Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-09-13 / 37. szám
Seiinhk Mit segítsek még, mamat — Köszönöm, N ata ska, már így is sokat segítettél. Ölj le, pihenjél. Beteg a mama. Natasa a munkából egyenesen idejött. Megmelegitette a levest, kisütötte az elkészített húst, és megetette a mamát. Ha lehet egyáltalán úgy mondani, hogy „megetette", hiszen alig evett valamit. Aztán elmosta az edényeket, kicsit kitakarította a lakást, megöntözte a virágokat, az éjjeliszekrényre készítette á friss újságot, teát öntött a termoszba. „Azt hiszem, minden megvan." Gondosan körülnézett: még mit? Aztán leült az ágy szélére és elmondta, hogy útközben bement a cipőboltba, nagyon szép cipőket kaptak. Veszek neked is, mama. Nekem ne vegyél, megleszek én nélkülük. Ezt a „megleszek én nélkülük"-et nagyon jól ismeri Natasa. Mindig ezt mondta a mama, ha valami újat vett a lányának. — Már megint az a „megleszek én nélkülük"! Nézd meg a cipődet. Szégyen, gyalázatl Megveszem, és kész! — Majd, ha felgyógyulok — ellenkezik halkan a mama. — Nem olyan sürgős. Már tíz napja beteg a mama. Csak SZEMJON ZSURAKOVICS BETEG láthatatlan gitár húrjait pengetné. Valamikor szépen tudott énekelni és gitározni is. „Hová is lett az a gitár? — jut eszébe Natasának. — Volt, nincs." Es gondolatban már ő is otthon /ár. A kis Olenka bizonyára megint sír: „Hol a mama?" Mihail hallgat, de ő sem örül. Persze, megkérdezi, hogy van a mama, néha ő is benéz, elhozza az orvosságot, vagy valami mást, de ez minden. Fekszik a mama. Az arca besett, ajkai színtelenek. — Hozd el holnap Olenkát, legalább egy fél órára. Most meg menj, hiszen várnak. Mindjárt, mama. < 1Л О ŰÉ CL Ш 5 О rs a mama könnyű influenzával kezdődött. Pár napot feküdt, de túlbecsülte erejét — felkelt, elment dolgozni. Kétszer volt nála orvos. Szidta őt. Most meg mindennap az egészségügyi nővér jár hozzá. Natasa is benéz minden reggel. Hol kalácsot, hol süteményt hoz. Munka után is mindig bejön. Ha csak tiz percre is, de bejön. — Semmi más nem kell, mama? — Ülj le, Nataska, bizonyára sokat lutottál egész nap. A mama kezei — vékonyak és sápadtak — a takarón pihennek. Jobb kezén lassan mozgatja ujjait, mintha valami Fel tudna ugorni a székről és rohanni haza, de sajnálja a mamát. Egész este, egész éjjel egyedül van, szegény. Nem könnyű itthagyni őt egyedül, egymagára. Rosszul is alszik, gyakran felébred, furcsa álmai vannak. A nap is végtelen hosszú. Néha eljön a szomszédasszony, a nővér elvégzi a szükséges tennivalókat, aztán ismét csend van. „De hiszen a mamának nem kellene egyedül lenni" — jut hirtelen eszébe Natasának, de megriad ettől a gondolattól. — Mama, és hol van Vaszja bácsi? kérdezi, de nyomban meg is bánja, rosszkor jött ez a kérdés. — Vaszja bácsi? — kérdezi vissza halkan a mama, és a tál felé fordítja tekintetét. — Vaszilij Mihajlovics, tudod, aki régen olyan gyakran járt hozzánk. Már elfelejtetted? — Nem tudom, valahová elment. Már nagyon ré§en. De miért kérdezed? — Csak úgy... A mama nézi a falat, és hallgat. Aztán színtelen ajkai megmozdulnak: — Tíz éve, hogy elment. „Tiz éve — elgondolkozva ismételte Natasa. — Tehát akkor én tizenöt éves voltam ... Fiatal, de elég idős ahhoz, hogy megértsem. Ha valaki tizenöt éves, más szemmel nézi az életet. Amikor eljött, mindig vidám és jó volt. Hozott desszertet, süteményt, virágot. „Minek hozza, minek?" — szidta őt mindig haragosan a mama. De ez a harag nem volt igazi. Ott üldögélt mindig annál az asztalnál. Itta a teát, és mindig olyan érdekeseket mesélt. Nagyon sokfelé megfordult a világban. A falon,, a tükör mellett, pedig ott függött, és még most Is ott függ Natasa apjának — Drobos hadnagynak a portréja. És valahol a mama iratos dobozában a temetési fényképei. Egyszer a mama, tréfásan is — komolyan is, megkérdezte: — Akarod, hogy Vaszja bácsi legyen az apád? Ha akarod, férjhez megyek hozzá, — és riadt, de várakozó szemekkel várta az akkor még „nyakigláb" kislányának a válaszát. De a kislány durcásan hátradobta szalmaszinű haját: Es apa?! A mama arca hirtelen megöregedett, szeméből kialudt a várakozás szikrája. — Apa tiz évvel ezelőtt halt meg, - mondta védekezőén. — Na és? Mi van abban? — kiáltotta a „nyakigláb" kislány megbotránkozva, szinte gyűlölettel. — Hát hogyan, te nem szégyeled magad I? — Natasal... — csak ennyit tudott akkor mondani a mama. — Én megszököm itthonrólI — mondta, és folytak a könnyei. Sokáig nem lehetett őt megvigasztalni. Éjjel a mama halkan sirdogált. Natasa feszülten Ügyelte a nehezen elfojtott — Nem azzal kezdeném ... hanem valami felemelő, nemzetnevelő jelenettel, vagy mondjuk a judeo-plutokrata ellenséget gúnyoló villámtréfával. Az elsőt mindjárt megírhatnád, Gyurka. — Közben szabad egy erősebbet? — fészkelődött Jutka, unván a katonásait. A főhadnagy a bárónéra pillantott: — Ez irányban csak méltáságos aszszonyom rendelkezhet.,. — Hogyan? Mivel? — fordult Csávossy felé a báróné. — Mondjuk, kisüstivel, méltáságos asszonyom. A művésznő a jelek szerint tömény szeszt kíván.