Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-06 / 36. szám

bálkoztam. Van is egy kötetnyi versem, valahol az asztalfiókban, — de rájöttem, hogy szavakban nem tudok mindent elmondani, így lett hivatásommá, vigaszommá és egyetlen örömömmé a festés..

Tájképeket festek, virágokat, mesealakokat, legendahősöket. Nagyon szeretem a város környékét, ezt a tájat. Talán nincs olyan zuga, amit már le ne festettem volna.

— Ez itt a cementgyár, az előtérben káposztaföldekkel. A kép egy párizsi kiállítás katalógusában is szerepelt,

— Ez a Kálvária-hegy, ez pedig a szomszédék kertje. A „Táj autóbusszal“ a Bankón készült.

— Régen nagyon sokat utaztam, mindenüvé vittem magammal a festőállványt, a vásznat, a festékesdobozt. Most már csak ide a közeibe járok, legfeljebb Stószig, ha eljutok.

— Az első legszebb élményem az a pillanat volt, amikor a Szlovák Nemzeti Galéria először kért tőlem képeket. Becsomagoltam vagy hetet és vittem őket Bratislavába. Az ismerőseim még nevettek is rajtam, hogy csak nem képzelem, hogy egynél többet elfogadjanak, ha egyáltalán szóba jön a képvásárlás. Amikor az igazgató végignézett a képeken, (sorba állítottam őket a fal mellett) egyet kiemelt közülük, s azt mondta: a többi mind marad.“

Virágh néni most egy kétszobás lakásban lakik, ugyanabban a Kovács-utcában, ahol a háború után, egy ódon ház első emeletén. Ide is ritkán süt a nap, inkább csak a szűk utcácska túloldalán levő házak faláról vetődik be a visszfénye. Tucatnyi kép körös körül a falon, s egy befejezésre váró az ablakhoz állított festőállványon. A keletszlovákiai táj lenyűgöző szépsége él itt múlandóságából kilépve a zöld és sárga színek árnyalataiban, egy csaknem kilencvenéves kéz ecsetvonásainak nyomán. Ez itt már csak a maradék. A többi múzeumok, képtárak tulajdona, sok képe külföldre is eljutott. 1966-ban a Kelet-Szlovákiai Galéria gyűjteményes kiállítást rendezett az életművéből, amelyen 76 festménye szerepelt. Értékes díjakkal tért haza a világ naiv festőművészeinek seregszemléiről is.

És most? Vajon lesz-e még tovább? A lélek fárad, a kéz erőtlenedik, de az alkotni-akarás még töretlen ebben a kilencven évéhez képest fiatalosan fürge, mozgékony asszonyban. Az életműve közkincs lett, túléli őt, de azért jó volna, ha Virágh Zsuzsanna néni néhány termékeny esztendőt kapna még, hogy a benne lakozó képek mind-mind megszülethessenek.

MIKOLA ANIKÓ

TALÁLKOZÁSOK

Több napon át ismerkedtem Szófiával. A műemlékekkel, történelmi nevezetességekkel, a zöld parkokkal, rózsaligetekkel, az ízes ételekkel, a vakítóan fényes nyári égbolttal — és az emberekkel.

öregekkel, akikkel a hűsítő szökőkutak közelében üldögéltem órák hosszat, fiatalokkal, akik készségesen mutogatták Szófia nevezetességeit, s akik tőlem is tudakolóztak, vajon hogyan élnek nálunk a fiatalok.

Egy napon Diána, fiatal újságíró kolléganőm azt mondta: most pedig láss valamit a füstös külvárosból is, a gyárkéményekből, az óriásüzemekből.

Így kerültem a nagy iparimunkás-lakótelepre, és így találkoztam Najda Mancsévá elvtársnővel.

A lakásán fogadott. Amikor kezet fogtunk, még csak anynyit tudtam róla, hogy az idén másodszor kapta meg a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. Egyetlen nő Bulgáriában, akit kétszer ért ez a nagy megtiszteltetés.

