Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-06-14 / 24. szám

effajta fogadók legmagasabb és legkihivóbb vendégei; nyomukban kasztíliai férfiak természetükből eredően rabszolgák. Igen finomak és udvariasak, és még mindig félnek a földesúrtól. Ha valaki szól hozzá­juk, mindig így felelnek: „Uram! . . . Uram! . . Aztán a más vidékről valók, akik nagyokat mondanak, hogy felhívják a figyelmet magukra: . . . E festői környezet­ben feltűnt a faluról falura járó bűvész, aki szalagokat varázsol elő a szájából, és átváltoztatja a rózsák színét. . . Aztán két óra lett, majd fél három, és még mindig nem változott semmi... A kapura árnyék vetődött, kitódultak hát a kapu elé, hogy mélyet szippantsanak a hegycsúcsokról áramló illatos levegőből. Csak két fásult aggastyán maradt benn: még bóbiskoltak; rájuk telepedtek a legyek, nyitott ingükből, mintha legénykori hety­keségükről hivalkodnának, mellük őszes szőrcsimbókjai göndörödtek elő. Odakint a hegyek zengő szelet leheltek. Lelkében hozta az illatos lég legédesebb titkait. A kopár és levegős dombok szelíden, lágyan hívogattak, száraz füvek puhaságá­val csábítottak, hogy felkapaszkodjunk lapos csúcsaikra. A távoli ormok felett tömör és fehér felhők imbolyogtak ünnepélyesen. Az út végén, igába fogott, lassú léptű ökrökkel szekér közeledik. Az állatok va­lami mézédes kéjérzettől húzzák össze ha­talmas opálkék szemüket. Csorog a nyáluk, mintha nagyon ízes füvet rágcsálnának . . És újabb rozzant szekerek jönnek, kocsi­saik guggolnak a bakon. Bánatos és unott szamarak lépdelnek erre, roskadásig meg vannak rakva rekettyével, a mögöttük járó kölykök dühösen csapkodják őket; aztán férfiak és megint férfiak, akiket soha nem látunk többé, de nekik is megvan a maguk élete, és gyanakvóak és bizalmatlanul néz­nek . . . Hangok és színek felséges csendje. Aztán három óra lett. Aztán négy óra lett. . A délután valami csodálatos, lágy édes­séggel kúszott az este felé. Az ég az alkony lágyabb hangjaival kezdte szimfóniáját. A narancsos színek lassan kitárták királyi palástjukat. A távoli fenyvesekből merengő bánat sarjadt és megnyitotta a szíveket az estharang vég­telen zenéjének . . . Vakít a föld arany színe. A messzeség az éjszakával álmodik. Megvársz, mama? — Alberto! Mégsem tudtam elhatározni magam, elmúlt a november, félig elmúlt a de­cember is. — Hosszabb időről volna szó, talán hosszabbról, mint gondolnád. És ha el­megyek, nem lesz aztán könnyű vissza­térnem Olaszországba. így kínoztam a szívét. Két oldalról ráncigólták a szívét, mégsem hasadt el. Meddig bírja még? Nincs már meg a puszpángsétány, a virágágyak, a mo­gyoróbokrok, a grampai kert, ahol meg­beszélhetnénk, ahol a nap a barátunk volt, és a csillagok felénk integettek és biztattak, hogy az élet hosszabb, mint az emberek gondolják, s ahol a rigók énekeltek; ott igen, ott könnyű volt be­szélni, egyszerű dolog, a szavak úgy sarjadtak, mint a fűszálak, mint a mo­hacsomók, felröppentek, mint a szita­kötő, beolvadtak a létezés nagy tenge­rébe; itt viszont, miközben ő ül, én a lábaihoz kuporodom, a szavak az össze­esküvés köntösébe öltöznek, olyanok, mint egy eskütétel; ha véletlenül egy kicsit hangosabban bukkannak elő, visszhangot vernek, mint a templomban vagy egy sírboltban: fájdalmat okoznak, sebeznek. Megsimogatta a homlokom, a hajam. (folytatjuk) KULTURÁLIS ÉVFORDULÓ Százhetvenöt évvel ezelőtt 1799 júniusában született ALEXANDER SZERGEJEVICS PUSKIN, a világirodalom elismert költő-láng­elméje, aki, mint azt róla Cserni­­sevszkij is megállapította: „Elsőnek emelte az orosz irodalmat a nemzeti ügy méltóságára“. Költészetére annak eszmei telítettsége, ugyanakkor nyel­vezetének tömörsége jellemző, benne „a szavak szúkek, a gondolatok tága­sak“. Irodalmi megnyilatkozásaival visszhangra talált a társadalmi élet­ben, mivel lépést tudott tartani kora vezéreszméivel. Bár 6 maga nem volt tagja a dekabristák titkos