Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-02 / 31. szám

о

и

<

О

к__

Negyvenhárom éves gyere. voltam, aki több mint húszéves csavargás és kalarídozás Utón visszatér a kiindulópontra

— Memo, van egy óra szobád időm, öltözz fel, ss mernünk egy kicsit sétálni.

— Dreg vagyok, Alberto.

— Hány éves vagy? Azt hiszem, te összebeszéltél a naptárral: hetvenhat? Mesebeszéd. Mindnyájunknál fiatalabb vagy, nálam 1st ném látod, hogy most, amikor már nem kell gyötörnöd magad, még a hajad Is visszafeketedik? Hohól Csak rá akartad szedni a világot! Nézd csak, egy rakás fekete hdj, nincs benne egyetlen ezüstszál sem; az ezüst a tetején van csak, mintha dér lepné be о fejed; biztos vagyok benne, hogyha kimegyünk együtt, sütkérezünk egy kicsit, még be sem esteledik, és hiába keresek akárcsak egyetlen fehér hajfürtöt is.

A bástyák felé mentünk.

— örülsz? — kérdezett.

Persze hogy örülök.

— Hallottam, hogy képviselőt csinálnak belőled.

— Meglehet, ha jól nekilátunk.

örült vajon neki! Talán énmiattam,

de nem jött lázba tőle.

— Nem dolgozol túl sokat?

— Mikor elfárodok, félreteszek mindent, és járok egyet.

Homlokára kiült egy ránc arra a gondolatra, hogy elloptam egy órát a feleségemtől és a kislányoktól:

— El kellett volna hoznod a tieidet.

— Mindig velük vagyok.

Szavaiban a halál gondolata bujkált:

Azt gondolod, hogy az utolsó napok ezek?

— Én? Eszem ágában sincs! Száz

évig fogsz élni, biztos vagyok benne.

— Szegény popd, hetvenhét éves volt, mikor meghalt.

— Mit akarsz evvel mondani?

— Majdnem ugyanannyi vagyok.

— Ej, micsoda babona.

— Előérzet ez, vagy mi, nem tudom,

de ha mennem kell, nem számit, most mór mehetek,

Miért most?

Mert mo»t mlndegyikőtök egyenesben van, kár, hogy a testvéreid■ nem nősültek meg

• Ki tudjal lám csak, nem gondolód, ! agy meg kéne vámod a ha-.»..a gukat?

Tizenkét Avf. vár rá-*

— Tizenkét éve, hogy elment, egyedül, biztosan vár engem.

— A holtak türelmesek, várhatnak, övék az egész örökkévalóság. És nincs szükségük semmire, mi kellhetne egy halottnak? Nekünk meg kellesz.

MakdCskodott:

— Ideje, hogy elmenjek, Alberto. Nézd, milyen öreg vagyok, tiz lépést tettem, és már zihálok. Sajnáltam volna előbb elmenni, de most igen, most, hogy így vagy úgy megtaláltátok о helyeteket, az az érzésem, fölösleges vagyok itt.

— Fölösleges? Fölösleges? Nem látod, hogy mindnyájan belőled élünk? A papára gondolsz?

— Tegnap éjjel meglátogatott.

— Papa?

— Igen. Nem először. Megesik, hogy róla álmodom.

— Csak álom, marna. Az álmok a mi gondolataink, о mi szorongásaink, melyek alváskor emberi alakba öltözve jönnek elénk. Hiszed, hogy a papo láthat minket?

— Igeh, a halottak látnak, ez biztos.

A délutánban már benne remegett

dz este.

Mikor otthagytam a kapu alatt, súlyos pillantása (úgy tűnt, hogy nagy erővel tudja csak rám emelni a szemét) rám tapadt, miközben ajka egyre Ismételte a keserű szavakat:

— öreg vagyok, Alberto.

Nem ment el. Mintha valami új serénység szállt volnb bele; ellátta a háztartást, ahogy eddig, eljárt a misére, a piacra, és nyáron, a bátyámnak sikerült még a hegyekbe is elvinnie. A áescapé utcai ház az ő csigaháza lett: mikor azt javasoltuk, hogy költözzön el, és menjen egy új, tágasabb és világosabb lakásbb, tőle szokatlan határozottsággal nemet mondott. A nővérem értette meg elsőként:

— Ti úgy mondjátok, hogy cseréljen otthont, mintha azt mondanátok, cseréljen papucsot, de nem értitek, hogy az ő élete ide vdn kötve.

— Mesebeszéd: a ház az ház. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit ósdi. Vajé'ögos vassrervezete kell hogy legyen, he mostanáig kibírta ezt a nedvességet, ezt о sírkomra-szagot. Nap kell neki, le mno, fény. Segífs, Gina.

