Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-07-19 / 29. szám

\_J ERSENYBEN I DÖVEL, 1 jü Jj EREPPEL, TUDÄSSAL — Но valami tetszeni fog önöknek, úgy azt mondják meg mindenkinek, ha valami nem tetszik, azt mondják meg nekünk — ezekkel a szavakkal fejezte be megnyitó beszédét Helena Vetráko­­vá, az autóvezető nők II. országos talál* kozóján, melyet Levieén (Léván) a Szlo­vákiai Nőszövetség Központi Bizottsá­gának védnöksége alatt tartottak meg 1974. június 28—30-án. Hol itt az igazsági Ágaskodott ben­nem férfihiúságom. KI látott már olyat, hogy egy verseny szervezői törzskarának tizenegy funkciója közül az első nyolcat nők sajátítsák kit Az első nap a Banská Stiavnlco-i Piéta nemzeti vállalat gazdag divat­­bemutatójával ért véget, azután nyugo­vóra tértünk. A reggel ragyogott a napsütéstől. A hazánk minden részéből érkezett 28 gépkocsivezető-nő igyekezett nyugodt­­nak látszani. Beszélgetés, városnézés, emlékmű-koszorúzás, ünnepi beszédek és végül a RAJTI Minden második perc­ben rajtol egy-egy gépkocsi, s mire az utolsóra kerül sor, a versenyzők egy része már túl is jutott az első verseny­­feladatokon — elsősegélynyújtáson, és a közúti forgalom biztonságára vonat­kozó kérdések megválaszolásán. A ver­seny pontos itlnerár, pályaterv szerint folyik. „A rajttól 16,8 kilométernyi em­lékmű áll a községben. A versenyző­igazolványba írd be az emlékműn olvas­ható szemelvény szerzőjének nevét — így hangzik az első feladat. A stiavnicai hegylánc, amely a verseny terepe, cso­dálatosan szép vidék. A második ver­senyfeladat: „írd fel az SZNF-ben a stiavnicai hegyekben harcolt Sitno par­tizánalakulat parancsnokának nevét." Erre éppen olyan kifogástalanul vála­szoltak, mint amilyen jól vették e festői vidék keskeny útjának számtolan ka­nyarót. Én a legfőbb döntőbírót ültet­tem a kocsimba, mert mindenütt ott akartam lenni, ahol a versenyzők. Azon­ban bármennyire tapogatóztam a pon­tos útvonalat senki sem árulta el. A verseny, hajtogatták, az versenyI Az útvonal titkos, még számomra is. Előttünk a tizenhármas. A kormány­keréknél Danica Makovická, kocsikísérő Ludmila Krautwurmová, mindketten a zvolem Erdőgozdálkodási és Faipari Főiskola hallgatói. Danica három év alatt már több ezer kilométert tett meg. Nem veszíti el egykönnyen a lélekjelen­létét, nem ijedt meg két évvel ezelőtt sem, amikor útközben elgurult az egyik első kereke. Akkor sem vesztette el a fejét, amikor a kocsi orra füstölögni kezdett, egy kis szigetelőszalag, s a di­namó segítségével hazavitte az autót. Stiavnico után ellenőrzés. A szám szerinti sorrend már felbomlott, egy kis időveszteség itt is, ott is mutatkozott. Pecsét kerül az Igazolványba, majd elő­kerül a pályaterv és indulás előre. Zvolen. Az SZNF-emlékműnél ismét ellenőrzés. Vörös vércseppek szimbólu­maként lángolnak fel egy pillanatra azok az aranyszalaggal ékesített szeg­fűk, amelyeket a versenyzők Itt kapnak. A virágokat fel kell mutatni majd az idő ellenőrzésénél. Sejtem, hogy ez Banská Bystricón lesz. Most egy kis pi­henés következik, hadd hűljön ki a mo­tor, s közben teljesíteni kell a harmadik feladatot is: „Az igazolványba írd be a csehszlovák légierők gárdatisztjének nevét, akinek arcképét az SZNF oreál­­jában felállított repülőgépen találod meg." Itt megvártam a verseny legidősebb résztvevőjét — Cecília Konczovát. Har­minchét éves s bábáskodása alatt több mint négyezer gyereket segített a világ­ra. Mindössze hét éve vezet, pedig de nagy szüksége lett volna a kocsijára egy-két évtizeddel ezelőtt is. Ami nem volt meg azelőtt, megvan na. „Ha tele­fonálnak ma, hogy szükség van rám, alig teszik le a kagylót, én már ott is vagyok." A legkedvesebb azonban az volt, hogy ebben a versenyben össze kellett mérnie ügyességét Zuzka Sochu­­liakovával — akit 6 segített a világra. A verseny második felének első állo­mása a kremniíkal SZNF emlékmű volt. Itt kellett megoldani a negyedik felada­tot. Az igazolványba be kellett írni, hány nő veszítette itt az életét. Sliacon keresztül haladva a repülő­tér megnevezése volt a feladat, amely jelentős szerepet játszott a Szlovák Nemzeti Felkelésben. S most az érdekesség kedvéért né­hány mondat az itinerárból: „A máso­dik útszakasz a Pohronie (Garam­­mente) csodaszép tájai között vezet. Az úttal párhuzamosan fut egyik olda­lon a vasúti pálya a másikon a Hron (Gorám), Remek kilátás nyílik a sűrű erdővel takart számtalan hegygerincre és dombra, amelyek harminc évvel ez­előtt menedéket nyújtottak a partizá­noknak. Ezekből a hegyekből csaptak le bátor harcosaink a német fasiszták­ra . ." Hasonló bevezető szöveg olvas­ható a többi borítékon is, amelyeket