Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-13 / 37. szám

hyuA a AGYAR Az emberek volamikor úgy néztek a hatalmas, sárga, kopár hegyre, mint egy semmirevaló, érték­telen földterületre, amelynek hátán még a dudva is csak imitt-amott ütött ki. A hegy alatt, a közeli fal­vakban azonban annál gazdagabb termőföldek öntötték az aranysárga búzát, kövér kukoricát és zöldségfélét. Abban az időben Safárikovo (Tornaija) és környéke semmiféle iparral nem rendelkezett és így szegénynek, úrnak, a föld jelentette a meg­élhetést. A szóban forgó agyagos terület a város végén, a Sajó partján, közvetlenül a főútvonal mel­lett húzódott. Az itt szántogató parasztok egyszer arra figyeltek fel, hogy idegen emberek nézegetik a vidéket és felkapaszkodtak az agyaghegyre is. Aztán nemsokára szárnyra kapott a hír: a hegy alatt téglagyárat fognak építeni. Ettől a perctől kezdve az emberek más szemmel tekintgettek arrafelé, mert most már megélhetést, kenyérkereseti lehetőséget reméltek benne. A termelést 1903-ban minden gépesítés nélkül, ma már szinte elképzelhetetlenül nehéz fizikai munkával nyitották meg. A sok évszázados szikes, kemény agyagot kézifúróval fúrták, csákánnyal, lapáttal bá­nyászták ki a földet a munkások. A téglákat talics­kákkal hordták a kemencéből. A naptól, a hőségtől szénfeketére sült emberek mégis nagy szerencsének tartották, ha szezonmunkásként tavasztól őszig be­juthattak a gyárba. Azóta több mint hetven év telt el. Gazdákat, főnö­köket, mestereket cserélt a gyár. Régen nem élnek már az első téglaégetők, akik kezén télen sem hegedt be a seb, mert egész nyáron át egy darab bőrrel „védték“ tenyerüket az Izzó tégláktól. A nők akkoriban főleg a cserép- és téglaszárítás­nál dolgoztak. Valamikor lerakólányoknak hívták őket. A friss cserepeket és téglákat akkor és még a felszabadulás után is já ideig nyitott színekben­­pajtákban forgatták, szárították, mielőtt a kemencébe kerültek. A mai fejlett technika világában már elkép­zelni is nehéz, hogy bírtak akkor a nők naponta tiz­­tizenkét órát állni az állványon. S akik előtt tavasz­­szal nem nyílott meg a gyárkapu, irigyelték a szeren­csésebbeket — a munkához jutókat. A részvénytársaság gondolt az utánpótlásra is és a szakemberek képzésére is. S mindezt igen olcsón biztosították. A gyár udvarán tíz családnak „lakást" adtak, akik bizonyos előnyöket élveztek, vigyáztak a rendre és a társaság vagyonára. Itt, a gyár udva­rán született és nőtt fel az utánpótlás. A fiúk az apáktól tanulták el a mesterséget, még egészen fia­talon kocsitolóként dolgoztak. Sokan közülük még ma is az üzem alkalmazottai. A felszabadulás után, de főleg az utolsó évtized alatt minden munkát gépesítettek. Lőrinc László mester, aki szintén az üzem „bennszülöttje", így emlékezik vissza azokra az évekre: — Kemény, izmos emberek dolgoztak mindig a téglagyárban. Az öreg, elavult gyárat még gyermek­korunkban, apánk mellett szerettük meg. Az államo­sítás utón a fejlődés minket sem került el, s mi örül­tünk minden új gépnek, mint a sajátunkénak. Arra is büszkék voltunk, hogy egyre többet termelhettünk, Gyorsan fejlődő iparunk, új üzemeink, lakásegysé­geink egyre nagyobb követelmények elé állítottak. A háború előtt 3 milliót, 8 és félmillió téglaegységre emeltük. Most 43 ezer téglaegységet gyártunk na­ponta, de mindez ma már nem elég, az öreg gyár már többre nem képes. Ezért épült fel a régi mögött az új üzem, amely ez év utolsó negyedévében kezdi meg próbaüzemeltetését. Amíg ezeket mondja, az arcát figyelem, a tekinte­tét, amellyel szinte végigslmogatja az ódon épületet, amelyhez oly sok emlék köti. Ugyanazt érezhette a mellettem álló Bódi István tőmester is, ő több mint két évtizede dolgozik a vállalatnál, szintén tanúja volt az üzemfejlesztésnek, Bódi István elvtárs egyéb­ként az üzemi pártszervezet elnöke, több munka- és funkcióbeli elismerés, kitüntetés részese. A fiatalab­bak „Pista bácsija", aki