Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-02 / 31. szám
A lányos megjelenésű, sötétkék-fehérbe öltözött fiatalasszony nyugodtan beszél, de érződik a hangjáé, hogy mégis, úgy belülről nehezére esik. Férje is, ő is hivatalnok egy ipari nagyvállalatnál, két kisgyermekük van, s mindketten továbbtanulnak felépítményi iskolában. — Jövőre vizsgázunk mind a ketten, s ho most megint. . . akkor elvesztem az elvégzett két évet. Eddig is nehezen bírtuk a munkát, az iskolát és gyereknevelést, mert csak magunkra támaszkodhatunk mindenben. Lehetetlen, hogy о harmadik kicsi mellett befejezzem a tanulmányaimat. Ha egy év múlva jött volna . . . A bizottság engedélyezi a terhesség megszakítósát. Az indok: a kis család jövedelme, lakásviszonyai elviselnék a harmadik gyermeket, de: már két gyermeket nevelnek plusz megterhelés mellett, a fiatalasszony eddig elkerülte az interrupciót, mert fogamzásgátló szert használ (most az orvos tanácsára tartott szünetet) és tanulókönyve kitűnő előmenetelről tanúskodik. Ha mindketten magasabb fokú szakképzettséget szereznek, az nem a férj és a feleség egyéni érdekét szolgálja, hanem a kis közösség, a csalód jövőjének stabilizálását jelenti. Halvány árnyék suhan át mégis az asszony arcán, amikor lehajtott fejjel о kilincs után nyúl. Húszéves. Olyan törékeny, mint egy porcelán figura, ölében vékony fehér ujjal görcsösen kapcsolódnak egymásba. Tárgyilagosan érvel: a partner nős, már több mint egy éve tart a viszonyuk, mert nem él jól a feleségével. Az asszony már többször elköltözött tőle, nemrég megindították a válópert is, de most azzal jött vissza, hogy gyermeket vár, a harmadikat. Halk hangja megremeg, és kissé hűvösnek tűnő lényén keskeny rést nyit, amelyen be lehet pillantani az ifjúságába. — Hároméves voltam, amikor az apám meghalt. Anyám hétéves korombon kivert a házból, nevelőszülőkhöz adott. Ha most ők.. . megtudnák, ők is kidobnának, és akkor hova mennék о kicsivel, hiszen csak 900 koronát keresek. Igaz, az apja fizetne, de akkor is, milyen élete lenne . . . A bizottság hallgat. Talán szaggatott mozaikokban mindegyikük előtt képek villannak fel amarról a három gyermekről, s erről, akinek a létezése ma még alig több, mint a kopár ágban szunynyadó rügy léte. A bizottság dönt, és a fehér arcú, szőke lány életében lezárul egy meg sem kezdett fejezet. A hang így elmosódottan, olykor elcsuklón is tiszta, amikor szabatosan sorakoztatja az érveket: a férj izgága, nem törődik a családdal (2 gyermek), tulajdonképpen egy fizetésből élnek, mert a másik eddig mindig ráment a törlesztésekre (lakás, berendezés, autó), lakbérhátralékukat a szövetkezet bíróságra adta, ez az egyetlen ruhám van, ez az egyetlen cipőm, ami a lábamon van, a férjem erről a harmadikról hallani sem akar, azt mondta, hogy meg se nézi, az én dolgom, tőle semmit se várjak, az idegeim felőrlődnek, és tovább kell tanulnom, mert a főnököm magasabb szakképesítést követel Amíg kinn várakozik a döntésre, talán nem is sejti, hogy a párnázott ajtó mögött milyen izzó vita folyik, milyen mérhetetlen felelősséget hárított ott benn arra az öt emberre. Az orvos, a nőgyógyász indokol: — Nem engedélyezhető. Egészségi állapota jó, az anyagi körülmények úgyszintén. A házastársi válság nem oly mély, mint ahogy a páciens ecsetelte, a kapcsolat megvan, erről a tények tanúskodnak: a második gyerekkel még anyaszabadságon van, s ez a harmadik terhesség. A továbbtanulás nem döntő tényező, noha megvan az indexe, de eddig még egyetlen vizsgabejegyzés sincs. — De figyelembe kell vennünk, hogy ha megszületik a harmadik gyermek, további két-három évre el van vágva a továbbtanulástól, és a férjjel szemben lekötöttségénél fogva teljesen alul marad. Ha a házasság felbomlik, az anya még rosszabb helyzetbe kerülhet. Nem látom biztosítva a gyermek kellő fejlődését. . . Súlyoson hullanak az érvek és