Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-23 / 34. szám
Szó te О ей < О л © £ < > ё ** О ь И NAGY ŰGV? Néhány héttel ezelőtt még csak érdeklődéssel olvastam a hozzászólásokat, és nem gondoltam, hogy magam Is tollat ragadok, és leírom első benyomásaimat új munkahelyemről. Eddig ugyanis csak az iskola padjaiban ábrándoztam arról, vajon milyen lesz, ha már én is munkába lépek, a diáktársaim helyett munkatársak vesznek körül, a vidám diákéletet felváltja a felelősségteljes hivatás gyakorlása. Szépnek is találtam, de aggódással is vártam, könnyűnek véltem, de kételyeim is voltak ... Tény, hogy ma már dolgozom, a gyakorlat igazolja vagy cáfolja előző feltételezéseimet. Nem tagadom, cáfolja is, mert minden nem ment olyan simán, mint gondoltam. Volt egy-két munkatársam, akik úgy fogadtak, hogy „iskolázott, tanult lány, mindent tud“, s hagyták, hogy rám szakadjon munkám teljes súlya. Tiltakozni sem mertem előttük, mert mindjárt éreztem, a tekintetükből: akkor mit tud, ha ezt sem tanulta meg az iskolában ... Pedig ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Valóban sok mindent nem tudtam, és ezt nem is titkoltam, nem is szégyelltem. Az iskola feladata nem az volt, hogy azokkal a gyakorlati tennivalókkal ismertessen meg, amiket abban a munkakörben végezni fogok. Ez lehetetlenség. Az iskolában csak alapokat kaptam ehhez, meg ami sokkal több ennél: a szakmámat átfogóan is áttekintem, nemcsak részleteiben. Ez már a gyakorlat dolga, hogy menynyi idő alatt sajátítom el ezeket a készségeket, amelyek a mostani munkám végzéséhez szükségesek. Persze nem volt okom az elkeseredésre, mert szerencsére, az ilyen munkatársból volt a kevesebb. A többségük megértő, kedves, segítőkész ember volt. Ha segítségre volt szükségem, mindig megvártam az alkalmas pillanatot, hogy valakit megkérjek. Arra vigyáztam, hogy fölöslegesen ne zavarjak másokat a munkájukban, s hogy ne olyankor vegyem igénybe idejüket, amikor arra nekik is szükségük van. A kezdeti bátortalan hang lassan bizalmas, baráti hanggá változott köztünk. Azt hiszem, annak ellenére, hogy rövid ideje dolgozom, elmondhatom, hogy jól kezdtem az önálló életemet, hogy az első lépések az érvényesülésben, az önálló munkában sikerültek. Csaknem minden levelet elolvastam, ami eddig megjelent az ankétben. Nagy felkiáltó jelek ezek előttem. Talán enélkül nem is tudatosítottam volna, milyen fontos jól kezdeni a pályafutást, és ha már ez sikerült, milyen fontos, hogy a jó kapcsolatokat megtartsuk, sőt tovább erősítsük. Tudom, az élet még előttem van, s nem megy mindig ilyen simán majd minden, mint most. De éppen azért, mert ezt tudatosítom, s a problémákat nem nagyítom fel, reálisan szembenézek velük, hiszem, hogy túl nagy ügyek, bonyodalmak nem lesznek soha körülöttem. Édesapám huszonhárom éve dolgozik jelenlegi munkahelyén, szinte minden munkatársát ismerem, sokat beszél róluk, többen közülük baráti kapcsolatban van. Ez jó példa előttem, szeretném, ha két-három évtized múlva énrólam is így vélekedne majd a gyermekem. S mert akarom, hogy így legyen, hiszem is, hogy sikerülni fog. BAZINA MAGDA, Bratislava az 'V И iß Adrianno szerint a fiúk mind buták és verekedősek. Kivételt csak