Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-30 / 35. szám

országba deportált foglyok szökését segítette elő. — Mindenki ezt tette volna a helyemben — mondja a főnővér, és egyetlen mondatával hidal­ja át a harminc esztendős távolságpt múltból a jelenbe. — Az a lényeges, hogy amire az életün­ket tettük, megvalósult. Nézze ezt a szép egész­ségügyi intézetet, ezt a korszerű berendezést, a kiváló gyógyszereket... A felszabadulás után hadat üzentünk a tüdőbajnak, és ezt a csatát is megnyertük. Végigvezet a folyosón, minden ajtón benyit, úgy mutat meg mindent, mint a saját otthoná­ban. Azután köpenye zsebéből egy borítékot vesz elő, rajta a Nőszövetség Központi Bizottságának a pecsétje. Meghívó a jubileumi ünnepségekre. Nagy megtisztelés. És jóleső figyelmesség, az egészségügyi intézet igazgatója részéről, hogy erre a neves alkalomra két nap rendkívüli sza­badságot adott Pavla Ondraáikovának. Három lány egy családból — Menjetek lányaim, én már fáradt vagyok, de nektek közöttük a helyetek — küldte három lányát az apa a felkelők közé, aki maga is vörös katona volt, és a faluban csak „bolseviki“-nek nevezték. A három Masaryk lány — tizennyolc, húsz, huszonkét évesek — nem vártak több biz­tatást. Fogtatok már fegyvert? Tudtok lőni? Villám kiképzés következett: fegyverforgatés, sebesült kötözés, tájékozódás, és egyéb szükséges tudni­való, ami nélkül egy frontkatona nem lehetett meg. Emlékszem, az első páciensem MiSo Filip volt... átlőtt lábbal került a handlovai kórházba. Reszketett a kezem, amikor átkötöttem vérző sebét — emlékezik a legidősebb Masaryk lány, most Mária Hnúítavová, akit galántai otthoná­ban kerestünk fel. — De a legnehezebb napokat Staré Ногу környékén éltük ét. Micsoda harcok dúltak a Prasivá hegyen és a Dumbier alatt... a lábaink tönkrementek a hidegtől, meg a sok járástól... Mennyire féltem azelőtt a sötét erdő­től, s akkor ezek a félelmetesen susogó lombok vigyáztak ránk, óvtak bennünket, menedéket adtak ... Fényképeket, régi emlékeket' vesz elő. — A húgom, Valika a vőlegényével felderítő szolgálatot teljesítettek. Mennyire féltünk mindig Terkával, a kisebbik húgommal, amikor elmen­tek, vajon látjuk-e még egymást? Egy csoportképet nézegetünk. Katonaruhában, majd térdig érő bakancsban, gránátokkal tele akasztva látjuk rajta a huszonkét éves Máriát. — Mindig magunknál hordtuk a fegyvereinket, a lőszereket, mert bizony néha több volt az ember, mint a puska. Ha az egyik letette, a má­sik felkapta és futott vele, hogy saját kezével irthassa a gyűlölt fasisztákat. Sokan voltunk, francia és magyar, román és német antifasiszták­kal működtünk együtt a hegyekben. Milyen könnyen megértettük egymást. A tekintetekből Is lehet olvasni, ha egy célért küzdenek az embe­rek ... Sokszor lehúzódtunk a faluba, ha tudtuk, hogy nincs közvetlen veszély... Ma is hálóval gondolunk Kalinovékra, akik Tajovban sokszor menedéket adtak ... Mégsem voltunk elég óvato­sak, mert olyan jelentett fel, akiről azt hittük, közülünk való. Ruzomberokra vittek a Gestapó­­hoz. Sok vallatás után hazatoloncoltak Hloho­­vecre, de állandó felügyelet alatt voltunk, egé­szen a felszabadulásig ... A férj, Ján Hnúáfava is aktív részvevője volt a felkelésnek. Három gyermeküknek, mikor még kicsinyek voltak, sokszor meséltek igaz mesét az erdőről, ahol az állatkák ki sem jöhettek az odú­jukból, mert állandóan ropogtak a puskák. Mint annak idején a harcból, ma a társadalmi munkából veszi ki részét aktívan Mária HnúSfa­­vová. A városi nemzeti bizottság képviselője, és tevékeny munkát fejt ki a párt lakóhelyi szer­politikai egységének megszilárdításáért is küzdöt­tünk. S ezt az egységet ma is állandóan szilárdí­tani kell... Férjemet az illegális pártmunka során ismer­tem meg. Együtt mentünk a hegyekbe, de a fel­adatokat mór külön-külön teljesítettük. Össze­kötő, felderítő, és híradó voltam. Gyakran küld­tek a frontvonal mögé, mert beszéltem németül, meg aztán akárhová is „dobtak be“, vissza­pattantam, mint a bumeráng. Olyan tizenöt éves­nek látszottam, népviseletben jártam, jól tudtam színészkedni, keleti tájszólással is beszéltem, naivnak, butácskának tetettem magam, így sike­rült sokszor átejtenem a fasisztákat, meg a gár­distákat is. Arra nagyon kellett vigyáznom, hogy mindig tudjam ki vagyok, mert ötször változtat­tam nevet. Lívia Weilovónak születtem, de vol­tam Helena Demková, Aurélia Sabolová, Kata­rina Borecká, Júlia Kovaléíková is ... — ... annyira gyűlöltem a fasizmust, hogy nem ismertem lehetetlent, ha a megsemmisítéséről volt szó. SlavoSovce, Cierna Lehota, Banské Bystrica hegyeit úgy ismerem, mint a saját tenye­remet ... A felderítő munkában nagyon fontos a jó tájékozódás a sötétben is. Nekem mutatták az utat a csillagok, vezetett a csobogó patak, irányt szabtak az erdő fái. Mindig eljutottam a kijelölt helyre. Nem féltem a veszélytől, ha kel­lett a fegyvert is használtam. Hogy kikkel harcoltam együtt? Látja, erre a 1. A Felkelés emlékeit őrző múzeum Banskó Bystricán 2. Sok hazafi életét oltották ki a fasiszták a Nemec­­ká-i mészégetőben 3. A Hnusfava partizán-házaspár és középső gyerme­kük, a főiskolás Danka 4. — Arra nagyon kellett vigyáznom, hogy mindig tudjam, ki vagyok... — emlékezik Demianová Lívia 5. Pavla Ondrasiková, a galántai tüdőgondozó fő­nővére l'Wl VlM VIKI) VILI •O SbtAMJ-bC Fényképezte: F. Spacil és I. Grossmann vezetőben is. A kitüntetéseket, melyeket az egyes évfordulókon hősies magatartásáért kapott, sok­szor előveszi a Jegorov-brigád volt tagja. De talán a legbüszkébb a partizánkönyvére, amely­ben ez áll: Neve: Mária Masaryková Rangja: partizán Beosztása: ápolónő 1944. augusztus 28-tól 1944. november 20-ig aktív részvevője volt a Szlovák Nemzeti Felke­lésnek. Ötször változtatott nevet — Hát te mit csinálsz itt, Pici — kérdezte meg­lepetten Fábry József elvtárs, amikor meglátott a párt járási bizottságán. — Felvettek a párttagok közé és most itt telje­sítek szolgálatot — válaszoltam és talán egy kicsit ki is húztam magam, mert huszonkét éve­sen valóban csak egy arasznyi voltam. — Szlovákia keleti csücskében születtem. Kófi­cén, az ifjú munkások között lettem kommunis­tává. Szívesen jártam el oda. Szórakoztunk és sokat tanultunk. Szinte habzsoltuk az ismerete­ket. A magyar elvtársaktól fél év alatt megtanul­tam magyarul. Azt mondták, nyelvtehetség va­gyok. Talán igazuk volt... Nem tudom, de azt az egyet éreztem, hogy nagyon összetartozunk, köztünk a nyelvtudás sem lehet akadály... Mi kommunisták, a fasizmus megsemmisítése mel­lett az egy hazában élő nemzetiségek erkölcsi és kérdésre nem könnyű válaszolnom. Ha egy elv­társammal találkozom az utcán, megismerem, tudom, hogy együtt teljesítettünk egy-egy fontos küldetést, de a nevét... a nevét hiába kérdezik tőlem. A harcban csak a parancsot ismertük, a baj társ neve után senki sem tudakolózott. Hármas, vagy legfeljebb ötös csoportokban dol­goztunk. És szinte egytől-egyig álnéven. A fér­jem még ma is csak Julkának hív, pedig Líviát vett feleségül... Mosolyog, de látszik rajta, hogy a hosszúra nyúlt emlékezés kissé kifárasztotta a törékeny asszonyt, akinek egészségét a frontszolgálat vi­szontagságai rendkívül megviselték. Mégis három gyermeket nevelt fel, és amellett dolgozott, ter­melő, társadalmi és politikai munkát is végzett és végez ma is. Teli várakozással készülődik az országos ünnepre, a nagy évfordulóra a férjével Ján Demiannal együtt. Megkeresik azokat az ösvényeket, amelyeken minden lépés közelebb hozta a szabadsághoz... És milyen jó lesz ismét találkozni a bajtórsakkal, akiket harminc év óta nem láttak, nem is hallottak róluk, mert akkor csak álnéven ismerték egymást... TOLLAL és MIKROFONNAL

Next

/
Thumbnails
Contents