Najda Mancsévá a bolgár háziasszony kedvességével fogad, vendéglátásból kitűnően vizsgázik. De mint riportalany, nem főnyeremény. Nehéz vele beszélgetni. Szerény, halkszavú, nem dicsekedik el olyannal sem, amit jogosan elmondhatna önmagáról. Szerencsére velem van Diána, aki segít, rákérdez az eseményekre, történésekre. Végülis kirajzolódik a rendhagyó életrajz:

„A szegény vasutas családból származó kislány, Najda, mindössze tizenhárom éves volt, amikor az apja meghalt. Munkába kellett állnia. Sikerült bejutnia az akkori kis szövőgyárba, ahol egy olasz vállalkozónak dolgoztak. A háború után a gyárakat államosították, lerakták a szocialista nagyüzemi termelés alapjait. Persze nem máról holnapra. Először csak két szövőgőpen és nyolc automatagépen kezdték a gyártást. Es a fiatal szövőnő csakhamar örökre eljegyezte magát a színes szálak világával, a szófiai Március 8. textilgyár történetével. Ott volt a gyár születésénél, ismeri minden dolgozóját, minden gépét, érzi a gyár minden lélegzését. Es ahogy nőtt, terebélyesedett Szófia, úgy nőtt a gyár is. Najda asszony arról álmodozott, hogy a hozzá hasonló, egyszerű asszonyok, akiknek nem volt alkalmuk tanulni, itt a gyárban munkát kaphatnának, és ki is tanulhatnának szakmunkásnak. Meg aztán arról is, hogy a gyár termékeit egyszer messze országhatárokon túl is ismerni, keresni fogják ... Az évek gyorsan elszálltak. Tíz év, húsz, harminc ... A szövőnő közben megbecsült mester lett, három gyermekét felnevelte, taníttatta. Ma, Bulgária felszabadulásának harmincadik évfordulójára, a gyár óriásira nőtt. Ezerhatszáz dolgozója van, ebből több mint ezer nő. Negyven automatagép ontja a színes fonalak sok-sokezer méterét, és nemcsak a hazai piacon keresik termékeit, hanem a tengerentúli fejlődő országokban is. Najda Mancsévá álma valóra vált. S túl az álmokon is elért valamit: nemcsak munkalehetőség teremtődött a szófiai munkásasszonyoknak, hanem az eltelt harminc év alatt életszínvonaluk is lényegesen megváltozott. Hosszú évek eredménye a sok új bölcsőde, óvoda, a jól felszerelt vásárlóközpontok, a gyár kulturális és egészségügyi berendezései. De az ember túlnő a céljain. Eredményeinket azért tartjuk számon, hogy az kiindulópontja legyen újabb céloknak, eredményeknek. Így gondolkozott Najda asszony is, amikor arra gondolt: nemcsak egyetlen Üzemben kell pontosan és szépen dolgozni, nemcsak egyetlen üzemtől függ, hogy holnap milyen gazdagon terített asztalhoz ülhetünk le... Mindannyiunktól függ;., s Így aztán jószerével észre sem vette, hogyan lett részese az ország ipari fejlődésének, a nők egyenjogúságért vívott harcának, a nőmozgalomnak. Nem tartja nyilván mennyi munkát végzett pártfeladatként, menynyit társadalmi elkötelezettségből, mennyit mint országgyűlési képviselő, s mint szakszervezeti funkcionárius, Nem tartja nyilván, mert aki az osztályához tartozó hűségből, társadalmi elkötelezettségből, tudatos tenniakarásból és felelősségtudatból végzi azt, az nem a funkciók fontosságával méri munkájának értékét..."

És tegyük hozzá: annak a társadalom sem méri szűkén a jutalmazást, az elismerést, a megbecsülést.

Mancsévá elvtársnő nevét nemcsak hazájában emlegetik szeretettel, tisztelettel, hanem mindenütt, ahol egyszer megfordult. Legutóbb Vietnamban járt egy szakszervezeti küldöttség tagjaként. Most arról álmodozik, hogy felvegyék a bratislavai testvérüzemmel — a Nemzetközi Nőnap Cérnagyárral — a kapcsolatot,

Az üzenetet szívesen tolmácsolom, sőt előlegeznék Is valamit az üzem életéből, történetéből, de megszólal a telefon, és Mancsévá elvtársnőt más kötelességek szólítják. Ezúttal Ivan Dimov Dimitrovdíjas szobrász várja a műtermébe, aki я felszabadulási ünnepségekre mellszobrot készít Najda Mancseváról, a szocialista munka hőséről,,,

... Csendes találkozás volt. Egyszerű szavak hangzottak el, de belőlük egy nagyszerű munkásélet summázása rajzolódott ki az eltelt harminc év emlékeinek fényében. És persze egy kicsi, de fontos epizód a szocialista Bulgária életéből. MEGVERI ANDREA