az ő féléves testvérkéje, Marián képez, aki a világ legszebb, legjobb és legtehetségesebb fiúcskája. Tud sírni, ülni és nevetni is, ha Adri megslmpgatja a fejecskéjét. Pedig hogy tiltakozott, amikor megtudta, hogy fiútestvére született, sírt, és azonnal vissza akarta cseréltetni kislányra, de ahogy múltak a hetek és hónapok egyre jobban megszerette őt. Vonal alatt EGY LEVÉL ' VAN A FIÓKOMBAN... Egy levél van a fiókomban és nem hagy nyugodni. Rég eljártam volna már az ügyben, ha nem lenne szünidő és nem várna zárt kapu abban a diákszállóban, ahonnan régi olvasónk nyugdíjba ment. Panaszkodik, mert oka van rá, mert úgy érzi, hogy igazságtalanság érte, mert nem így képzelte el a búcsút a munkahelyétől, a kollektívától, amelyben sok éven át dolgozott. Érdemes néhány sort idézni leveléből: „Tizennyolc évig voltam tagja a szakszervezetnek. Kilenc és fél évet töltöttem a munkahelyemen, ahol portásnő voltam. Áprilisban megbetegedtem és még betegállományban voltam, amikor nyugdíjaztak. Ezután kötelességemnek tartottam, hogy elmenjek az igazgató elvtárshoz és megbeszéljem vele, hogyha tudnak valakit helyettem, a betegségem miatt otthon maradok. Beleegyezett és nemsokára mást vettek fel a helyembe. így van ez rendjén. Azt azonban fájlalom, hogy egy jó szó, vagy köszönet nélkül hagytak elmenni. Hogy közel tízéves munka után nem érdemeltem meg annyit, hogy a szakszervezeti gyűlésen azt mondják nekem: köszönjük, minden jót... Nem vagyok anyagias, de rosszul esik egy kicsit, amikor másoktól hallom, hogy hogyan búcsúztatták el a kollektívától, amikor azzal dicsekednek, hogy mi emlékezteti majd őket volt munkahelyükre. Engem semmi. Pedig tudom, milyen szép ünnepséget rendeztek és ajándékot is adtak a nyugdíjba vonuló gondnoknőnek. Vagy most is vannak megkülönböztetések? ...“ Nem szabad, hogy legyenek... De ha mégis előfordul ilyen és hasonló eset, nem elég, ha csak elítéljük, tenni kell valamit, hogy ne legyenek! Napjainkban sokat írunk, beszélünk az emberi kapcsolatok ápolásáról és az emberek megszokták már, hogy nemcsak beszélünk, hanem teszünk is azért, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A jó munkatársi viszony nemcsak a vállalatnak és a társadalomnak válik a javára, hanem nekünk, embereknek is. Nem egy párthatározatban olvashattuk már, hogy a vállalatok vezetőinek és a társadalmi szerveknek az eddiginél sokkal nagyobb gondot kell fordítani az emberi kapcsolatok elmélyítésére, a dolgozók megbecsülésére. A megbecsülés egyik vonzó formája a dolgozók megajándékozása, amelyet a munka- és életjubileumok, a nyugdíjba vonuló munkatársak búcsúztatása és más alkalmakból nyújtanak át. Az ilyen szép ünnepségeken a vállalat vezetője, közösen a szakszervezettel pénzjutalmat, ajándéktárgyat, belvagy külföldi üdülési utalványt is csatol a jókívánság mellé. Számos példát sorolhatnánk, ahol mindez már hagyománnyá vált. S ha elvétve is, de előfordul, hogy van, aki úgy érzi, sérelem érte. Sértődötten, vagy keserű szájízzel megy nyugdíjba egy ember, akinek a munkájával nagyon is meg voltak elégedve, amíg dolgozott... Nem lehetne-e mindenütt gyümölcsöztetni a jó tapasztalatokat, hogy egyik ember se érezze, hogy kevesebb a másiknál?! I