nemcsak jó szakember és pártelnök, hanem mint ember is rendkívül közkedvelt. A régi kemencesort nézi amint mondja: — Hűségesen szolgált, de kiöregedett és lassan befejezi működését. A környék első olyan üzeme volt, ahol szervezett munkásokká formálódtak a napszá­mosok, kis- vagy félparasztok. Sokan itt Ismerték fel ellenségeiket, és azt is, hogyan kell ellenük össze­fogni. Jó munkásgárda van itt. Kevés szóból is megértik, hogy a fejlődés sürget, az építkezéseknek egyre több tégla kell. Sokszor előfordult üzemzavar, ami késlel­tette a terv teljesítését. Olyankor egy emberként haj­ráztunk, pótoltuk a mulasztást. Tavaly 350 ezer, ez év augusztusáig pedig már 200 ezer téglaegységet gyártottunk terven felül. Mindnyájan örülünk az új gyárnak, hiszen gyönyörűség látni is, a ma még néma gépsorokat. De egy kicsit sajnálom majd a régit, ha lebontásra kerül. Tudja, olyan ez, mint ami­kor egy jó öreg cimbora nyugdíjba megy. A présháztól villamosított szállítókocsik viszik a téglát a szárítóba. Gáka Márta az egyik kocsi vezetője. Hogy bírja itt a hőséget?- Szokás dolga. Csak annak tűnik elviselhetetlen­nek, aki rövid időt tölt nálunk. — Úgy hallottam, hogy nemrég elnyerték a szo­cialista munkabrigád cím harmadik rendfokozatát? — Igen. Természetesen, továbbra is versenyzünk. A tervteljesítéssel nincs baj, mindennap túlteljesít­jük. A kollektív szellem nagyon jó. Kulturális esteket, mozielőadásokat is egyre gyakrabban látogatunk, elvitatkozunk egy-egy rendezvény után. Márta hat éve dolgozik a munkahelyén. Harmad­magával jár az üzembe. A férje sofőr, a kis Zoltánka pedig a gyár udvarán lakó nagymamánál játssza át a műszakot. Nemsokára háromszobás üzemi lakásba költöznek a városban. Lőrinc László szocialista brigádjában hét nő és négy férfi dolgozik. Nem győzi eléggé dicsérni a nők példás munkáját. Ami pedig a munkafegyelmet illeti, az a véleménye, hogy sok esetben példát vehetnek A csarnokokban lázas munka folyik, szerelik a gomb­nyomásra működő gépeket Az új munkahely tágas, szellős és szép környezetben dolgozunk majd, mondja Gáka Márta Előtérben a régi téglagyár, de mögötte már felépült az új üzem Foto: ifj. Gál László tőlük a férfiak Is. Ezt a nézetet vallja a vállalat igazgatója és a pártszervezet elnöke Is. Az ok? Még sohasem fordult elő, hogy nődolgozó ellen fegyelmi eljárást alkalmaztak. Farkas Irén koller kezelőnőt példaképként emlegetik, aki 24 év alatt alig hiány­zott a munkából. S ha úgy adódik, hogy üzemzavar vagy más ok miatt külön műszakot szerveznek, mindig az elsők között lépi át a gyár küszöbét. Hacsl József volt mester nevét még ma is tisztelet­tel ejtik ki a fiatal munkatársak is, pedig jó Ideje nyugdíjba vonult már. Hacsi Júlia a menye, méltó követője apósának, példás já munkás. A közeli Be­­hlnce (Beje) községből jár be dolgozni több mint 14 éve. Két gyermeke és a család mellett társadalmi munkára Is talál időt, falujában aktív tagja a helyi nőszervezetnek. Az új üzemet, amely közel 60 millió korona beru­házással épült, Benyczky József mérnök, a vállalat igazgatója és Murtin György főmester társaságában néztem meg. A korszerű óriás három épületcsarnok­ból áll, amelyben teljesen automatizált lesz a terme­lés. Az egész évi folyamatos üzemeléshez a föld­tároló hónapokra előre biztosítja majd a nyersanya­got. A középső csarnokrészben szerelik a présházat, és a nagy befogadóképességű 3ó kamrás szárítókat. A kemencék az utolsó csarnokban kapnak helyet. Az üzem napi termelése 72 ezer téglaegység lesz. A munkások a szociális épületben sok minden más mellett orvosi rendelőt is kapnak, amellyel eddig nem rendelkeztek. Nagyon hiányzott a kultúrterem, a jövőben ez Is megoldódik. Szép elhelyezést kap az üzemi étkezde és a büfé, já munkakörülmények között dolgoznak majd az adminisztratív dolgozók Is. Lassan elérkezik az új üzem átadásának ideje. Szép ajándékot kapnak a téglogyár dolgozói. GÁL ETA

Next

/
Thumbnails
Contents