A nővérem о fejét rázta:

— Nem nehez megérteni őt: egy pár ökoi.el sem lehetne eívonszolni arról

— Paba? A holtak türelmesek. Aztán meg, azt hiszed, nincs már szükségünk rád? Tudod, mama, sohase mondtam, de nélküled hem bírtam volna.

— Ezt csak úgy mondod. Mit is tettem én érted, szegény kisfiam?

— Voltál.

O, azok a fáradt szeméből kibuggyanó könnyek I

— Mindnyájunknak, szükségünk vah rád: te vagy a ház tartóoszlopa. Mivé lenne nélküled Francesco és Luigi? Meg aztán, nem veszed észre, úgy jársz, mint egy fiatal lány?

A nap lassan a nyomunkba szegődött. A Monterosa csúcsa, ott fent a magasban, egész ibolyaszínű volt,

Apám képe visszatért: azt lehetne mondani, hogy most, mikor már nem kellett bennünket gyámolítania, a régi hívás sürgetőbbé vált.

a helyről, ahol 0 papb meghalt. — Aztán rám mutatott: — És ahol őrá várt. Tudjátok ti, mi az, várni valakit? Minden falrepedés, minden penészfolt társad lesz, és a részeddé válik. Legjobban teszitek, ha soha többé nem beszéltek erről.

Icjaza volt.

Evek Jöttek, arftikor dolgaim távol tartottak Novarától, tovább is, mint szabad lett volna, és blinden visszatéréskor siettem hozzá:

— Jó estét, mdma.

Megjöttél? Hogy vagy?

— Nem látod? Fiatalodom, mint te. — Ez Igaz volt, Vagy legalábbis nem öregedett, nem öregedett tovább, megállt.

Igazán jól vagy?

Igazán, mama.

Nem dolgozol túl sokat?

És minden alkalommal, mintegy öszszefoglalásként:

és... elégedett vagy?

Hogy lehetne elégedett az ember? — Sohasem szabad túl sokat követelni az élettől.

Olykor elmentünk sétálni, de csak ritkán, olykor meg leültem elé a kis zsámolyra, és ő a hajamat simogatta: úgy éreztem, hogy érdes keze nyomán egymás utón simulnak el a ráncok,

1950-ben meghalt Francesco bátyám, a mája vitte el, három hónap leforgása alatt, ötvenkilenc éves volt. Szörnyű csapás volt, felnyitotta a régi sebet: miért ő, és nem én? Én nyolcvanegy vagyok, semmire sem vagyok már jó, kölönc vagyok mindenki nyakán, miért nem engem szólított magához az Isten? önvád mardosto. A haláleset különös módon felszakította a régi sebet, és fiút, férjet, számára ugyanez a halotti lepel borította.

— Mikor megholt, őzt mondtam, várjon rám; azt hittem, van még egy elintézetlen ügyem; elbizakodottság volt, tudom, de nehéz elmenni, mikor nem mehetsz el nyugodtan. Később megváltoztak a dolgok. Mit keresek most ezen a földön? Igen, gyerekeim, szerettek, tudom, és ez olyan vigasz, amiért nem győzök hálát adni Istennek, de az a szegény ember... Soha nem mondtam; úgy láttam, fél egyedül elmenni; olyan volt, mint egy gyerek. Megszoktam már, hogy ilyen, és a legegyszerűbb doigokbcjn olyan ügyetlen volt, mint egy gyerek: — Ügy tunt, azt gondolja, hogy apámra ott is gondot kellene viselnie, med kellene kötnie, mondjuk, a nyakkendőjét, fel kellene varrnia gombját. — Nem igazságos, hogy Francesco ment el. — Ügy tűht, szemrehányást tesz magának, hogy az ő helyét bitorolja az életben, az asztalnál, közöttünk. Mintha azt gondolta volna, hogy ez csők tévedés volt, a halál tévedésből rossz ajtón kopogtatott.

Ekkoriban kezdett gyengülni, megöregedett,

Egyre ritkábban ment el hazulról, egyre jobban meggörbült, és beszéd közben bólogatott a fejével.

Ahányszor csak megálltam, összeszorult a szivem. Az anyáknak nem volna szabad megöregedniük, nem volna szabcip meghajolniuk a közös toivény előtt, -em volna szabad megvá'tozhiuk. bg, éreztem, elszakadt tőlünk, távoli, 'smerePen tájakon jár, ahová nekünk nincs I "»uiásunk, ahová a ini hanauns csak "agyon g,"ngén hailolszik el Hol jár? Miért? Hu‘ már nem szeret minket? Mama, mamu, nem vagvunk mi c te ágacJdid? Nem vagyunk a te leveleid? Ügy éreztem, mindennap egy kicsit távolabb kerül tőlünk, és Inkább velük, a halottaival él, mint velünk.

