Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-16 / 3. szám
(Kohóépítészeti vállalat) egyik részlegének dolgozói (SDS-8), valamennyi kipróbált aknász, Rácz Pál mérnök és Ochotnicky Peter mester vezetése alatt éppen a robbantást készítették elő. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen munkájuk zömét hasonló feladatok megoldása jellemzi már évek óta, mégis némi várakozás, sőt vibráló izgalom feszült a levegőben. Nem babra ment a játék. A sziklás hegyoldal alatt harminc méternyi hosszú folyosót és kamralabirintust vágtak, s ezt robbanóanyaggal töltötték meg. — Csak sikerüljön?! — Mért ne sikerülne? — Látott már olyat a világ, hogy besült a robbantás, vagy csak a tizedét omlasztotta le a hegyoldalból a tervezett kőmennyiségnek. Eltávolítottak a betömött vájat elől minden szerszámot és gépet. — Meg kellene mutatnunk, hogy tudunk valamit! . - ??? — Eddig a katonai építővállalat végezte a kamrarendszerű robbantásokat, de a Hydrostav n. v., amely az építkezést végzi, elégedetlen volt a munkájukkal. — így hát most maguk helyettesítik az elődöket. — Pontosan. Éppen ezért kell kétszeresen bizonyítanunk. Hiszen már egy hete erre a robbantásra figyel a Hydrostav vezetősége. Három kisebb robbantás előzte meg az igazit, figyelmeztetés gyanánt. Egy hatalmas fa mögé rejtőztem el a fényképezőgéppel. Fejemre sisakot húztak. „Volt már olyan is, hogy a sziklafal szerkezete egy irányban laza volt, s ágyúként kilőtt a robbantás. Inkább ne legyen fénykép!" Kicsit gyáván tapogattam meg a biztonságos távolságban álló cseróriás törzsét, — majd csak megvéd — gondoltam. A harmadik figyelmeztető robbanás után felmorajlott a föld, enyhén megremegett még az oltalmazó cserfám is. A szikla megemelkedett, s hatalmas kőbólványokká szakadva hullott szét a volt sziklafal előtti térségre. Letarolta a közeli fákat, betemette a rétet, patakmedret és az utat. Kicsit még vártunk, hátha lesz utánrobbanás is, majd lassan, óvatosan közelebb mentünk a kőhalomhoz. — Ez igenl Mintha egy piramis szakadt volna szét. így kell ezt csinálni I — szorongatták az aknászok kezét. — Sikerült, — mondták ők, és arról beszéltek, hogy hol aknázzák alá a következő napokban a sziklafalat. Azóta már ezek a kövek régen beépültek a nagy gát falába. Azóta már a nyolcadik robbanás is emlék csupán. Harmincezer köbméter szikla omlik össze ilyenkor, s a hatalmas markolók felrakják a teherautók hátára a töménytelen követ... és a büszke bércből hasznos szolga lesz. Az 1973-as év végéig még 120 ezer köbméternyi sziklafal robbanását végezték el az aknászok, s ez év elején egy 25 ezer köbméteres „díszlövéssel" befejezik a hegyoldalak ostromát. Csodálatosan szép e békés háború. Még a rémálmokat idéző morajlások is a munka zajai, s hasznukról sokat szólhatnának azok, akik a gátat építik, s azok is, akik a vizet várják. GAGYOR PÉTER A Müncheni Olimpia után Helenka Fibingerová elhatározta: a Montreali Olimpián majd bizonyít. Már most minden szabad idejét a felkészülésre összpontosítja. — Két nagy tervem van — mondotta legutóbbi találkozásunkkor. Az egyik: befejezem pedagógiai tanulmányaimat, a másik: olimpiai érmet akarok szerezni, Nagyezsda Csizsova világcsúcsát akarom túlszárnyalni. Ahhoz azonban pontosan egy métert kell „ledolgoznom". Előbb természetesen az NDK-beli Gummelt, a világranglista második helyezettét kell megelőznöm, aki 20,22 méteres eredményével a világranglistán a második. Az 1974-es év nagyon nehéz lesz. Rómában rendezik meg az atlétikai Európa-bajnokságot — és ha valami nem jön közbe, ott is érmet szeretnék nyerni, ha lehet, aranyat! Helenka mindezt mosolyogva mondta, azért tettük fel a kérdést: — Mi