Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
apa nem is nagyon siet haza a munkából, s hogy az édesanya mosolya mögött súlyos gondok sokasodnak, s lassanként ránehezednek az egész család életére. És azt sem tudhatta, hogy a kis testvérke már útban is volt, de rajta kívül senki se várta ... Nagy Lászlóné, az édesanya, még most is elszomorodik, ha ezekre a nehéz hetekre, hónapokra emlékszik. — Minden családban vannak kisebb-nagyobb gondok. Ha két ember kapcsolata elég erős, akkor a legtöbbet meg tudják oldani, anélkül, hogy a családi fészek melege hűlni kezdene. Nem tagadom, nálunk nem egészen így történt A családi harmónia rövid ideig tartott... Három család lakott egy lakásban, zsúfolva, kultúrálatlan körülmények között, egymásra utalva, mondhatnám úgy is egymásnak kiszolgáltatva. Édesanyám meleg szívének köszönhettük, hogy gyermekeit, unokáit nem küldte el a családi házból, amíg nekik nem volt tető a fejük felett. De hát három család egy lakásban, mégiscsak megnehezíti a családi harmónia kialakulását, megőrzését... Azt mondtam, ha két ember kapcsolata elég erős, akkor meg tudják oldani a felmerülő viszályokat, gondokat. Sajnos nekünk erre nem volt elég erőnk. S hogy mégis jól végződött, másoknak köszönhetem, köszönhetjük. A második gyereket vártuk... Azaz, hogy nem vártuk. Éjszakákon át gyötrődtem, sírtam, nem tudtam elképzelni, hogy mondjam meg édesanyámnak, hogy megint szaporodni fog a nagy család. Talán már egy ágy sem fért volna be a szobába ... A férjemmel is meggyűlt a bajom, egyszerre idegennek éreztem, és sajnos csaknem kenyértörésre került köztünk a sor. Elkeseredetten álltam az ÁB bizottság elé: lemondok a második gyermekemről, bárhogy szeretném, bárhogy ragaszkodom hozzá ... És szerencsémre a bizottságban EMBEREK ültek. így, csupa nagy betűvel. Emberek, akik szavak nélkül is megértették, miért kérem a döntésüket. S ekkor a bizottság egyik tagja, aki szintén anya, feleség, rám nézett és azt mondta: A lakást megszerezzük. Akarja-e a gyermekét? Hihetetlen volt. És az is, hogy egy hónapon belül, ha szerény körülmények között is, de a saját lakásunkban lakhattunk. A férjem visszatért, és csakhamar boldogan vártuk a második gyermeket. Fiút szerettünk volna, de a kis Évike érkezett. A régi sebek behegedtek, s ma már semmi sem árnyékolja be családi életünket... Amikor az AB bizottság egyik tagjával komárnói otthonukban meglátogattuk a családot, nyomát sem találtuk az elmúlt hónapok nehéz gondjainak. A családba visszaköltözött az egyetértés, nyugalom. Mónika boldog, mert édesapja minden este sietve érkezik haza, testvérkéje is van, és édesanyja arcán igazi a mosoly. Megyeri Andrea A Nö KÉRDEZ ax orvos válaszol ALVÁS, PIHENÉS KAMASZKORBAN A kamaszkor sajátságos problémája, hogy ebben az életszakaszban jelentkezik a gyermekek túlnyomó többségénél a „tanulási csúcspont“, mikor a tovább tanulás érdekében még a jó tanulók is erejük maximumát fektetik a munkájukba, nem beszélve a gyengébb képességű gyermekekről, akik teherbíró képességüket is meghaladó teljesítményekre kényszerülnek. Ez a fokozott munka a gyermekek nagy részénél az alvásidő megrövidüléséhez vezet. A késő estig tartó, majd a kora hajnali órákban folytatódó tanulás lassan tartós károsítójává válik gyermekünk egészségének. A kamaszkorú gyermekek számára — az erre vonatkozó szakirodalom egységes állásfoglalása szerint — minimálisan napi 10 óra alvásidőt kell biztosítani. (Talán mondanunk sem kell, hogy 10 óra nyugodt alvást!) Ez olyan alapkövetelmény, melytől pozitív irányba el lehet térni, de megcsonkítani semmiképpen sem szabad. Egyéni különbségek természetesen akadnak; gyengébb alkatú gyerekek között nem ritka a 12 órai alvást, igénylő sem, de még a legedzettebb, sokat sportoló gyermekünknél is követeljük meg a 10 órás folyamatos alvást még akor is, ha ennek érdekében a családi televíziónézési programot kell háttérbe szorítanunk. A pihenésről szólva aktív és passzív pihenésről szoktunk beszélni. Az alvás jellegzetesen a paszszív pihenés feltételeinek felel meg, s a szervezet regenerálódási folyamatainak elósegítője. Az aktív pihenés pedig lényegileg a kifáradást okozó tényező felváltása egy más jellegű aktív tevékenységgel, melynek pihentető jellege éppen a fárasztó munkajellegtől való eltérésen alapul. Gyakran hagyjuk figyelmen kívül, hogy gyermekeink néha hosszabb munkaidőt teljesítenek, mint mi, felnőttek. Az iskolapadban eltöltött 5—6 óra után a napközi vagy a tanulószoba falai között eltöltött órák következnek, csak ezek után kerül haza sok gyermek, s nagy részük még otthon is folytatja a tanulást. A különórák, az otthoni háztartásban nyújtott segítség együtt arra vezethet, hogy gyermekeink elképesztően sok órát töltenek kötött elfoglaltsággal. Mindehhez