Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-18 / 42. szám

'5

'S

—

>v

►

4«

>

о

ХЛ

•Л

Д

s

1-9

В

ügyesen rúgja a labdát. Követi a bátyja példáját? Az még majd elválik, egyelőre a pincér-szakács szakmát szeretné kitanulni, ehhez érez a legtöbb kedvet.

Tóth Lászlóékról írtam már egyszer, néhány sorban megemlítettem, hogy Ilonka kitüntetett mezőgazdasági dolgozó lett.

Akkori, első találkozásunk óta magamban hordoztam ennek a családnak a képét, a vendégszeretetét, a békés derűjét. Akkor úgy búcsúztunk el, hogy visszajövünk még ide, hogy családi körben is bemutathassam őket.

Vannak dolgok, amiket nem lehet szavakkal érzékeltetni, amik megfoghatatlanok, és észrevétlenek, de ha hiányzanak, megkeseredik az otthon légköre, kihűlnek a falak. Ügy lesz az valahogy, amint a házigazda mondta: Az otthon nemcsak bútort és szobákat jelent, hanem az emberekben élő, a belőlük sugárzó erkölcsi normákat. Nemcsak kényelmet és jólétet, ilyen, vagy olyan ízlést, hanem valami mást is. A tudatos és az öntudatlanul áradó szeretet melegét.

Mikola Anikó

Vonal alatt

dést, majd megszólalt egy éltesebb asszonyság:

— Itt kellene hagyni. .. majd máskor jobban ügyel a papírjaira ... Egy nemzetközi járatot mégsem lehet késleltetni

Nem folytathatta a mondatot, mert máris ellent vetett neki egy őszes, idősebb férfi:

— Szerintem várjunk ... nem hagyhatjuk itt őket... emberek vagyunk, nemde?

Ez hatott, a higgadt, csendes szó megtette a magáét. A kedves utasok egyöntetűen a várás mellett döntöttek. Sőt, az addig nagyobbrészt hallgatag, egymást nem ismerő, csupán magukkal törődő emberek beszélgetni kezdtek. Kedélyesen csevegtek, ismerkedtek a busz körül és szurkoltak az ismeretlen fiatalasszonynak: cak sikerüljön elintéznie hamar az okmányt.

Nem sikerült. Negyven perc múlva indultunk csak el Budapest irányába. Nekem mégis úgy tűnt, hogy a várakozás mégsem volt hiábavaló, nem volt elfecsérelt idő, mert a véletlenül összeverődött, kis alkalmi közösségünket ez alatt mint láthatatlan kötelék összefűzte a máson való segíteniakarás vágya. Az együttérzés és sajnálkozás fejeződött ki a további beszélgetés során is. Aki pedig már eljut eddig, az szívesen részt vállal a még nagyobb közösség gondjaiból és örömeiből is.

Jó ezt tudni és látni, mivel életünkben mindenütt s állandóan egymásra vagyunk utalva, mi kedves utasok.

5

<3Llua

>7

itfA

A

J

i

az \

igazsághor

Válasz egy levélre

Kedves Takács néni! Azt írja, figyelmes olvasója sorozatunknak. On is átélte azokat a töprengéseket, vívódásokat, amelyeket a vallásos szellemben nevelt embereket — a való világ gondolati gazdagságával találkozva kételkedésre késztetik.