-- Ja úgy! — értem — tekingetett jobbra-balra tanácstalanul Zsófi néni, és utasította oz előkerült Katit: — Hozzon a méltáságos úr pálinkájából. — Az se rossz! — viháncolt Jutka —, de én erősebb viccre gondoltam. Valami icipici malacságra — és máris mesélte a bócher esetét a rabbi feleségével. Anna feszengett, enyhén utálkozott. Nem a kis színésznő szókimondása és régi viccei botránkoztatták, hanem általában a társaság, és aggasztotta, hogy mégsem lesz igaza Katinak. Ezek bizony örökülők. Végre, zajos búcsúzkodás után, a vendégkülönítmény elvom^lt. Anna kettesben maradt nagynénjével. Most aztán mesélj magadról - biztatta unokahúgát és keresztlányát a báróné. — Remélem, ezentúl okosabban élsz, mint eddig. Úriasszony módjára! Szabadon szeretnék élnil — tört ki Anna, s mielőtt újabb kérdésekre kellett volna felelnie, sietve a lényegre tért. — Lakást keresek, Zsófi néni. — Nem akarsz otthon maradni? — Otthon? Nekem"nincs otthonom — szaladt ki Anna száján, pedig ugyancsak óvatosságra Intette magát. — Megértem. Elvált asszony vagy. Fiatal és több mint csinos. Szép asszony vagy, Annus, de épp azért kell óvatosnak lenned. Nem adhatod magadat a világ szájára. — Óvatos vagyok ... — nézett ki az ablakon a pompázó nyárba Anna. — Anyuéknál nem maradhatok. Nem élhetek a nyakukon. Kicsi a lakás, épp elég, hogy összeszorulnak Andrással, és most Péter is velük van. — Nem veled? — így alakultak a körülményeim. — Már örültem, hogy megszabadultál attól az ostoba házasságtól, a proli csalódtól, és máris valami őrültségre készülsz? Vagy mondén életre? Mi lesz belőled, Anna? — Remélem, megállóm a helyemet, ahová sorsom és hajlamaim állítanak. és ebben sokat segíthetsz, Zsófi néni. — Mindenre, mindig kész vagyok éretted. Szeretlek és szeretnék büszkélkedni veled. Szép vagy, tehetséges és okos, csők rosszul használod az eszedet. Mit tehetnék, kedves Anna? Az asszony mélyen sóhajtott, és nagynénje szemébe nézett: — Adj szállást, Zsáfi néni.. Jó lenne... szeretnék hozzád költözni, néhány hónapra. A báróné ritkán cigarettázott, inkább csak a társaság kedvéért: ne tartsák maradinak, de most rágyújtott. Izgatottan fújta a Mirjam füstjét: Hogy képzeled ezt, Anna? — Nálad biztonságban lehetnék. Senki sem mondhatná, ahogy az imént szíves voltál kifejezni magadat: mondén életre vágyom. Visszaélek az elvált asszony lehetőségeivel, hogy kokott akarok lenni. — De én ezt nem mondtam I — Csak gondoltad, Zsófi néni. Am nem is ez a fontos, befogadsz a házadba? Azazhogy a villátokba? — Először is tudnom kell, mi késztett erre? Nincs lakásom. — A háború ellenére is építkeznek. Különben úgy tudom, kivettél valami garzonlakóst. Anyád mesélte a múltkor. Az alkalmatlan — igyekezett ügyeskedni Anna. — Bérhózba nem költözhetem. Nincs annyi pénzem. Jó állásod van. Volt. Otthagytad? Felmondtak. Most járok másik után. — Persze — a báróné ügyetlenül tartott cigarettája hamuját a féltett szőnyegre szórta —, mégiscsak tagja vagy a Szociáldemokrata Pártnak, ahogy Kázmér mondja. Azért küldenek el mindenhonnan. És ezért nem fogadhatlak be én sem. Kázmér bácsi a házasságot is rossz szemmel nézte, most a válás után talán megbocsátana, de a szocialistákat soha! Ma is olyan furcsán beszéltél. Mintha kommunista lennél. — Akkor hagyjuk, Zsófi néni — állt fel Anna. — Úgy látszik, csak beszéltél arról, hogy milyen szívesen segítenél, ha rászorulnék. — De nem ilyen titokzatos ügyben. Nem tetszik nekem ez a lakáskérdésed. Meg aztán mi is szűkén vagyunk. A két hálón kívül csak a vendégszobában van ágy, ezt pedig Kázmér vidéki rokonainak tartjuk fenn, amikor felruccannak a fővárosba. Kicsi ez a villa, szűk magunknak is. Elég baj, hogy csak egy szalonunk van. Nem tudok több vendéget fogadni, nem adhatok igazi estélyt. — és a hall? — derült gúnyra az unokahúg szája. — A hall? A hall, az hall, édes fiami Arra való, hogy onnan nyíljanak a szobák. A szalonok! — kattintottá kézitáskája zárját Anna. — De hiszen még úriszobánk sincs! tárta szét karját Zsófia báróné. —