ellenérvek, ennek az ismeretlen családnak a jelenét és a jövőjét egyaránt mérlegelő indoklások. A vitát a kerületi nemzeti bizottság családvédelmi ügyosztályának dolgozója dönti el: — Nem engedélyezhetjük. Ennek a családnak az anyagi alapjai mindenképpen meg vannak vetve: a szövetkezeti lakást, a bútort már kifizették, az adósság csak az autót terheli. A mostani anyagi helyzetükön könnyen segíthetnek, ha az autót eladják. S különben is, a „nyomor" nem hihető. Gondolják meg kérem: hol, milyen családban szülessen meg a harmadik gyermek, ha nem abban, ahol már mindenük megvan, ahol a családalapítás kezdeti anyagi nehézségein már túljutottak?! Ennek az esetnek a végére nem a visszautasító döntés tett pontot, hanem a bizottság elnökének — nagy élettapasztalattal rendelkező képviselőnő, a magánéletben boldog nagymama utolsó szava Esküvői kettős portré. Svőtopluk Spécii felvétele Beszélni kell a férjével.' Vállalom. Nehéz, felmérhetetlenül nehéz feladat elé állítja a bizottság minden tagját ez о minden héten megismétlődő dráma. De élettapasztalatuk, az emberismeretük, a törvénytudásuk és a valóban elmélyült felelősségtudattal végzett munkájuk itt a bizottságban hiábavaló lenne, ha a társadalom nem kísérné továbbra is figyelemmel az elutasított nők sorsát. Az elutasított kérvényt továbbítják az illető lakóhelye szerint a terhességi tanácsadóba „veszélyeztetett terhesség" megjegyzéssel. A pillanatnyi kétségbeesés, a pániképpen olyan rossz tanácsadó, mint a düh, a konok harag, a vak gyűlölet. S a társadalom éppen ezzel az ellenőrzéssel nyújtja a reményvesztett felé a kezét: nem vagy egyedül, őrködünk fölötted, vigyázunk rád, mert tudnod kell, hogy mennyire fontos és drága vagy, te és a megszületendő gyermeked . . . De arra is van lehetőség, hogy ezt a kálváriát minél kevesebb nőnek kelljen megjárnia: a fogamzásgátlás, az antikoncepció. LANG ÉVA Vonal alatt RELATIVITÁS A vonat ráérősen álldogált minden állomáson. A többi utassal együtt én is nyugodtan vártam, hogy megérkezzünk. Szabad szombat van, de szünidő, ülőhelyünk is van, a nap is süt. Még fél óra autóbusszal aztán kezdődhet a hétvégi pihenés... Itt is vagyunk Galántán. Átbukdácsolunk a síneken, sietünk a buszmegállóhoz, mert ilyenkor pontosan a vonatok menetrendjéhez időzített autóbuszok járnak csak, a munkásbuszok nem. Nem áll ott senki.. . Háromnegyed tíz múlt három perccel. Ellenőrizzük a menetrendet. Háromnegyedkor elment a busz. A következő csak tizenkettő harmincötkor megy . .. Kezünkben a táskák, szidjuk a buszsofőrt, a vonatot. Igazán várhatott volna öt percet, ha már a vonat menetrendjére kötötték az indulását. Még szerencse, hogy a vasútállomás étterme, büféje rendes, tiszta. A hűsítők valóban hidegek, az ételek frissek, a választék bőséges és a kávé is kitűnő. Üjságokat is vehet az ember . . . Valahogyan csak eltelik az idő. És már újra gyülekezünk a buszra várva. Megszaporodtunk a következő vonat utasaival. Befut a busz. Feltolakszunk nagy igyekezettel, mintha azzal is gyorsabban érnénk haza. Megtelik minden ülőhely, az álldogálók egymáshoz szorulnak. A kalauz bezáratja az ajtót, mert a pótkocsiban kell jegyet adnia, az is tele lesz utassal. Rohamosan fogy a levegő, a hőség trópusi, sőt pokoli. A férfiak izzadt arcukat törölgetik, a nők zsebkendő után kotorásznak, hogy legyezzék magukat vele. De annyi hely nincs, hogy kinyithatnák a táskájukat, mozgathatnák a kezüket. Izzad mindenki, felsír egy kisgyerek, elöl valakinek a lábára léptek, hangos veszekedésbe kezdenek. Vihar előtti hangulat... Mire várunk még?! Az órára nézek: tizenkettő negyven! Harmincötkor kellett volna indulnia . . . Valaki felkiált: gyerünk már! Egy hang megjegyzi: a vonatot várjuk, úgy látszik, késik. A közhangulat a sofőr ellen fordul. Azért kínlódunk, izzadunk itt? Mi lesz már?! És elindulunk. HáVistennek, nem vártuk meg a vonatot!
