyautó is elment ki és befelé egyaránt. Néhányon

már-már türelmetlenkedni kezdtek, azonban senki sem tudta a várakozás okát. A percek múlásával egyre jobban nőtt a kíváncsiság: mi történhetett? Sokan leszálltak rágyújtani, a Balassagyarmatra igyekvők pedig az Ipoly hídon át gyalog indultak az alig párszáz méterre levő város felé.

Mintegy tízpercnyi találgatás után oldódott meg a rejtély. — Egy kisgyermekkel utazó fiatalasszonynak nem volt rendben az igazolványa — tájékoztatott bennünket a sofőrünk. — Autó vitte el a szomszéd faluba és hozza azonnal vissza őket... A hölgy a nagypapához és mamához vinné a kis unokát... Kérte, hogy ha tehetjük, várjuk meg őket. A késést a végállomásig majd behozzuk ... Megvárjuk kedves utasok?

Egy pillanatig csend követte a kér-