Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
< Ul II. A múlt filmkockái Anna úgy érezte: о rózsadombi villa ajtajának csapódásával bezárult a múltja. Most szakított végleg a rokonságával, ha nem is szűkebb családjával. Szabad lett, akkor is, ha Sombor-Schweinitzer kopói szaglásznak utána! Majdnem vidáman rohant lefelé az Áldás utcán. A Zivatar utcánál lassított, megtörölte a homlokát, megállt egy pillanatra. Körültekintett, s amikor meggyőződött, hogy senki sem követi, még szerelmespárok sem csatangolnak a napszálltában, kényelmesen folytatta útját, átgondolva az utolsó napok eseményeit. Szokás szerint vallatta önmagát: mit tett helyesen és mit ügyetlenül? Mikor, hol hibázott? A szalonban elég fegyelmezetten hallgatta a társalgást, leginkább Csávossy főhadnagy ingerelte. S talán túlzás volt egyik-egyik válasza, de az óvatosságból is megárt a sok. Eltűrte Szende Jutka „disznó“ vicceit!... Érdekes — suhant át zaklatott agyán —, a kocsisok durva káromkodásai, a bútorszállítók, szeneslegények vaskos tréfái, a trógerek trágárságai nem zavarják, szinte természetesnek tartja a nehéz emberek nyers szavait, míg о jó társaság malackodásai, kétértelmű vagy inkább félreérthetetlen célzásai nemcsak sértik a fülét, hanem felháborítják. Ennek ellenére türtőztette magát, s csak akkor fakadt ki, amikor Zsófi néni a kicsi lakás gondjairól szenvelgett. Talán engednie kellett volna, hízelkedni, ügyeskedni: hiszen báró Pásztélyi Kázmér villája menedéket nyújthatott volna. Valóságos erőd, ahol nem keresnék a politikai rendőrség emberei. A hekusok, még kurtábbon a hék, ahogy a pesti vagány nyelv mondja. Mégsem tette. Az Áldás utcai villát nem tudta, nem akarta lenyelni. Nemcsak azért, mert túlságosan nagy falat, hanem mert a gyomrából utálkozott, miként a felvilágosult Magda Pál írta valahol. S ahogy édesapja szokta idézni ... Drága apu! — áradt szét lényén a belső mosoly fénye. — BántottakI — biggyesztette kislányosan a száját. — Csúnya Zsófi néni! Sudár Aurél alighanem büszkén vállalja a vádakat: ő «bizony nem kényszerítette egyik gyermekét sem, hogy templomba járjon. Ilyesféléket emlegetett: lelkiismereti szabadság, a gyermek emberi méltósága. És a tetejében még a nők egyenjogúságát is fennen hirdette. Lám, ilyen ellentétek, szélsőségek férnek meg egy családbon! A Horthyékat о > 1/1 О » < 1/1 V •о 2 vi о £ tizenkilenc óta hűségesen és alázatosan szolgáló Pásztélyi báró és a szabadgondolkodónak bélyegzett Sudár Aurél, aki tizennyolcban őszirózsát tűzött a gomblyukába. Igaz, hogy a Sudárokat nem fűzi vérségi kapcsolat a Pásztélyiekhez: Anna ősei kuruchitű, szegény kurtanemesek voltak, Rákóczi hívei és Kossuth emberei. Szatmári kúriájukat régesrég elsodorta a história vihara, hét szilvafájuknak még a gyökerét is kitépte; a föld csupán százados emlékként ködlött. A nagyapa földmérő, afféle kultúrmérnök volt, Sudár Aurél pedig a matematika tanára lett. A Pásztélyiek Ferenc Józseftől nyertek báróságot, birtokaik egyre gyarapodtak, a Fejér megyei Takarékpénztárban zsíros tisztségeket viseltek. Ezért tartotta a család különös szerencsének, hogy a babaarcú Zsófit, anyu nővérét egy áttáncolt megyéből után