jöhet közbe? Talán férjhez megy? — Dehogy! Arra egyelőre nem is gondolok. Igaz, nagyon szeretem a gyerekeket, s mint minden nő, én is arra vágyódom, hogy anya legyek. Egyelőre azonban még nem! Ahogyan már említettem, előbb tanulmányaimat fejezem be, és az a vágyam, hogy tarsolyomban olimpiai aranyéremmel menjek majd férjhez ... Helenka Fibingerová szorgalmasan, jól tanul, ugyanakkor időt talál arra is, hogy a sportban sikeresen képviselje szocialista hazánkat a nagy világversenyeken, a legjobb női atléták világversenyein. FEDERMAYER ISTVÁN Érdekes és tanulságos kezdeményezésnek tar- ■ I tóm, hogy a Nö hasábjain ki-ki elmondhatja, I milyen utat tett meg materialista világnézeté■ nek kialakulásáig. Huszonöt éves munkásnő vagyok. A velem I egyidős fiatalok többnyire materialista világ- I nézetet vallanak, mégsem állíthatjuk, hogy a mi I meggyőződésünk zökkenők, lelki vívódások nél| kül fejlődött ki. Emlékszem, kisiskolás voltam ... Délelőtt az I iskolában voltunk, délután — öcsémmel együtt I —. a nagymama gondjaira bízott bennünket I édesanyám, mivel ő dolgozott. Nagymamám, I mint a nagymamák általában, arra nevelt ben- I nünket, hogy istentisztelő gyerekek legyünk, I hiszen „Isten“ minden lépésünket figyeli. Bün■ tét a rosszért és jutalmaz jó cselekedeteinkért. I Én is, mint a tudatlan kisgyermekek általában, I hittem, amit a nagymama mond, és nagyon fél- I tem mindentől, ami számomra érthetetlen volt. I Féltem a villámlástól, a mennydörgéstől, a vi- I hartól. S mert nagyon féltem, elkezdtem gon- I dolkodni: most nem is csináltam rosszat, miért | büntet hát az isten? Miért nem csak a rossz ■ emberek látják és hallják ezt a rettenetes ég- I zengést? Miért akarja isten, hogy azok is félje- I nek, akik semmi rosszat nem tettek? Teltek az évek, hatodik osztályba kerültem. I Az iskola padjaiban, a tanítómtól csodálatos ■ dolgokról hallottam, életemben először: az élet j keletkezéséről, a természeti jelenségekről és I azok okairól. Kezdtem kételkedni abban, amit I nagymamám mond nekem. S lassanként egyre I több rejtélyes titokra ébredtem rá. Nagy íordu- I latot jelentett életemben nagyapám halála, akit I nagyon tiszteltem, szerettem. Mindössze fél év I kellett ahhoz, hogy az alattomos kór kioltsa I erős életét. És ez alatt a fél év alatt rengeteget I imádkoztam azzal a tudattal, hogy isten meg- I gyógyítja nagyapámat. Az imádság nem segített. IDe azt megértettem, hogy az embernek egyetlen segítőtársa az ember, a haladás, a tud.omány. Ez pedig ellentéte a dogmának, a meg-Igyőződés nélkül elfogadott nézeteknek, a vak tévhitnek. Aránylag fiatalon, de pontosan megéreztem, melyik úton kell tovább járnom. Nézeteimet sem akkor, sem most nem rejtem véka alá. Én tudom, hogy sorsomnak saját magam vagyok az irányítója, nem félek semmi természetfeletti erőtől, hatalomtól. Rossz vagy jó cselekedeteimért a társadalomtól, embertársaimtól várom a bírálatot vagy a jutalmat. Ha az űrkutatás terén újabb sikerekről hallok, még ■ eszembe jut gyermekkorom oktalansága, amikor J á villámlást isten ostorának véltem. IKét gyermekem van. őket már nem úgy nevelem, ahogy egykor engem a nagymamám. Nekik minden bizonnyal könnyebb lesz az igaz-I Sághoz vezető utat megtalálni, még ha akadna is valaki, aki a vallásos világnézetre szeretné irányítani figyelmüket. Már most kicsi korukban igyekszem tőlem telhetőén megmagyarázni a természeti jelenségeket, amelyek titokzatosságuk miatt kétkedést, félelmet olthatnának beléjük. Tudom, hogy helyesen cselekszem, és materialista világnézetben nevelni gyermekeimet nemcsak egyszerűbb, könnyebb és szebb (azáltal, hogy igaz), hanem erkölcsi kötelességem is. STEINER EDIT