szervezeté­nek, valóban „a bajnokoknak énekelt“. A. SZ. PUSKIN IGAZAD VAN, BARÁTOM Igazad van, barátom, a kegyes Sors kincseit kár volt lenéznem. Semmittevésből, álmokkal vegyes Restségből kivettem a részem. Víg barátoknak szenteltem magam Könnyelmű ifjú éveimben, A serleg körbejárt s én gondtalan A barátságban bízva hittem. Ismertem a szerelmet, nem gyötört Reménytelen bánat miatta, Ügy ismertem, mint mámort és gyönyört, Szép álmomat gond nem zavarta. Otthagytam viták lényét és zaját, Föllángolt munka láza bennem, Forrongó eszmék tüze járta át A lelkem s nem hagyott pihennem. Barátság, élet, szerelem, öröm! Ma mindezt józanul lemérem. A zord tapasztalatot gyűlölöm. Mind messze már! — Kihűlt a vérem. A lélek néma, többé nem örül. Víg kedvét bússal lölcserélte. Kaukázus forrásában így kövül Beléje hullott tölgylevélke. Urbón Eszter fordítása ALEKSZEJ TOLSZTOJ A róka meg a daru Barátságot kötött a róka a da­ruval. Egyszer a róka gondolt egyet, vendégségbe hívta barátját. — Légy vendégem, édes ko­mám, egyél-igyál nálam! Jóltarta­lak, meglásd! Elrepült a daru a rókához a lakomára. A róka darakását fő­zött, és szétkente egy lapos tá­nyéron. Vendége elé tette, kínál­­gatta: — ízleld meg, láss hozzá, ked­ves koma, magam főztem. A daru csőre — kipp-kopp csak kopogott a tányéron, így próbálta, úgy próbálta, de egy csepp kása se jutott a csőrébe. A róka meg nyalta, nyalogatta a kását, végül maga ette meg az egészet. Jóllakott, és így szólt: — Meg ne ítélj, komácskáml Biz egyebem nincsen. Azt felelte a daru: — Ezt is köszönöm, komám! Most te légy az én vendégem. Elment másnap a daruhoz a róka, a daru húslevest főzött ebédre, beletöltötte egy szűk nya­kú kanosába, az asztalra tette, és kinálgatta vendégét: — Egyél, édes komám! Mert egyebem nincsen. Pörgött, forgolódott a róka a kancsó körül. Próbálta így, pró­bálta úgy, nyalogatta, szagolgat­ta — nem tudott a jó leveshez hozzáférni, feje nem fért bele a szűk nyakú kancsóba. A daru jól beledugta hosszú csőrét a levesbe, ette, ette, míg az egészet meg nem ette. — Meg ne ítéli, édes komám! Egyéb nincs a háznál. Megmérgesedett a róka. Azt hitte, jóllakhatik egy hétre, és korgó hassal kellett hazamennie. Mert a daru úgy tartotta: kölcsön­­kenyér visszajár! ч Azóta sem barátkozik egymás­sal a róka meg a daru. REJTVÉNYÜNK! Hetvenöt évvel ezelőtt született FEDERICO GARClA LORCA (1899 — 1936) a jeles spanyol költő és drá­maíró. Népe társadalmi és kulturális felemelkedésének nagy harcosa volt, és az antifasiszta mozgalom egyik ve­zetője hazájában, aki életét áldozta meggyőződéséért. Franco, a polgár­­háború idején kivégeztette. Költészete a modern európai líra egyik úttörő jellegű képviselője, szerelmes versei a népköltészetből táplálkoznak (Cigány­­románcok). Amerikában tett utazásai hatására szürrealista, formabontó kí­sérletezései születtek. Erősen bírálja a kapitalizmust, a négerekkel való bánásmódot. Színházat is szervezett, amely a spanyol falvakat járva, a leg­szélesebb néptömegekhez eljuttatta a kultúrát. Garcia Lorca drámáiban a sűrű emberi indulatok csapnak össze az adott társadalmi keretben az elő­ítéletekkel. Műveit a világ számtalan színpadán játsszák. A legismertebbek: Bernarda háza, Vérnász — melyre Szokolay Sándor operát írt —, Yerma stb. Milyen állat neve van el­rejtve ebben a mondatban? A megfejtést küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősé­ge, 801 00 Bratislava, Praz­­ská 5. Gyermekeknek. A lapunk 19. számában közölt rejt­vény megfejtése: Pionír. Jutalomban részesülnek: Kun Zsuzsa, Botany (Bottyán), Hindi Gábor, Stúrovo- Nána (Párkánynána), Juhos Erzsébet, Trstice (Nádszeg), Horkay Adrianna, Maié Raskovce (Kisráska), Ibolya Gá­bor, Horné Saliby (Felsőszeli), Zádor Tatiana, Spisská Nová Vés. Tavasz a faluban. Vödrös Tibor, második osztályos tanuló rajza. Okolicná na Ostrove (Ekel).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents