Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-12 / 28. szám
I i S шшшш ■ ' W ki лммшаайыи Ш Í SIPOS TAMÁS ЕВ® lankolikusan merengve tovatűnt századokon Pjotr egyszer csak nekem szegezi a kérdést: és mondd csak, jártál Oswiecimben? Mondom, hogy nem. S akkor 6 azt mondja, volt egy film, a Szerelmem, Hirosima, s abban volt egy mondat, amely valahogy így hangzott: Te nem láttad Hirosimát, te nem láttál semmit. Hát eredj, és nézd meg Oswiecimet. Mert az is Krakkóhoz tartozik, ha közigazgatásilag nem is. Oswiecimet úgy ismerik a világon : Auschwitz. Másnap elmentem oda. Egy óra gépkocsival az út, kényelmes tempóban. Ott állok a krematóriumok előtt, látom arrébb az emberi haj vagonnyi tömegét, megint arrébb a beláthatatlanul tornyosuló, halomba gyűjtött apró gyermekcipőket, a szöges drótokat, a komoran felmeredő őrtornyokat, érzem az égett emberi hús iszonyú szagát, s látom a világ legei nikusabb mondatát: Arbeit macht frei És megint Krakkóban vagyok, a Wawelban. Hans Frank úr Chopint zongorázik, s elbűvölő mosollyal fordul vendégeihez: „Wunderbar, nicht wahr?" Látom itt magam előtt a vaskampókat, a kampók tűéles hegyét, amire a foglyok nyakszirtjét akasztották. Megint a Wawelban vagyok — most egy Beethoven-szonáta csendül fel, s tálalják ezüst tálakon a hízott pulykát. Frank főkormányzó felesége diadalittas elégedettséggel int. összekeveredik az égett emberi hús és a pulykapecsenye illata: Auschwitz és Krakkó — Krakkó és Auschwitz. Dermedten állok, hang és A rideg számok mindennél többet mondanak el. A második világháborúban minden lengyel család legalább egyetlen tagját elvesztette. Az épületek több mint hetven százaléka teljesen elpusztult. E szörnyű rombolás után egyetlen város maradt épségben Lengyelországban. A neve: Krakkó. Hogy a középkori s kora újkori építőművészet remeklése a maga szépségében ragyog, két oka van: az utolsó pillanatig épen tartották a várost a vandál megszállók. Ez az egyik ok, s már hajlandó lenne az ember elámulni ezen a nagyvonalúságon, s azt hinni, hogy a művészet tisztelete fogta le a náci katonák kezét. De nem. A krakkói várban telepedett meg a nürnbergi perben halálra ítélt és kivégzett hitlerista főkormányzó: Hans Frank. Frank doktor úr nem akart romokat látni maga körül, esténként, társasága előtt Chopint zongorázott elmélyülten, s magasröptű eszmecserét folytatott életről, halálról. Curzio Malaparte Kaputt című könyvének félelmetesen plasztikus képe éppen a wawelbeli esték felelevenítése. Ki elveníthette volna fel ezt jobban és hitelesebben, mint az a M*laparte, aki maga is jelen volt ezeken a „gemütlich“ összejöveteleken. Nos, mint írtam, Frank úr egész Lengyelországot romba döntötte, de vigyázott saját rezidenciájának épségére. Az utolsó előtti pillanatig. Mert az utolsó előtti pillanatban aláaknáztatta több vagon robbanóanyaggal az egész várost, a pusztítás megszállottságában édesmindegy volt: megsemmisülnek-e Vit Stwosz páratlanul szép oltárképei, az ódon Franczuiszki szálló, vagy a kedvesen kanyargó Florianska utca gót meg barokk házacskái. De ez az utolsó gaztett kudarcba fúlt, s ez a másik ok, amiért a város épségben megmaradt, partizánok, az ellenállás névtelen katonái elvagdosták a robbantó kábeleket. Krakkó megmenekült, a pusztító vihar szinte nyomtalanul vonult el fölötte. A vihar után a csaknem félmilliós Krakkó éledni kezdett. De az arcokon megmaradt valami dermedt szomorúság, valami kőkeménnyé merevült bánat. És valami furcsa kettősség jellemzi a krakkóiakat. Boldogok, hogy megmaradtak az ősi kövek, s egyúttal valami fura szégyenkezésféle lappang bennük, mintha Varsó iszonyú pusztulása, Lengyelország apokaliptikus égésének korma elsötétítené Krakkó egét is. Csaknem három évtized múltán is elevenen él emlékezetükben az a bizonyos korszak, a leveretés, a szenvedés minden tragédiája és a magukat meg nem adás, az ellenállás heroikus tisztasága. Sokszor és sokfajta emberrel beszélgettem Krakkóban. Színházi kultúrájukra ugyanúgy büszkék, mint az élet pezsgésének ezer, apróbb-nagyobb jelére. És mégis, mégis, szinte minden beszélgetés egy pontján megelevenedik a múlt. Hol lappangva, hol kitörve lobog a keserűség, a fájdalom. Rácsodálkozva, a templomok sokaságára és szépségére, kicsit me-A Jagelló Egyetemről évszázadok folyamán sok képzett fiatal került ki. Képünkön az egyetem belső udvara látható A régi királyi vár, a Wawel, ma sok turistát vonz műértékei miatt