Felnőtt ember volt már, életbe induló gyermekek anyja, amikor a hit és az ateizmus kérdései fölött gondolkozni kezdett. Férje elesett a háborúban, amikor az értesítést megkapta, úgy érezte, semmi sem segit. Magányos volt, tele félelemmel, két lánya nevelésének gondjával, szomorúsággal. Egyszerű falusi asszony volt. Inkább szívével, mint eszével szállt vitába az ismeretlen „hatalommal“. Akkortájt, megnyugtatásképpen gyakran hallotta: nyugodj bele, isten akarta így. A háborút is ő küldte, hogy megbüntesse az emberi gonoszságot. De akkor miért szenvednek általa az ártatlanok, miért pusztulnak el miatta a bűntelenek? Köztük a férje is ... Később, amikor elcsitultak a fájdalom első hullámai és a többi ember között a mindennapi munka élni, tenni kényszerítette — eszmélni kezdett. Együttérzett minden özvegyen maradt anyával, megsiratott minden ártatlanul elpusztult embert. Dolgos évei alatt rájött, meggyőződött róla, az ember mindenről tehet. Jóról és rosszról egyaránt. Es nem lehet ölbe tett kézzel várni eredményt, jólétet, békét. Mindenért meg kell küzdeni, mindent el lehet érni összefogással, okos céltudatossággal. A mi társadalmunkban nem kell ismeretlen erőktől, fohászszál kikönyörögni semmit. A dolgozó ember bízhat saját erejében — írja. Hozzáteszi még, hogy így él, dolgozik két lánya családja is. Munkában, gondban, családjáért élt. Lassan megöregedett. Most már „lefelé ballag“, úgy érzi. És ami munka közben nem jutott eszébe, most kezdi foglalkoztatni. Helyes-e, jól tette-e, hogy elfordult a hittől. Eddig — mindent megkapott a társadalomtól. Munkát, keresetet, nyugdíjat. Gyermekeitől szeretetet. De — nem jobb-e annak, aki buzgó vallásos, aki úgy várhatja élete alkonyát, hogy majd — a túlvilágon folytathatja. Es még valami: ha búcsúznia kell. elbúcsúznak-e olyan szépen öntől, mint attól, akit egyházi temetéssel kísérnek utolsó útjára? Látott már televízióban szép „polgári temetést“, írja: de nagy, híres emberek temetését, akiknek a neve fennmarad műveikben,

tetteikben. Tehát valójában nem halnak meg. De az egyszerű ember nyugodjon bele, hogy — nincs többé, nem marad utána semmi?

Takács néni falusi asszony. Bizonyára látta már szomszédait, ismerőseit, rokonait — azokat az idős embereket, akik olyan szenvedéllyel ültetik a fiatal facsemetéket. A hajlott hátú nagyapákat a zsenge veszszőcskék mellett. Bennük ugyanaz a kérdés munkált, ugyanaz a szándék, kívánság ösztönözte őket. amely önt is. Hogy maradjon utánuk valami. Hogy életükre, rájuk emlékeztessen legalább egy-egy fa, amely tovább él... De egy édesanya, egy nagymama életének folyamatosságát mi vihetné szebben, teljesebben tovább, mint gyermekei, unokái? Két lánya, öt unokája van. Szerető gondoskodására, adakozó anyai jóságára még azok az unokák, dédunokák is emlékezni fognak, akik már nem ismerhetik. Ott van a neve a szövetkezetalakítók névsorában. Igaz, hogy egy a sok közül, de ha eredményeket dicsérnek, méltatnak, az elsőknek járó tisztelet fénye az ön nevét is bearanyozza.

A búcsúzás, az „utolsó út“ ünnepélyességét ma már nem csak az egyházi temetés adhatja meg. A polgári ügyek bizottsága minden községben széppé, színvonalassá, méltóvá teheti. Természetesen ha a családtagok igénylik és méltányolják hozzátartozójuk „utolsó kívánságát“. Igaza van, hogy még sok faluban, városban gépiesen, sietve búcsúznak az emberektől — de ahol olyan gondolkodású emberek élnek, amilyen ön és lányai — ott nem nehéz változtatni azon, hogy másképpen legyen. A polgári házasságkötések, névadók mellett erre is gondolnia kell a nemzeti bizottságnak és a felvilágosult, tudományos világszemléletű lakosoknak is. Lapunk következő számában éppen erről írunk majd részletesebben, hogyan dolgozhatnak, milyen munkát végezhetnek a polgári aktívák, bizottságok.

Társadalmunk a dolgozó nép, a munkások társadalma. A megszülető emberről, a felnövekvő ifjúságról, a családról, a nyugdíjasokról a legmesszemenőbben gondoskodik. Célja — célunk, hogy ez a gondoskodás a bölcsőtől a koporsóig az emberi élet minden területére egyaránt kiterjedjen, hogy az ember ne legyen egyedül akkor sem, amikor a világra nyitja a szemét — de akkor sem, amikor örökre lehuny-H. MÉSZÁROS ERZSÉBET