Az elnéptelehedett lakásban — már csak ő és Luigi bátyám maradt ott —, ha váratlanul érkeztem, gyakran megleptem, amint nyugtalan árnyként bolyong; hallása megromlott, és nem mindig hallotta meg az embert; ideoda járt, mintha elfelejtett volna valamit, de nem tudja, mit, kicsit reszkető fejjel, a hűséges, öreg kutyák pillantásával.

— Mama, én vagyok. — Erre fölemelte a fejét, homlokán világosság suhant át.

— Jól vagy?

Eljött 1953, és újra megválasztottak képviselőnek. Szinte már egyáltalán nem járt ki, de aznap el akart menni szavazni. Szaladtam hozzá:

Mama!

Igen, tüdőm. Örülsz? És te?

— Én? Igen, ha te örülsz.

Karomba vettem, mint akkor, mikor

még fiatalabb volt, én meg Ifjú ember, és akkor vettem észre, hogy elnehezült, mint dz öreg nők általában.

Nagyon megszorítottalak?

— Nem, nem.

Lásson lépkedett, mintha hajózna a papucsain.

Örülnöd kell,'mama.

— Igen, igen, Alberto. — És felemelte kezét, mintha megáldana.

Mígnem aztán a szíve hallatott magáról. Szegény szív! Lám, most először gondolok rá, mindazokra a dolgokra, amelyeken az évek során keresztülment, és azokra a dolgokra, amelyeket eltemetett magában, a gondokra, a fájdalmakra, szegény szív: a fájdalom tönkretette.

Az orvos ezt mondta: Fáradt a szíve. Doktor úr!

A tudomány embere világos szemével ránk nézett a szemüvege mögül:

Pihenni fog.

— Igen — de látszott, hogy nem túl nagy meggyőződéssel mondja —, nehéz megérteni, hogyan tudja a szív folytatni a munkáját még betegen is, bizonyos körülmények között. — Luigl, Rosa meg én, Összeszorulva oz ágy peieménél, mint három hajótörött, egy ideig nem találtunk szavakat.

— Nagyon rossz állapotban von?

— Nagy, nagyon nagy, о normálisnál jóval nagyobbra tágult.

Igen, kitágult, a rendesnél nagyobbra, mert magába temette a szenvedéseket, az aggodalmakat. Elfordultam, hogy feltegyem az immár fölösleges kérdést, amelyet azonban mégis meg kellett fogalmozni; de nem akartam látni о válaszolót:

Súlyos?

— Sohasem mondhatunk biztosat; amit tudunk, azt tudjuk csak, és a természet mindig tartogat meglepetéseket.

De felépült, és újabb hónapok múltak el.

Az első súlyosabb krízis 1955 júniusában volt. Majdnem egy hónapig kellett feküdnie.

Nagy nehezen kilábalt о betegségből.

November felé kezdtünk el о karácsonyról beszélni: mindnyájunknak ott kell lenni, gyerekek, unokák, és az osztalfőn te, mama, emlékszel a rizsss tyúkra?

— Igen, igen. — Szemében még mosoly futkározott.

— Mama, és mi lenne, ho amikor már erősebb leszel elmennénk Grampóba?

Ó, nem, fiacskám, nem, Grampa

Grampa?

— Hadd emlékezzem rá úgy, amilyen okkor volt — Megértettem; már nem a jelenből eit, hanem a múltból, nem a mostani létünkből, hanem az egykoriból; és ott volt apám és Francesco. Meg Marietta néni is. Talán az öregség törvénye ez: megjárjuk visszafelé az életet.

— Nagyszerű karácsonyt csinálunk. - A fejét rázta.

— Nem? Miért nem? — Ismét a fejét rázta, tekintete megpihent rajtam, mint madár oz ágon.

November 12, szombat este volt; Rómában voltam. Kilenc felé felébredt, és azt mondta Sarának:

— Nagyon jól aludtam, erősnek érzem mogam. — Kiment a konyhába. Az orvos azt parancsolta, ne csináljon semmit, egyáltalán semmivel se foglalkozzék, de hát mit tudnak az orvosok? Az orvosoknak Is megvan a maguk bogara; hogyan Is lehet azt mondani egy asszonynak, aki nyolcvan éve egy pillanatig sem ült tétlenül, hogy ne foglalkozzék semmivel, amikor annyi a tennivaló о házban? Az asztalon néhány csésze és egy fazék állt elmosatlanul, megfogta őket, berakta a mosogatóba, elmosta. Fogott egy törlőruhát, és törölgetni kezdett. A betámasztott zsalukon beszűrődött az őszi napfény néhány sugara. Egyszercsak, anélkül, hogy bármi is történt volna, anyám a magasba emelte a karját, és csapkodni kezdett; Sara gyorsan odaugrott és megakadályozta, hogy a földre essen.

(A vége következik)