feleségül kérte Pásztélyi báró. Ilyenképp kerültek atyafiságba a felkapaszkodott fertálymágnás famíliával. Sudár Aurél nem rekedt meg tizennyolc októberénél: az őszirózsát vörös kokárdával cserélte fel. Az őszirózsás forradalom és tizenkilenc gyönyörű tavasza! — villantak fel a ragyogó képek Anna emlékezetének vetítővásznán. Pergett gyermekkora, ifjúsága filmje a júniusi estén. Hatéves volt a Tanácsköztársaság születésnapján. Rozika, a hóromszéki, csillogó fekete szemű és éles eszű mindenes, épp a kis Anna haját fésülte, hol székely nótát dúdolgatva, hol Petőfi-verset mondva, amikor berontott András, a legidősebb Sudár gyerek: — Károlyi Mihály átadta a hatalmat a kommunistáknak! Éljen a Tanácsköztársaság! A kis cseléd kiszaladt a gyerekekkel az utcára. Meg sem álltak a Mária Terézia térig. A József-városban laktak azidőben. Vöröskatonák meneteltek a Nagykörút felé, énekelve: „Föl, föl, ti rabjai a földnek! Föl, föl, te éhes proletár!" Rozika vörös kokárdákat osztogatott a fiúknak, Anna ámulva tapsikolt, aztán kezét matrózsapkájához emelve nagy komolyan szalutált. A katonák észrevették, a parancsnokuk tisztelgést vezényelt, igazi díszmenetet. Ettől fogva a kislány minden vöröskatonának tisztelgett. Estére megjött apu, kokárdásan; fekete keménykalapján, amelyet tanáros komolysággal viselt, vörös szalag ékeskedett. Mit tudhatta a kislány, mi a forradalom? Csak valami édes meleget érzett a vöröskatonák láttán. Mérhetetlen boldogságot. Azóta is alig emlékszik ilyen hőfokú örömre. S azzal sem lehetett tisztában jóval később, hogy mit hoztak a román király megszálló katonái és utánuk a darutollas fehértisztek, a kardlapozó britanniások. Csak éppen kihűlt a gyermekszív, és soha többé nem tisztelgett katonának. Tizenkilenc tavaszának fényei vele maradtak és elkísérték oz iskolába. És amikor elolvasta, s lassan megértette Rozika könyveit, melyeket a lány még a két forradalom előtt kapott Andrástól: úgy érezte, neki is tennie kell valamit. Úgy cselekednie, mint a forradalmároknak, a régi franciáknak és az új oroszoknak, a bolsevik agitátoroknak, о nép felvilágosítóinak. A gimnáziumban beszélt is erről pajtásainak, s megesett, hogy az iskolából jövet az utcán énekelte az Internacionálét, mire a megriadt lányok otthagyták. Barátnőinek és a rokon gyerekeknek kiselőadásokat tartott, bizalmasuk lett, szinte kisbizalmijuk. Amolyan lelki szekreterré vált, titkos fiókká, „lerakodóhellyé", ahogy néhányon mondták. S nemcsak az ébredező lányság, bontakozó nőiesség apró rejtelmeit őrizte, hanem igyekezett rendezgetni a világról vallott nézeteiket is. Már középiskolás korában a társadalom ellentmondásai nyugtalanították, a változás lehetőségei. — Amíg nyomor van a világon, nem lehet, nem szabad mással, a magánélet nyavalyáival foglalkozni I — hirdette fennen, büszke ifjúi bölcsességgel. Visszagondolva az akkori fogalmazásra, most kicsit fellengzősen hangzik mindez, de akkor a nyiladozó értelem szenvedélyes hite hitelesítette a diáklány forrongva alakuló nézeteit. Apa a Világ létrejötténél bábáskodott, később a Magyar Hírlapot járatta. Annát mégis a Népszava cikkei kötötték le a legjobban, és a Szocializmust böngészte. Ezek a szociáldemokrata újságok Is a család olvasmányai között szerepeltek. Egy alkalommal a már Rózává érett Rozikával a padláson, a ládák között kutattak. Még a szívverésük is elállt, mikor az egyik láda fenekén zöld újságcsomagot pillantottak meg. A Vörös Újság gondosan összerakott példányai voltak. A Tanácsköztársaság bukása után András rejtette oda féltve őrzött, titkos kincseit. Tudták ők ketten, hogy a dinamit sem lehetne veszedelmesebb lelet. Mégis ettől kezdve nagyon sok dolguk volt a padláson. Egymás kezéből kapkodva a lapokat, szinte falták a tiltott tudományt. Róza férjhez ment, gyereket szült, tüdőbajt kapott és meghalt. A fiatal lány úgy érezte, hogy ez a halál még jobban elkötelezte őt. Gyakrabban járt a számára oly drága halott rokonaihoz. Saját családjának érezte ezeket az egyszerű, szegény munkásembereket. Sokkal közelebb álltak hozzá, mint Pásztélyi báróék, puccos szalonjukkal együtt. — A munkásokhoz kell tartoznom, és végül is cselekedni kell valamit — határozott, növekedvén a múló évekkel. Csak még a hogyant nem tudta. Anyu egyik barátnője szociáldemokrata képviselőnő volt. Gondolta, elmegy hozzá, és felajánlja magát о szocialista mozgalomnak. Csak a formát nem találta.,, Félénk és szégyellős volt akkor. (folytatjuk) Palotai Boris Komplett roaaoli Kopogtatás halattszott. Fiatal lány állt meg az ajtóban, olyan mozdulattal, mintha nem tudná elhatározni, belépjen-e, vagy visszaforduljon. — Pados elvtársat keresem — szólalt meg bizonytalanul, és hátrább húzódott. — Kézirat? — kérdezte Anna mosolyogva, a bennfentesek biztonságával. Nem, dehogy! — tiltakozott a lány. — Érr nem azért jöttem. Csak beszélni szeretnék vele. Nem szólna neki? — Mindjárt bejelentem — mondta Anna, akit mulattatott, hogy titkárnőnek nézik, holott csak véletlenül cseppent ide, függönyt akar venni Ferivel, s amíg Feri cikket diktált, letelepedett az íróasztala mellé. — Mindjárt bejelentem — ismételte, és már látta Ferit, amint kényszeredetten hátrafordul, s távollevő arccal tekint a látogatóra. — Csak néhány perc időm van — mondja majd mentegetőzve, és a kézirathalmaz mögül ráhunyorog, hogy mindjárt végez, s aztán mehetnek! — Bemenjek? — mondja a lány, és habozva néz körül. — Mégse megyek be. Annyiszor a lelkemre kötötte, nehogy eszembe jusson a szerkesztőségben felkeresni. — Az ajtóra bámul, megfogja Anna karját. — Csak egy üzenetet szeretnék itt hagyni a számára. Csak annyit mondjon neki, hogy Terussal nem lehet így bánni! — Kivel? — kérdi Anna, és a mosoly elcsúszik az arcán. — Terussal. ö már fogja tudni. — Magával húzza Annát a folyosó végére, oda, ahol már nincsenek ajtók, ablakok, csak homály van, egymásra rakott újságcsomók, melyből porszag árad. — Mondja... — valami megmagyarázhatatlan bizalommal hajol feléje —, mondja ismeri maga ezt a Ferit?... ezt a Padost? Ismerem — mondja szűkén Anna. A lány nagyot nyel. kétszer is megnedvesíti az ajkát, amíg kiböki: — Van ennek valakije? — Miért kérdi? —• Anna kemény kis ütést érez a melle táján. — Szóval van. — A lány a kabátgombját babrálta. Kinyitja, becsukja, egyiket a másik után. — Már hetek óta észrevettem, hogy megváltozott. Azelőtt...