hozzászámítva a kamaszkorú gyermekek fokozott mozgásigényét és szükségletét, könnyen megérthetjük, mi okozhat olyan feszültséget gyermekeinkben, mely — természetesen nem kizárólagos okként — magatartási problémákban, esetleg „fáradékonyságban“ vagy más, nem megszokott formában mutatkozik meg. A szellemileg kifáradt gyermek ugyanúgy igényli a „lazítást“, mint a felnőtt. Van, aki olvasmányaiban, mások mozgásigényes játékban találják meg ennek lehetőségét. Legyünk segítségükre, hogy a pihenési formának ezt a válfaját, az aktív pihenést, helyesen alkalmazzák. Ne csak a „hasznosság" lebegjen a szemünk előtt; „úgyis sétálni akarsz, menj a múzeumba“ — irányítja például gyermekét az egyik szülő. Senki sem vonja kétségbe a múzeumlátogatás hasznát, de a gyermek érzi leginkább, hogyan pihenje ki a fáradtságát. Lehet, hogy éppen a fárasztónak tűnő focizás jelent számára pihenést; engedjük meg neki, a múzeum ráér egy „pihentebb“ napján is. Az aktív pihenés tehát nem azt jelenti, hogy feltétlenül „hasznos“ tartalommal kell megtölteni. A főcél — s igazi haszna ez —, hogy egy bizonyos, fáradságot okozó folyamat végén más, ugyancsak aktivitást igénylő, de mégis változatos program formájában találjon oldódást. Adott esetben a sportolás pihentet — például megerőltető szellemi munka után, de a tréningben elfáradt sportoló pihenését nem újabb sportfoglalkozás biztosítja, hanem erőfeszítést igénylő sakkjátszma. Gyermekünk érdekét akkor szolgáljuk leginkább, ha ahhoz nyújtunk segítséget, hogy minél több lehetőség közül választhassa ki a számára legkedvezőbb, aktív pihenési formát. lm az igazsághoz Úgy érzem, egyike vagyok a legfiatalabbaknak, akik e rovatban az igazsághoz vezető útjukról vallottak. Valamennyi hozzászólás nagyon elgondolkoztatott és azt hiszem, a hozzám hasonló fiatalok előtt tanulságul szolgál mindegyik. Elsős gimnazista vagyok, tizenöt éves. Nem Írom, hogy „csak" tizenöt éves, mert véleményem szerint, ez a kor már bizonyos értelemben feljogosít arra, hogy vallják meggyőződésemről. S különösen azért, mert e világnézeti kérdések nagyon is sokat foglalkoztatnak mostanában. Talán még nem mondhatom el magamról, hogy a célig értem, de azt biztosan érzem, hogy jó úton járok, amelyen esetleg még tévedhetek, de visszafordulni már sohasem tudnék. Azt hiszem, ebben igen nagy segítségemre volt ez az ankét. Sok kérdésre választ kaptam, új gondolatokat ébresztett bennem. Nemrég még én is így gondolkoztam: két út van előttem, melyiken induljak... Én már biztosan tudom, hogy csak az igazság útja járható. A közelmúltban megkérdeztem egy iskolatársamat: te melyik úton jársz? — A középútón, válaszolta nagy meglepetésemre. Aztán sokat vitatkoztunk. Felhívtam figyelmét az ankétre is. Meg az olvasmányaimra, amelyeknek köszönhetem, hogy én a megalkuvást, kétszínűséget jelentő középutat sohasem tudnám választani. Mert csak ennyi kell hozzá: nyitott szemmel járni a világban, meghallgatni másokat is, olvasni, tanulni, és élni a saját logikámmal... Sajnos, az iskolatársam problémája nem egyedülálló. Akadnak még, akik a kétirányú nevelés útvesztőjében tapogatózva járkálnak. Talán ez is az oka a világnézeti közönbösségnek, amit némelyik fiatalnál tapasztalni lehet. Meggyőződésem, hogy a vallásos nevelés fékezi, meghosszabbítja az igazsághoz vezető utat. Megértem, hogy nagyszüléink életvitelét mennyire befolyásolta még a vallás. Küzdöttek, és bízva bíztak. Ez nem baj, hiszen bizalom nélkül élni nem is lehet. De egy kizsákmányoló hitben hittek, és a túlvilági jobb életben bíztak, miközben a másnapi vacsorájuk sem volt biztosítva. A mi idős nagyszülőinket nem érte olyan döntő erejű hatás, amelynek következtében végleg leszámolhattak volna vallásos világnézetükkel. Mint ahogy az örök hósapkás csúcsokat sem bántja már a perzselő napsugár. A pedagógusokra óriási feladat hárul a gyermekek világnézeti nevelésében. S meg kell vallani, a még vallásos környezetben nevelkedő gyermekhez olykor nehéz megtalálni az utat. A türelem, az őszinteség, az okos szó mindig nagyobb hatással van az érzékeny lelkű gyermekre, mint a megszégyenítés, a szigorú, egyértelmű döntés, irányítás. És sokkal inkább válik meggyőződéssé az a nézet, amelyet az egyén maga tisztázott önmagában, amelyet nem vakon fogadott el, hanem okosan, értelmével fogta föl nézete helyességét. Előttem a vallás nem tabu, nem titkolni és szégyelni való. Hanem az ókori világ szellemi terméke, amelyre úgy nézek, és úgy értékelem, mint az ókori világ más szellemi értékeit, példának okáért: a mondákat, a legendákat, a regéket. Felidézzük, tudunk róla, de nem hiszünk benne, és nem befolyásolja mindennapi életünket. Meggyőződésem, hogy a legfiatalabb nemzedék tagjai, az én korosztályom, igy gondolkozik ... Kendi Mária, Plesany (Szentes)