a versenyzőknek csak az ellenőrzéseknél szabod kibontaniuk. Az utolsó verseny­­felodatok előtt a férfihiúságommal kö­­szöiüit toliam kicsorbult, eltörött... Ka­lapot le a Ir-vicei (lévai) Zora AMK (auto-moto-klub) asszonyai előtti Még egy megálló Nová Banán, egy további feladottal az SZNF emlékmű­nél, aztán az itolsó ellenőrzés és irány a célpont: Levire (Léva). Az cm, egy kis szépséghiba. Horná Secbcn (Felsösíecsén) a közbiztonsági szervek tagja ijtőzködnek — radar­ral! Miután itt a megengedett sebesség 50 km/ó, gyűlnek a rossz pontok a közlekedési kihágásért. A rekord 98 km/ó volt. Erről azonban a versenyzők még nem tudnak, mert a radar, a terep­leírásban természetesen nem volt meg­jelölve. Ott csak az utolsó feladat volt feltüntetve: A II. szakasz 106,8 km-nél meg kell látogatni a Harci Dicsőség Házát és az igazolványba be kell írni a II. ukrán front parancsnokának a nevét, aki a levicei járás területét sza­badította fel. A célba a 25-ös számot viselő Tra­banttal egyszerre futottunk be. Mórié Buksová volt a verseny legtávolabbról érkező résztvevője. A Náchod-járásbell Ceská Skalicáról érkezett a versenyre férjével együtt, aki nagy nehezen, de mégis bevallotta,, hogy nincs vezetői jogosítványa. Végezetül következett az ügyességi verseny, amelyben a nőknek meg kellett mutatniuk rátermettségüket, talpraesettségüket a kormánykerék mel­lett. A rendezők, ők is nők voltak, itt egy kis furfanggal éltek. A férfinak, aki felesége mellett ülve végigutazta a versenypályát, oda kellett állnia a dön­tőbírók asztalához, hogy a nézőkkel együtt szemtanúja legyen, ha felesége a tolatásnál elsodor egy-egy jelzőrudat. Volt, aki röstellkedett élete párja ügyet­lensége miatt, volt aki büszkén „kihúz­ta magát”. Mórié Ráczová Kromérízből, aki az I. Morva Női Autóklub tagja, most má sodszor vesz részt ezen a levicei talál kozón. Hat év alatt Skoda 100 MB típu sú kocsiján 86 ezer kilométert utazott Vele ejtettünk szót a „nők kontra fér fiák a volán mellett" témáról is. Kérdez­tem, ö viszontkérdést szegezett nekem, de én körülményesen megkerültem az egyenes választ. „így van ez magukkal férfiakkal. Nemrég leállított egy sofőr és kérte, nem tudnék-e rajta segíteni. Odaadtam neki a szükséges alkatrészt, amit azóta is hiába keresek. Amikor egy meghibásodott Trabantot vontat­tam, a járda szélén álló férfiak úgy A KÖNYVE CSUPA HAZUGSÁG“ PILLANGÚ VOLT RABíARSAINAL AZ 0RDOGSZIGETEN Ördögsziget (Francia Guyana), 1974. május. Én voltam Pillangó egyik első ismerőse Párizsban meséli Roger Dufay, a Pillangó című világsikert aratott regény főhőséről. Én dobtam be öt a forgalomba. Char­­riére vidékről jött, derék, jámbor gyerek volt: miért ne segítettem volna? Én is fiatal voltam még, akárcsak ő, de én már hivatásos. Hivatásos micsoda? szakí­tom félbe. Bűnöző, természetesen! Uram, én nem tagadom le a múltamat. Nem bántam meg, amit tettem, és nagy nosztalgiát érzek a viharos évek után. Az 1930-as Párizsban én menő fej voltam az alvilágban, ka­landos életet éltem, pontosan olyat, amilyenre vágytam. Amikor már negyedszer buktam le, azt mond­ták, megrögzött bűnöző vagyok és Cayenne-be küldtek életfogytiglan­­ra. 45 évet töltött Guyanában. Most is itt van St. Laurentban. Iguaná­­kat, hatalmas pókokat, lepkéket, bebalzsamozott kígyókat árul. Agakból tákolt kunyhóban lakik. Térjünk vissza Pillangóhoz — sürgetem. Szóval Párizsban ismerte meg. Milyen volt? Jelentéktelen! Kis vidéki strici. A Pigalle vagy a Montmarte biszt­róban lopta a napot, várta, hogy a nő meghozza a pénzt. Nem mon­dom, akadtak merész ötletei. Kita­nította a nőjét, hogy öltözzön bána­tos özvegynek, üljön le egy padra valami nagy hivatalban, és kezdjen zokogni. Mindig akadt egy jószívű tisztviselő, aki segíteni akart rajta. A módozatok megbeszélése végett a lány szobára vitte a jószivü urat, aztán ellopta a pénztárcáját. Soha­sem jelentették fel, mert a tisztvise­lők nem akarták megkockáztatni a botrányt. Jó ötlet volt, de piszkos ötlet: mi, az igazi vagányok megve­tettük az ilyesmit. Pillangó azért derék gyerek volt, hát segítettünk rajta. A Martiniére hajón találkoztak újra, amely a rabokat Cayenne-be vitte? Igen, de nem úgy volt, ahogy Pillangó könyvében leírta. Egész úton morózus volt, nem barátkozott senkivel, csak velem, mert mi már ismertük egymást. És a regénybeli pénzhamisító? Az nem létezett. Guyanában az első hetekben Pillangó depresz­­szióba esett. Később ö is, mint min­den kényszermunkás, elkezdte szö­késen törni a fejét. Nem hőbörgött, nem kártyázott, nem verekedett, nem üzletelt, nem járt prostituáltak­hoz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents