Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-16 / 33. szám

GERGELY MIHÄLY

[yjonológok

— jaj, de örülök, hogy eljöttél, Böbikém, már kezdtem félni, talán mégse jöhetsz le, hogy ilyen hirtelen csak rádtelefonáltam, de valakivel le kellett ülnöm, és hát...

— ugyan szívem, csak nem gondolod, hogy nem jövök le, ha egyszer megígértem, és úgyis le kellett szaladnom, mert valamit még vásárolni akarok Zolának, ugyanis ma van a születésnapja, és ez-az még hiányzik...

— azt te el nem képzelnéd, mit kell elviselnem Gyulától, minden napom egy pokol, és ha belegondolok. hogy tíz éve tart, elfog a félelem, hogy beleőrülök, ha a két gyerek nem volna, már rég faképnél hagyom, beletaposom, ami belefér a bőröndbe, amivel annak idején hozzáköltöztem, de a két gyerekkel nem lehet úgy lelépni, mert nekem kell vállalnom őket, Gyula hallani sem akar róluk, rá nem is bízhatnám

— szinte elvesztettem az időérzékemet, ez a tiz év olyan volt Zolával, mintha tegnapelőtt kezdtük volna, és éppen ma délután, az ünnepi vacsorára készülődés közben jutott eszembe, milyen különös, alig bírom elhinni, hogy már tizedszer ünnepeljük kettesben a születésnapját, és nem tudom miért, de eszembe jutott a kaleidoszkóp, biztosan ismered, szivikém, azt. о játékot, nézel bele a kis hengerbe, és ha lassan forgatod, minden kis mozdulatánál új kép áll előtted, és talán kétszer sem ismétlődik ugyanaz a kép, hát pont így vagyok én Zolával, hogy nem volt két egyforma napunk...

— és tudod, milyen állati türelmem van, hogy mi mindent elviseltem tíz év alatt, azt, hogy a legelső hónapokban sorban levetette a házasságunk előtti vasárnapi arcának utolsó foszlányait is, és az ünnepi álarc helyett azóta egy egyre közönségesebb, durvább, közönyösebb, hétköznapi arc mered rám, és pontosan így váltott át a drágám, gyönyörűm a hülyére, eridj a francba, dögre, és ne is mondjam, nem múlt el az első esztendő, már megütött, hogy egyszerűen nem akartam elhinni, ilyen állatot is hord hátán a föld, de akkor mit tehettem, már megszültem Julkót, pedig a mai fejemmel tudom, akkor kellett volna beledobálni mindent abba a bőröndbe, fogni Julkót és lelépni, elmenekülni

— csak csodálkozva bámulom az embereket, hogy gyötrik egymást, hogy hány házasság pokollá válik pár hónap után, mi meg nem tudunk belelni egymással, nekünk még minden nap hozott valami újat, és minden éjszaka, hogy ezt el nem hinnék, ha elmesélném, körülkacarásznának, ugyan, cicuskám, hagyjuk az ősi szöveget, pedig hogy így mennyivel több az élet...

— aztán a hétköznapi arca elkezdett gonoszkodni is, mintha csak szándékosan csinálná, hogy szeretője van, azt a második évben megtudtam, azután hol ettől, hol attól értesülhettem újabb kalandjairól, tudod, milyen kárörvendőek az emberek, nálunk is mindig akad valaki a hivatalban, aki „jóakaratúan“ beleduruzsolja a fülembe, most itt láttam a férjedet, ilyen nővel, egy

presszóban az új csajjal, ó, neked arról fogalmad sincs, milyen ocsmányak tudnak lenni az emberek, mintha boldoggá tenné őket a másik boldogtalansága,' pedig igazán észrevehetnék rajtam, hogy egyáltalán nem leskelődöm a férjem után, hogy már szeretnék minél kevesebbet megtudni a piszkos kis ügyeiről, de ők kinyomoznak mindent helyettem, pontos személyleírást adnak minden új babáról és lakáscímeket, kéglik címét, és percnyi dátumot, amikor rajtakaphatnám őket, ha egyáltalán jelentene még valamit nekem ez az ember, ha még harcolnék érte, de hát én szabadulni szeretnék már kilenc éve, és ha volna csak egy picike garzonlakás, ahová a két gyerekkel elvonulhatnék, rég megtettem volna ...

— fantasztikus, hogy együtt élő két ember egyénisége, egész lénye, hogyan képes naponta új oldaláról megmutatkozni, szinte naponta újjászületni, mintha ilyen különös varázslatra is képes lenne két ember, hogy amikor az első hónapok után alábbhagyott a mézeshetek tüze, én csodálkozva kezdtem figyelni magunkat, hogy mi minden, addig nem ismert tulajdonság, készség feltámad bennünk, kicsit önmagunkért, de elsősorban a másikért, a másik megtartásáért, naponta való meghódításáért, hogy az a találkozásunk első idejében megismert arcunk egyre teljesebb, gazdagabb lehet, igen, neked bevallhatom, nem is kész még az ember, amikor elkezd élni egy másikkal, hiszen honnan tudhattam volna én is, mi lakik bennem, amíg Zolával nem találkoztam, hogy mi minden van az emberben, amiről fogalma sincs mindaddig, amíg olyan szituációba nem kerül, olyan ember mellé, akinek aztán, magunk ámulatára is, elkezdünk kitárulkozni, naponta megújulni...

— és tudod, mire vetemedett végül, ez ma éjjel történt, le nem hunytam a szemem egész éjszaka, azt hittem belepusztulok, oda hozta a lakásunkra az új kurváját, ne is mondjam, részeg volt mind a kettő, persze, nem annyira, hogy ne tudták volna, mit tesznek, hogy milyen állatok, pofátlanul beállítottak éjfél után. a két gyerek már aludt, én csak félálomban vergődtem, mert ha szeretni rég nem szeretem is, nem tudok igazán elaludni, amíg haza nem jön, hát az éjjel beállítottak, és a nevetgélésükre persze fölébredtek a gyerekek, és az a nő éppen csak körülnézett, de láthatóan csöppet sem lepte meg a helyzet, nem először lehetett része ilyesmiben, csak azt kérdezte Gyulától, akkor hol is fekszünk mi, Cuncuskám, és már vetkőzött is, én pedig kivezettem a két gyereket a konyhába, mert hová menekülhet el éjszaka az ember egy szoba-konyhás odúban két állat elől, Julkó már okos, nagy lány, nagyon is okos, 6 biztat két éve, menjünk el innen, akárhol jobb lesz, ha egy kis albérletben is, de ki fogad be asszonyt Pesten két gyerekkel...

— csak elnézem, hogy mennyien végigvegetálják az életüket, nem sokkal különbül a növényeknél, állatoknál, üresen, tartalmatlanul élnek napról napra, s agyonunják és halálragyötrik egymást az ürességükkel, a hülyeségeikkel, mi meg Zolával még sosem untuk egymást, szerencsére ő is szereti a munkáját, pedig a statisztikusság egyáltalán nem tartozik a divatos, menő pályák közé, a fizetéséhez sem jön mellékes, mert náluk sincs borravaló, hálapénz, és nem vállalt másodállást sem, ketten azért kijövünk a két keresetből, és én is jól érzem magam a helyemen, pedig csak egy telefonközpontos vagyok, még ha egy nagy intézetben is, de hogy azt is mennyire élvezettel csinálhatja az ember, csak bámulok, mikor a mostani, fiatal kolléganők folyton csak sírnak, s mind el akar menni, én meg örülök a munkámnak, mert naponta segíthetek rohanó, idegeskedő embereken, csak hallanád, hogy sok viszatérő telefonáló, akik már ismerősként üdvözölnek, és mindig külön is megdicsérnek a modoromért, a stílusomért, ami szerintük manapság tel-ZDENÉK GALUSKA

Aratás előtti idő. A napocska vigyorog a világra, a föld izzik, mint a kályha, az ég kék, mint a búzavirág — sehol egy felhő. Kordula bácsi kijött a pitvarból az udvarra, hátratolta fején a kalapot, megtörülte izzadt homlokát, s hunyorgó szemmel nézett körül.

Bodri a létra alatt hever, s olyan lusta, hogy nem kap az orra körül repkedő legyek után sem. A gyerekek a libákkal a patakban pancsolnak, s a kiabálásban versenyeznek. Bíróék Janija a kanyarban a híd alatt lovakat úsztat.

A bácsi a kerítésnek támaszkodva pipára gyújt, s a füstöt a néni felé fújva mondja: „Hallod, Kata — szétnézek a szántón, hogy keményedik a mag!" és ment a Nedves dűlőbe.

Kiér a földekre, a jó gazda szakértő szemével szétnéz, kinek hogy termett. A sajátjánál megáll, ájtatosan megszemléli az egész évi munkáját, melylyel igazán elégedett. A búza szépen hullámzik, s belesimul a bácsi kezébe. Kibont egy szemet, beleharap kíváncsian — jó idő esetén három nap múlva lehet aratni.

Kordula a határkőnek dűlt és elszundított — úgy érezte magát, mint macska a kemencén ...

Ebben az állapotban zavarta meg őt az ismerős ciripelés crrr.., crrr... a tücsök hangolta hegedűjét közvetlen a bácsi orra előtt. Meg se moccant, viszszafojtotta a lélegzetét is — csak félszemmel hunyorogva nézte, hol van a vándormuzsikus, mert ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy elkövethetne valami jó kis huncutságot. Most hót csak egy kívánsága volt — megfogni a tücskötl Egy pillanat alatt megnézte, hogy bukott át egy kövön, körbefordult, mint a forgács, megkapta a fenekénél — és zsupsz, a gyufaskatulyába. Kissé távolabb ciripelt a második, majd a harmadik kolléga. Pár perc alatt dobozában volt az egész vándormuzsikus társulat.

Füstölt, mint a gyárkémény, s huncut vigyorral a szája szögletében hazafelé ballagott, s erősen gondolkozott, kit szerencséltessen a hegedűsökkel.

Hirtelen a homlokára ütött, s már tudta is, ki lesz a címzett — az agglegény Pulec Ignác.

Jól ismerte a dünnyögő kárörvendőt, aki mór harminc évvel ezelőtt elvesztette kártyán a vidám természetét. Kerülte az embereket, senkivel nem fért meg, a bíróságon már lakhatási engedélye volt, mert folyton ott tartózkodott.

El is pereskedett jó pár hold földet.

Az első házacskákhoz érve a bácsi óvatosan settenkedett, nehogy valaki észrevegye.

Szerencséje volt — a közelben néhány gyereken kívül nem tartózkodott élő lélek. Mégegyszer körülnézett, és zsupsz, a „Trió" az ablakon át berepült.

„No, várj csak te kenderkóc, elhúzzák ezek neked olyan szépen, hogy nem felejted el egyhamar!”

És igaza lett. Ignác a kocsmából hazajövet megevett egy köcsög aludttejet és aludni ment. Alig oltotta el a lámpát, s horkolni kezdett — felhangzott a csendes szobában: crrr, crrr.. . Ignác visszafojtotta a lélegzetét, fülét — mely akkora volt, mint hat korona árú disznósajt — a muzsikusok felé fordította, és megint: crrr. . . crrr. . .

Kiugrott az ágyból, felgyújtotta о lámpát, hallgatózik — no semmi, csend van, akár a sírban. Visszamászik hát a „fészkébe", elfújja a lámpát, s mikor mór éppen elszundít, felhangzik még erősebben, mint az előbb: crrr... crrr

Atkozódik, mint a pogány, lemászik az ágyról, gyertyát gyújt, mászik az ágy alá, de pókhálón és macskapiszkon kívül nem lát semmit — csend van, mint a sírban. így mászott le az ágyról ezen az éjjelen még tizenötször.

A szomszédok beszélték, hogy az éjszaka Ignác talán valakit meggyilkolt, mert úgy ordított, mint az őrült, mindent a földhöz vágott, a szilánkok csak úgy repkedtek — de a tücsköket nem találta meg!

A második éjjel ugyanez volt a program azzal a különbséggel, hogy fenekestül felforgatta az egész szobát, el-